Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. március ,16.' alura költözöm — F határozott Szárfi egy üres tavaszi napon. — Hátha ott találom magam a töltésoldalon, amint lótetűt keresek a harcsáknak. ötéves vagyok, barna, mint a dohánylevél, és már lobban kezelem a horgászbotot, mint a halőr. Ezen a tavaszon — vitaminhiány következtében — Szárfi végképp eldöntötte magában, hogy véletlenül került erre a világra, és egyetlen lépést sem tud megtanulni a körülötte forgó álarcosbálból. Éjjelente a szórakozóhelyeket kereste fel. hogy megtalálja a régi ismerőst, akivel még sohasem találkozott, de helyette csak kíváncsi rendőrökkel és bölcs lotyókkal volt dolga. Reggelente — félálomban — okos újságtárcákat írt hogy a szomszéd megdicsérhesse a következő vasárnapon. Délután hosszú sétákat tett a legkülönfélébb fák alatt, és figyelmesen elolvasta az emléktáblákat. Este újra otthon üldögélt, hóesésre emlékeztető zenét hallgatott, elhatározásokat tett bizonyos nőkkel kapcsolatban — majd kőrútjára indult, újra csak azzal az elhatározással, hogy ma mindenképpen megkeresi a megoldást, ami — és ezt már Sz. is tudta — soha nem érkezik meg. sem búzaszőke asszonykák képében. sem dicsérő kézfogások segítségével. sem a mozdulatlan, fi- gelő nyugalom állapotában. Az egyik körút végén — amint Szárfi hazafelé ballagott a hideg, folyosószerű utcán. — F. falu jutott az eszébe; a falu. ahol megszületett. és ahol szürke kölyök- harcsákat fogott ki a holtágból. — Ott kellene élni egypár évtizedig — mormolta Szárfi. saját lépéseit hallgatva. F. falu még mindig falu. csak éppen Szárfiék háza került idegen kézre. Sz. szüleinek halála után. (Az adásvételi szerződésen Szárfi aláírása szerepel, aki két egyetemi vizsga között is szakított időt. hogy a házat eladja. Az új tulajdonos — kövér, piros arcú gazda — napok alatt színes, szegletes házzá varázsolta a roskatag portát. A kertet felásatta. a zsindelyeket a mohával együtt a szemétre hányatta, az akácokat kivágatta, s amikor Szárfi visszatért, hogy elvigyen néhány öreg holmit, már nem ismert rá a házra. És a gazda úgy mosolygott a kerítés mellett, mint egy kerek, elégedett cipó.) — Talán Barnáné — düny- nyögte Szárfi, a séta utolsó lépései alatt. — Talán még megvan a szobája ... Jól emlékezett (a diákköri nyaralások idejéből), hogy az utca végén lakik egy csúf. boszorkányszerű özvegyasz- szony, aki szobát ad ki átutazó üzletembereknek, eltévedt külföldiejtnek és azoknak. akiknek bizonyos okból hosszabb időre el kell hagyniuk a fővárost. — Vagy üres a szoba, vagy nem — vonogatta a vállát Szárfi, amint másnap reggel felkapaszkodott az F. felé nézegető vonatra. A boszorka — Barnáné — éppen megérkezett a seprőnyélen, amikor benyitott a kertkapun. — Jó reggelt. Barna néni — mosolygott Szárfi. remélve, hogy mégiscsak megismeri a görbe öregasszony. — He... hehehe... — nyekergett a seprő utasa, és idegen szemekkel nézett Sz.- re. „Pedig azt hittem, a boszorkányok halhatatlanok” — gondolta Szárfi bánatosan. Harsogó tőmondatokban elmagyarázta Bamánénák, hogy ki ő (pontosabban: ki volt), és mit akar. Az öregasszony még csúfabb lett. mint amint elmosolyodott: hüllőkezét Sz. markába tette. aztán sánta léptekkel indult előre, a ház felé. — Hát a Sanyi? — kérdezte Szárfi (Barnáné fia jutott az eszébe, aki vele egykorú volt, és akivel naponta orrba verték egymást a kölyökkori holtág szélén). — Meghalt szegénykém — nyöszörögte az öregasszony. — Már /ha,t éve . .. Korai rákban, úgy mondta az orvos. Szárfi... „Az ősszel lenne harmincéves” — gondolta, miután gyorsan kiszámította saját életkorát. — Szép temetés volt — mondta Barnáné. — Négy lóval vitte a Vince... Szárfi álmodott). Látta a fekete Vincét, amint egyenes háttal ül a fekete kocsi bakján, előtte a négy fekete ló, feketén felszerszámoziva, fekete bóbitákkal. (Olcsóbb fuvar esetén csak két ló baktatott a kocsi előtt.) Hátul a koporsó, rajta aranyozott betűk — aztán a menet, a gyászolók csapata. Az út mellett a kölyök Szárfi áll, kezében tartja az összetákolt horgászbotot, és kerek szemekkel figyeli, a kocsit. Vince komor és büszke. Ö a falu egyik dísze, a halottak fuvarozója, négy fekete ló tulajdonosa: keményen, nyújtott karral tartja a gyeplőt, mintha nem is hallaná, hogy odafent élesen, figyelmeztetően szól a harang... A menet eltűnt a sarok mögött, és Szárfi értetlen léptekkel indult a harcsákhoz, a kőhíd irányába. — Aztán... A Vince él még ? ... — Él hát — mondta Barnáné. — De már a téeszben van, a lovaival együtt... A házhoz értek. — No, itt a szoba — huhogta Barnáné. — Még megvan. Hűvös helyiségbe nyílt az ajtó. Magasra vetett ágy. féloldalas szekrény, terítős asztal, két borozott szék — más nem volt a szobában. Az ablak az utcára nyílt; a kerítésen macskányi nyílás látszott. — Kiveszem, Barna néni — mondta Szárfi, és a táskáját szobaúri mozdulattal tette az asztalra. Átöltözött. Kockás inget, vászonnadrágot vett fel. „Őszig itt maradok — gondolta, amint lábával a nadrág lyukát kereste. — Megírom a nagy regényt.” Elköszönt a seprőnyelet csutakoló Bamánétól. és a falu felé indult. Figyelt, örült. A töltésen ismerős, gyerekkori lábnyomok látszottak; a daráló ablakából ijedten tekintgetett ki a gazda, aki feleségét őrölte; az orvosi rendelő falánál szívbajos kerékpár állt. a kocsmából pacalszagú énekszó szűrődött ki; a ruhabolt kirakata előtt pénzt számolt egy kendős asszony, a benzinkút idegenül, elpirulva állt a betonút mellett, a mozi új filmet hirdetett a csütörtöki szünnap után... A falu felett sárgán állt a nap. és Szárfi széttárt lelkesedéssel lépkedett az utcán. Szekér fordult be előtte; magasra halmozott széna volt rajta. A nyikorgás gyermekkorára figyelmeztette Szárfit — és már ugrott is a kocsi után. elkapta a sa- roglya keresztrúdját. felhúzta magát, aztán ráült a rúdra, hátát a szénának támasztotta, a lábát lelógatta a kocsi végén. Szárfi utazott. Elől halkan kocogott az út a lovak lába Bolya Péter: Kocsiút alatt; a széna jó szagú zi- zegéssel nyugtázta Sz. helyezkedő mozdulatait; koszos kölykök, kannás asszonyok maradtak el az úton; csim- bókos kutya követte a kocsit egy darabon; csendes nyugalom zümmögött a levegőben, összecsengve énekelték az akácok, a nap ki-be csuko- gatta Szárfi tisztuló szemeit... „Jó így — gondolta Szárfi, a tárcaíró. — Visz a szekér, lassan, nyugalmasan ... Ünnep van ma.” Hirtelen megszűnt a patazaj; a szekér megállt. Szárfi — akárcsak kölyökkorá- ban — fürgén leugrott, nehogy ostorral kergesse meg a becsapott fogatos. Előrelépkedett a bak felé: mintha véletlenül előzné meg a kocsit. Oldalt nézett, kölykös gúnnyal. (Ki az. aki ingyen fuvarozta a fél falun át?) Ismerős, kemény arc. Megállt. Nézte, figyelte a szerszámot igazgató kocsist... Aztán menekülni akart, futni. szökni, vonattal, gyalog, haza vagy máshová, a cipószőke asszonykákhoz, az erős ismerősökhöz, a dicséretekhez, a másnapokhoz... r lit a lovak mellett. A A fekete cirádás kocsi mellett. A két ló fején fekete bóbita. a koporsón arany betűkkel festett név, valahonnan halk sírás hallatszik, fekete a nyár, erősen szól a harang... — Jó napot, Vince. Szikszai Károly: Emlék Odakint arcunkat betakarná a fehérség. Púposra fagytak a madarak. A hó alatt tarkón lőtt bokrok. Kint arcunkat betakarná a fehérség. Maradjunk hát itt a nyomok között. Egy szék, egy asztal, »■ s tavalyi arcunk a párna ráncaiban. Balogh Attila: Vers Orgonabokrok sípjai muzsikálnak, tenor-vajúdásaikat a szél gégémbe lihegi, de én sírni nem fogok soha, pedig Vera kilépett fehérneműjéből és átugrott a mindenségbe, Terézia ebédelni siet, Magda férjhez ment, József Attila pedig lányok szíveihez épít vasutat, csak én vagyok itt: a bizonytalan jövőt ringató babakocsikhoz, kardvirágok csatáitól én vérzem a Boticelli-Tavaszt, anyám meséiben én vagyok az elsőkívánság, szegénységében a király, a verslábak futkosásaiban én menekülök, a lap szamárfülébe suttogom énekem, az én bőröm alatt mocorog a sötét, de én világosan látom a helyzetet: anyám szoknyája a küllők közt libben, biciklizni tanul a munkásosztály. Zalán Tibor: Lőrinc Hideg ez a klastrom, húsomba ég a vörös ablakrózsa. Vagy te vigyorogsz rám, tűzzel koronázott székely Dózsa? Mezítláb futottam, parázs volt Magyarország minden rögöd. Földrelapult parasztok a bokrok. Odakint mennydörög. Kihűl majd e táj, dér vonja be szívig gyökerező kardvágásainkat. Jajdult éjszaka, siratóasszony, fölöttünk az erdő halottakat ringat. Fölvágott seb a hajnal, torlódik a világ ellenünk. Bemocskolt ingként dermed ránk hitünk, nélküle ... ? Inkább vele, ha már elveszünk! Barbár föld, fiát faló haza, nyelveden én Isten ostya vagyok. Fölém csapódó, hatalmas száj eged, segítsen rajtad, hogy elolvadok! Gyurkovics K TOTEM bolya! Ibolya! — I szállt a hang a kerten át, az asszony az alacsony konyhaajtóban állt, tenyerét kerek-fényes homloka elé tartotta, hogy elhárítsa szeme elől a napot. — Ibolya! — kiáltotta megint, aztán fülelt a rezzenet- len csendbe. A hang szállt a fényes levegőben, átrepült a csuhéjból font alacsony kerítés fölött, mely elválasztotta a lejtős udvart a konyhakerttől. A nyári melegben vastag növények búslakodtak a parazsas földben, sápadt tökök, göcsörtös uborkák hevertek a talajon, mint valami állatok, a túlérett paradicsom égett szárakon lógott alá. A lány nem került elő. A fészer zugában körtét rágcsált, annyira magába mélyedt, sokáig nem is hallotta a hangot. Poros kis lábujjait nézegette, nevetgélt, ahogy azokat mozgatta, mintha belső zenére zongorázna velük. — Ibolya! — csapott be hozzá a hang, hirtelen elejtette a körtét, kivágódott a fészer ajtaján, és az uborkák és tökök felett repült a kerten át. varkocsai a hátán ugráltak. — Hol bujkálsz, kislányom? El kell szaladnod a boltba pirospaprikáért. És igazítsd meg ezeket a varko- csokat a fejeden, porold le a szoknyádat. Így nem lesz belőled színésznő! De az lett belőle. Félszegen, de büszkén állt a felvételi bizottság előtt, csöndesen, elszántan mondta a versét és fölvették a főiskolára. Ott is meghúzódott, csöndesen tanulgatta szerepeit, csöndesen elmondta a szerepeit. tanárai szerették, .semmi különös” gondolták, de a fényes varkocsok mindenkit megbabonáztak, ahogy ugráltak a hátán. Hamar fümszerepeket kapott, mert úgy tudott ülni. Ügy tudott ülni. csöndesen, mint gyermekkorában a fészerben. Így ült most a filmeken, így ült repeső varko- csokkal az udvar kis padjára, a konyhai cselédszékre vagy egy nádszékbe. Pótolhatatlan lett. Senki se tudott úgy ülni, ahogy ő. Kapkodták a filmgyárban — ezt a szerepet is ő játssza. — Nem kell csinálnod semmit, csak ülj. És Ibolya ült. egyszerűen, magába mélyedve. Tele lett arcával a film, a mozik előcsarnoka, szomorútisztán nézett az emberek szeméibe. Az emberek szerették nézni a szemét, a század hajszája közepette, autó- vásárlás, anyagi ügyeskedések, családi öldöklések közepette jó volt az ülő lány tiszta szemébe nézni. A színházban, ahol szerződése volt, játszatták, játszatták, de nem tudott olyan sikereket elérni, mint a filmen, ahol csak ülni kellett. — Halk a hangod. Ibolya — mondta neki a rendező. — Nem jön át a rivaldán. — Mit csináljak? — Emeld meg a hangodat. Ibolya. A rivaldán át kell jönnie a hangnak. Ibolya megemelte a hangját. Állt a színpadon, megemelte a hangját. — Annyira fölemeled a hangod. Ibolya, hogy hamist — Ti mondtátok, hogy emeljem meg a hangom. — Mii mondtuk, nem mi mondtuk. így hamis a hangod. Most átjön a rivaldán, de hamis. Ibolya nem tudta, mit csináljon. Ha csöndesen beszél, nem megy át a rivaldán, ha hangosan, hamis lesz. Keserű lett. A filmen milyen egyszerű volt, ülni, és kész. Var- kocsait szorongatta keserűségében. Utálta magát, utálta a színészeket, a játékot, mely elveszi a természetesség élét. w gy játszott, keserűI en. Nem törődött a hangjával, mondta a magáét. Lesz, ami lesz. ő nem fog kivetkőzni magából, csak azért, mert néhány mű- vészkedő rendező azt akarja. — Nagyszerű! Ibolya, nagyszerű! így csináld mindig! Mert ez az igazi! MegBognár Zoltán: Halászok
