Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1980. március 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Balogh András: Alvó Najmányi László: A HÓNAP HAVA ... és az utcai lámpa pontosan a szemembe világított. Becsuktam az ablakot, összehúztam a függönyöket, csak kevés fény szűrődött be valami résen. Az asztal melletti székre ültem. — Oda üljön — mondta —, üljön az asztal melletti székre. Izgul? — Nem izgulok — mondtam. — Arra a kérdésre, hogy: izgul? — mondta — azt illik válaszolni, hogy: — Nem izgulok. Figyeltem,, amint nikotinfoltos ujjaival kihalászott egy süteményt a tálból. — Kitűnő sütemény — mondta —, kitűnő sütemény, úgy is mondhatnám, hogy a sütemények süteménye, egy süteménybáró, kellemes emlékeket támaszt majd bennem. — Örülök, hogy a sütemény emléke kellemes lesz majd önnek — mondtam. Újságot húzott elő. — Látja, egy napilap — mondta —, szeretem az újságokat. Az újságokat és az ilyen süteményt. Talán áz újságba csavart süteményt szeretem a legjobban, persze ez csak vicc, ahogy mondani szokás, egy a viccek közül, pontosabban: egy, az újságról és a süteményről szóló viccek közül. Igen, ez így helyes. — Vegyen még egy süteményt — mondtam. — Veszek még egy süteményt, ha megengedi — nézett rám. Kattogott a radiátor: próbafűtés, gondoltam, és ferde vonalat húztam a papírra. — Akkor búcsúzom is, de előbb, ha megengedi, veszek még egy süteményt, egy búcsúsüteményt, hogy így fejezzem ki magam — mondta. — Vegyen még egy süteményt — mondtam. A ferde vonal mellé másik került. Az ablakhoz ment, széthúzta a függönyöket. — Micsoda hónap — mormogta —, micsoda hónap... Kattogott a radiátor; próbafűtés, gondoltam, és az utcai lámpa pontosan a szemembe világított. Pátkai Tivadar: Koszorú a szülőházra Báden ez még ha eső is veri kirakatai gyöngyökkel teli ki. mondja, hogy nem „csicsás” csak épp Tóni szamara nem IÁ-z hol hagytalak Sokorópátka 5 3 „Kossuth-vágta ?” ma bontja vályogfalaid az idő hanyattdőlt melledről holnap égig nő a vadcsalán - hiába fény-hiány nem leszel többé poros bibliám leszel majd gyöngyökkel teli Bádenem hol nem hajtom többé álomra a fejem M indig is irigyeltem, akiknek ilyen hiábavaló dolgokra jut idejük, mint a naplóírás. és most lám csak, én is itt ülök a vacsora maradékaiból éppen hogy megtisztított asztalnál, az ablak előtt, egy kiterített tiszta papírlap fölé görnyedve, a kezemben toll. a legolcsóbb kincstári golyós, és a függöny mögül sötétep elő-előpislogó ablakba meredve várom, hogy visszatérjen hozzám a már magam mögé utasított nap. A lehetetlen apróságokkal teli idő zsákjába túrva először elámulok eszembe idézve ezt-azt, nocsak, mi meg nem történt, velerrj, mivel nem töltöttem az időmet, mire nem pazaroltam a mai napot, és hitetlenkedve gondolok rá, hogy a többi is csaknem így múlt el, így kellett elmúlnia, s így kell majd az ezután jövőknek is, így hagyok kicsúszni a kezem közül. így hagyok elveszni mindent. Pedig de sokan vagyunk, akik nem készíthetünk különb leltárt, de velük most nem gondolok. Bárki leülhet ugyanígy a papír elé bármelyik napja végeztével, ha igazán űszin'én akar számot vetni magával, bármit cselekedett, jelentősei vagy jelentéktelent, be kell ismernie, a céduláján hasonlóan kicsinyes rendben sorakoznak a tennivalók : fölhívni ezt, elmenni ahhoz, megbeszélni amazt, bevásárolni, tej, kenyér, cukor, olaj. alma, hagyma, krumpli, és így tovább, megjavítani az ajtó zárját, ablakvasalás, kerítésfestés, minek folytassam, gondolom, ismerős. Nem ezep múlik. Hát akkor min? Bármiből okulhatsz, vagy semmiből se. a legostobább semmittevésből éppúgy, mini a leghasznosabb cselekedetekből. Lássuk csak! Szinte akaratom ellenére áradnak felém most már vissza az elmarasztalt percek, pillanatok. Reggel! Janival az iskolába, aztán Kati, Matyi az óvodába. Vissza, haza. Erzsi néni jött meszelni az előszobát, gletteld le, csak úgy kutyafuttában, mert .tegnap éjjel nem volt hozzá kedved. Most meg kevés rá az idő, meglátszik majd. Be kelj nézned a nagymamához. üzent. Olajos kóccal eltömíteni a W. C.-tartály elzáró csapját, csöpögött. Posta. Föladom a levelet Katinak Németországba. Ezt írtam tegnap este a glette- lés helyett. Újabb adalék az Oláh János: Napló írás hiábavalóságához. Meglep, hogy még ilyen személyes esetekben is így van. Tovább! Lúdtalpbetétet javíttatni. Kell! A kínz» derékfájás miatt már nem ha- laszthattam tovább. Automata W. C., egy forintért magadra zárhatod, de takarítani nem takarítja senki. Aztán az óvodás rajz és egyéb eszközök, a tisztaság- csomagok bevásárlása. A fele nincs, de ami van, az is kétszáz forint. Aztán a Filmtudományi Intézet portájáról kellett elhoznom egy levelet. Néhány buktát veszek útközben, egy pádon ülve meg is eszem őket.. Micsoda visszataszító mohóság. Nincs időm szégyenkezni miatta. Be kell néznem csomagtartó lábért, egy címre, amit hirdetések között leltem. Persze amit keresek, nincs. Aztán egy autóalkatrész-kereskedés. Itt ebédszünet van. Egy maszek a Moszkva téren. Itt kapok. Lesz mit szerelnem otthon. Haza! Megérkezem. Jani még nincs, pedig itt kéne lennie. Gyerünk keresni! A Dombos utcán jön velem szembe. Énekkaron volt, csak én elfeledtem. Föllélegeztem. Ebédet készítek, késő van, eszünk. S már inenned kell az óvodába a kicsikért. Pedig egy kávét még megittam volna. Sorba állok az ebédbefizetésnél. Tejet, kenyeret, ezt-azt veszek a boltban. A gyerekek a közért előtt a Miatyánk utca sarkán gesztenyét szednek önfeledten, de én türelmetlenül ott vagyok a sarkukban, gyerünk, gyerünk, sietni kell. Mire fölérünk a meredeken, már indulnom kellene, de a nagymama még sehol. Aztán mégis megérkezik. És én megyek edzést tartahi. Észre sem veszem, ég ennek is vége van. Sietve, hogy a nagymamát fölváltsam, mennék haza, de az egyik gyereket. most látom csak, a szertárból kijövet. félájul- tan viszik a folyosón az öltöző felé. Föllökték, rádobtak két szőnyeget, és úgy ugráltak rajta. És most 3 két bűnös viszi. Mentők, kórház, értesíteni a szülőket. Aztán haza. Fél tizenegy. Vacsorázom, meglocsolom a betont, megetetem a kutyát, aztán leülök, hogy mindezt leírjam, miközben előtolakszik vádolón minden, ami még a kezemre vár, a galambfészek, a széntároló, az ablakok szigetelése, a csomagtartó összeszerelése, és még ezer, talán ezeknél is fontosabb dolog. Most kellett volna — írás helyett cselekednem. Nem tettem. Ha legalább aludnék! Egy óra van, és holnap hatkor kelek. Épeszű vagyok egyáltalán? A mikor aztán átolvasom ezeket a sietve rótt följegyzéseket, holnap vagy holnapután, rá kell döbbennem, hogy nem volt érdemes. Minden mondat mögött ezer megíratlan hiánya ásít. Ha megírnám, azok mögött ugyanúgy ezer meg ezer ásítana. S ekkor megáll a toll a kezembe. Egy darabig leteszem majd, de csak addig, amíg tart bennem a belátás. Sajnos nem sokáig. Gyönge vagyok, képtelen rá, hogy bármi elhatározás mellett kitartsak, ha százszor belátom, ha százszor elismertem is igazát. találtad a hangod! Ez a keserűség ... a huszadik század hangja. Ibolya keserű maradt, mondhatni fanyar. Fanyar lett a hangja, a szájállása, a ruháját fanyarul hordta, karjait fanyarul maga elé ejtette. — Még a varkocsaid kéne levágatni, ne haragudj. Nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de ilyen varkocsok- kal nem játszhatsz el mai darabokat, O’Neillt, Albeet, Tennessee Williamset. — Vágjam le? — Vágd le. Ha rám hallgatsz. levágatod őket. Ibolya levágatta a varko- csait — nagy színésznő lett varkocsok nélkül. Haja simán. egyszerűen hullott alá keserű arca mentén — nagyon nagy színésznő lett. Keserű is. simahajú is, a közönség és a szakma is odavolt tőle. filmeken most is A csak ült, elnézett fáradtan a fiatalos messzeségbe, szájával fintorított egyet. Mint egy agyilag sterilizált báb. érzékeltette a század emberei, női tragédiáit. — Mi lett belőlem? — kérdezte a rendezőtől. — Nagy magyar színésznő vagy. Az vagy. — Az vagyok? — kérdezte révültén, mintha lelki kábítószeren élne. — Az — felelte a rendező. — Nem kell játszanod. Létezned kell, úgy ahogy csak te tudsz létezni. 'Újságírók vették körül, kollégák, rajongók, barátok, ö egyszerűen, főlehajtva állt az öltözőben, a virágok elborították. Egyszerűen, főlehajtva állt a színpadon, a közönség tombolt. Már mozdulni se mert. — Nem kellene játszanom? — kérdezte Csöndesen, bizonytalanul a rendezőjét. — Isten őrizz! Hova gondolsz? Mi lenne, ha játszanál? Eltörnéd azt a belső csöndet, ami olyan egyedülálló benned. És Ibolya állt a színpadon a maga belső csöndjével. Néha még szeretett volna küzdeni. verekedni, sírni, topor- zékolni. de nem lehetett. Az újságírók dicséretek páncéljával vették körül. Ö a hangtalanul jelenvaló. A belső csönd árad belőle. Szavakkal már nem lehet kifejezni azt a belső némaságot, ami lelke mélyéről árad ...” Agyondicsérték, és ő ott roskadozott a ráömlő rajongástól. Nem ő játszott, ráfüggő szemek játszatták^ Titokzatos kívánalmak játszatták, mintha ezer és ezer láthatatlan pókfonálon rezegne. Kis fekete pókként gubbasztott a pókháló közepén, alig mozdult. csak a kívánságok szögezték oda a gubanc közepére. — így meg fogok halni — mondta a rendezőnek. — Nem én játszom — velem játszanak. — Nem fogsz meghalni. Mért halnál meg? A közönség szeretete éltet. Nem olvastad, mit írt legutóbb is rólad a Film Színház Komi- ka? Hogy csak állsz — és abba belehal az ember. — Na, ugye mondom. — Nem te, te kis majom — veregette meg az arcát a rendező. — A néző. Mi, mi halunk bele, olyan valódi vagy! Kis majom — gondolta Ibolya, ahogy fáradtan hazatért a színházból. — Van benne valami igazság. Az ember vagy a közönség vagy a saját majma lesz. Kis majom vagyok. — Leült a díványra, mozdulni se tudott. A falakon mindenütt az ő sikeres fanyar arca világított. A fényképek visszanéztek rá. mind a szemébe néztek. Már az utcákon is főlehajtva járt, ne lássa mindenütt, kirakatokban, címlapokon, áruházakban a saját arcát. — Majomarc — gondolta a díványon megint. Szeretett volna föláll ni. és körömmel leszaggatni a fényképeket a falról, hogy ne lássa őket. Az arcába mart. mintha le tudná szakítani asszonybőrének álarcát. de ijedten tapasztalta, olyan kemény réteg rakódott rá a keserű páncélból, hogy fölsértelte a kezét. Eszébe jutott a fészer, hol gyermekkorában üldögélt, és körtét rágcsált a belső arany napfényben. Talán ott alakult ki már valami belső csönd? Emlékezett poros lábujjaira, ahogy mozgatta őket, emlékezett anyja hívó szavára, s ugráló varkocsaira a kert villogó levegőjébe. — Kitörni — az volt benne. Kitörni a csönd álarca alól. játszani, lebegni még. kitörni a dicséretek ólmos falai közül, miket undok kívánságaikból újságírók, bábmozgató szakemberek raktak' kpré, Elván- szorgott a rádióig, bekapcsolta. „Színházi életünk legnagyobb alakja. Magyar Ibolya játszotta Júliát, fönségesen. Ez az asszony, aki már nem tizenhat éves. a vágy mozdulatlanságát tudta érzékeltet^ ni azzal a belső csönddel, amit lelke mélyéről áraszt. A Színházművészeti Szövetség kitüntetését...” Lecsavarta a rádiót, önkéntelenül a hajához nyúlt, mintha varkocsai még ott lebegnének a füle mellett. Ernyedten vette föl a telefont az ötödik csengetésre. — Halló. Ibolya? Gratulálok! Megint a legjobb színésznő díját kaptad a Színházművészetitől ... Most mondta be a rádió... Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból díszelőadást rendeznénk, holnap este. Volna egy ötletem... — Neked mindig van egy ötleted — mondta fáradt hangon Ibolya. Végigsimított az arcán. Add vissza az arcomat, gondolta. — Jó lenne, ha a régi éneddel lépnél most szirupjaidra. Mit szólnál hozzá? Fiatalosan, vidáman, ahogy a színházba léptél, visszavarázsolnánk 25 évet. Felkötnél két varkocsot... elmondanád azt a Petőfi-verset. amelyikkel fölvételiztél! Óriási lenne... Ibolya megszédült. Valami rejtett forróság öntötte el. Egész éjjel hason feküdt, nem aludt, lüktető halántékkal ismételgette a régi verssorokat. Aztán a kis falusi ruhában ott állt dermedten a színpadon. A két fényes lószőr-var- kocs ott lebegett a füle mellett. A színház zsúfolásig megtelt. Leheletvisszafogva figyelt a nézőtér, ö ott állt, kicicomázott gyereklányként és felnőtt bálványként a rajongások kereszttüzében, ezer és ezer sor nyomdafestékes dicséret merev pókhálójában. w n vagyok a legnaE gyobb színésznő... A keserűség modern ábrázolója ... Négyszeresen kitüntetett ... Kis majom vagyok — száguldoztak a gondolatai, ahogy elkezdte a verset mondani. A sötét nézőtérről ezer és .ezer szempár szegeződött rá. A harmadik sor után leállt az agya. nem jutott eszébe semmi. Csak a kertet látta maga előtt, a napfényes uborkákat. Lekapta a fejéről a varkocsos parókát. — Nem tudom tovább — mondta. A közönség tomboló lelkesedésben tört ki, hosszú percekig ünnepelte, ö csak dermedten állt ott, a közönség karmaiban. — Már megbukni se tudok. Ennél nincs borzalmasabb gondolta. És kivánszor- gott a színpadról.
