Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. február 10. GYÖRFI SÁNDOR ÉRME Géczi János: Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak kitörtek a szélbe, pusztába — csattog november keményre fagyott vászna fehér zászlóként, de pirosat üt a hideg gyökerekre, felsértett patákra. Kaszák s kötelek ellen — homlokon ütött világban — marad gyökér és pata a megmaradásra, itt maradásra — zuhog a hó tejfehéren agancsos fák közt pataknyomokra, torzsok alatti párás gyökerekre. Szervác József: Mint önmagámmal Mint önmagommal, élek már veled már életemre épült életed De koszorúnak közben odahordott gondból az idő akkora tornyot hogy már szerelmünk ki se látszik hogy Imár életünk ki se látszik S piíg év rakódik évre (vagy csak napra nap) már órák óta nem csókoltalak! Már napok óta nem ölleltelek közben egy város nőtt körém naponta elnyelt fölzabáit aztán elébed kiokádott s lett öled testem roncstelepe lett öled feneketlen kút előttem lettél előttem régi ismeretlen motoznék bőröd alatt is: ki vagy? szerelmünkre, mondd, ‘van-e még szavad? de hát van-e még szó? ... szavak? ... szavam? ... már nem tudom, már csak emlékezem: égni akartam testeden s testedben oltom ki magam. z egész életemre kiható első szerelmemet az határozta meg, hogy akkoriban anyám tájért. Űri házakhoz, többek között Trom- melékhez is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazat. mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet. Tehát anyám takarítani jiárt, Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk. Hat—hétéves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam. Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám az egyik talpa alatt padlókefével ide- oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam és néztem, mert azt hittem, játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egykorú kislány. Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit. Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt, és földöntúlian tiszta és kedves és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A vécét is, ahol csodálatos minőségű fehér papírok voltak egy dobozban. — Vegyél ki egy papírt — mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem. Aznap elhasználtuk a vécépapírok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „böhóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. Trommel Babyka úgy leste minden művem megA kari tani Császár István elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III« dijat nyert. születését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat. És természetesen ő is belém szeretett. Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő. ba. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alatt. De ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanyCsászár István; Első találkozásom a szerelemmel Ezután minden takarítás körtét fáihoz lehet vágni, alkalmával átmentem. Ezt és akkor durran, a bicikli- Trommel Babyka mamája -belsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl, volt egy alacsony kerítés, amögött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsa, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé, és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncot. Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának- Ide akartam őt vinni magammal. Az Én Világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, lel- kemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének. Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézen fogva SZIKSZAl KAROLY ILLűSZTRACIOJA sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt. És adott egy almát. Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a magam határtalan birodalmába. Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő-hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba. A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy kis harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájámentünk, ő fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban. — Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk. — Szemét — mondta. — Ide nézz! — kiáltottam vidáman, és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem. — Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka. Ledobtam a lábast, és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam. — Gyere, most olyat mutatok, amilyet nem láttál! Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon. — No gyere! — mondtam. Trommel Babyka megállt. — Nem akarok — mon- ta Babyka. — Meglátod, milyen érdekes lesz. — Nem érdekel. Elengedtem a kezét és csodálkozva néztem rá. — Már fáradt vagyok. És itt minden olyan piszkos — mondta Babyka. — Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam és előreléptem néhányat. — Nem megyek — mondta Babyka, és visszafordult. Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. öbbé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől és azon tépelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett' volna csöngetnünk az utca végén ler vő villába és elszaladni. De hát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az. ősszel, amikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-ka- bát volt, az akkori divat szerinti. Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Babykáék lakásának szagát, és Babyka arcának illatát. Ahogy most erősen visz- szagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt. Hajnóczi Péter: A FUVAROS A kávéfőzőt az olajkályhára kellett feltennie, mert a palackból kifogyott a gáz. Ügy döntöttek, ezentúl maguk mennek a telepre a feltöltött palackért, mert a fűtőolajat és gázt szállító fuvaros két ízben is napokig — a legutóbb kerek nyolc napig várakoztatta őket. Mintha szívességet tenne, hogy a pénzükért szállít a megrendelőnek!, fakadt ki M. Mégis, ha a felesége nem dönt úgy, hogy inkább a telepre mennek a gázért, M. beletörődött volna a rendeléssel járó újabb várakozásba, annak ellenére, hogy tudta, másnak, a helybelieknek pontosan szállít a fuvaros. Igaz, alig ismeri még őket, és meg kell szoknia, hogy a községben élnék, ami nyilván csak számára jelenthetett kisebb eseményt, tehát várakoznia kell egy darabig, türelemmel lenni, míg pontosan szállít a fuvaros. Vagy lenézné őket, mint jöttment albérlőket, vagy éppen gyanús fővárosiakat, akik most ideköltöztek a faluba? Már az első rendelésnél is... M. felesége negyven liter fűtőolajat rendelt a fuvaros feleségétől, aki a töltőállomáson a férjét helyettesítette, míg az fuvarozott a faluban. M. felesége előre kifizette az olajat és a szállítást, de a fuvaros sem aznap, sem másnap nem jött. Harmadik nap röviddel a zárás előtt értek a töltőállomásra, a fuvaros feleségét találták ott, aki kijelentette, hogy férje nem vesz fel megrendelést, „száz literjén alul”, és visszaadta a pénzt. Mi ezt sajnos nem tudtuk, nézett rá M., ezt nem mondták; az asszony nem látszott észrevenni hangjában a szemrehányó, gúnyos élt, s főként meg sem fordult a fejében, hogy elnézést kérjen, amiért felvette a rendelést és elfogadta a pénzt. Láthatólag csöppet sem érdekelte, hogy hányaveti magatartásával nemcsak megrendelőt veszít, hanem üzleti hitelét rontja. Végül gyűlölködő pillantást vetve rájuk, a töltőpisztolyt a kannájukba lökte, mintha ők, M.-ék lennének a bűnösek abban, hogy nekik mackónadrágban és pufajkában kell mocskos munkát végezni a szabad ég alatt november végén; ha nem jönnek, bezárt és hazament volna. Azóta maguk szállítják az olajat, és most a gázért is maguk mennek a telepre. El kell kéredzkednie a munkából, kortyolt a kávéjából M., és cigarettára gyújtott. De hogyan jött létre a fuvarossal ez a fura kapcsolat, amely annál érthetetlenebb, minél szilárdabb és tartó- sabb lesz, hiszen mind a két fél veszít rajta, anélkül, hogy bármi haszna lenne. Ha feltételezi, csakugyan lenézi őket valami okból a fuvaros, neki kellene megnyerni valahogy, hiszen szükségük van a munkájára; sértődött elzárkózásuk bizonyos szemszögből éppen a kimondatlan vádak elismerését igazolhatja elsősorban önmaguk előtt — azt, hogy valójában ők nézik le a fuvarost. Nyilván jobban meggondolná, hogyan viselkedjen, ha igazán szüksége lenne minden megrendelőre, ha éppen neki kellene megnyernie az üzletfeleket, s nem megfordítva! Vagy talán csak velük szemben engedi meg magának az effajta, cseppet sem üzletemberhez illő viselkedést, feltételezve, hogy ők nem kürtölhetik szét a hírét a faluban? Mert csakugyan nem tehetik — M. az ébresztőórára nézett, — nem ismernek itt senkit, aki meghallgatná a panaszukat. És ha akadna ilyen, ha faluszerte elterjedne a szóbeszéd, mivel másik fuvaros nincs, akkor sem lenne semmiféle következménye a dolognak. Valamit pedig tenniük kell, mert ez a kölcsönös dacoskodás elsősorban az ő idejüket és erejüket emészti. Az olajszállításhoz a házigazdától kaptak kölcsön két műanyag kannát, „míg meg nem szoknak itt, be nem rendezkednek, otthoniasan”; a házigazda azt tanácsolta, vegyenek egy kétszáz literes hordót az olaj tárolására; ami nyilván nem csupán jóakaraté tanács volt, hanem célzás, hogy a használatra kapott kannákat visszaadják. Ha megveszik & hordót az kétségtelenül előnyösebb lenne számukra, mint hetenként sort állni a töltőállomáson, aztán hazacipelni a teli kannákat. M. kiitta a kávét, elnyomta a cigarettáját, indulnia kellett dolgozni. Munkahelyén engedélyt kért, hogy két órával előbb elmehéssen a gázszállítás miatt. Együtt mentek a feleségével a telepre, amely egy drótkerítéssel körülzárt sárga, teherautó alakú épület volt, az orr irodaként, a rakterűiét a gázpalackok tárolására raktárul szolgált. Mindezt a kerítésen át figyelhették meg, a kapu zárva volt, a telepen nem volt senki. Az épület falára erősített tintaceruzával írt keménypapír lapon a telep nyitvatartási idejét olvashatták; eszerint még csaknem két óra volt a munkaidő befejezéséig. M.- ék mintegy fél óra várakozás után hazaindultak egy üres gázpalackkal. „Miért nem vártak még, biztosan a postára ment a gázosasz- szony, hogy feladja a pénzt!”, mondta mosolyogva a háziasszony, aki a cipőjét tisztította a verandán. „Miért nem mennek el a Sándorhoz, nála mindig van egykét teli palack!” M. megköszönte a tanácsot; a maga részéről hajlott- volna rá,
