Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-10 / 34. szám

1980. február 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ét órát töltött ~ a Gellért fürdő 'ter­máljában. Ezt a régi passzióját évék óta nem űz­te, de ezen a napon ismét megkívánta a fürdő kénes spleenjét, az ónixzölddel csempézett falak kénes és jódos páráját, a hedonikus lebegést a föld alatti forrá­sokból ömlő vízben. És dön­tenie kellett élete néhány kérdésében, ezért is vette a fürdőt, a gőzt: izzadni akart, néhány kilót fogyni, ki akarta izzadni magából a félelmet, az aggodalmat, a feltételek és a következmé­nyek egyesült feszültségét, ami sajnálatos módon a gondolkodás és az erkölcs velejárója, ki akarta sajtol­ni idegeiből, izmaiból a mér­geket. Tudta, hogy szürke tények állnak vele szemben. Izzad­ni, úszkálni lehet, de a té­nyek is vele izzadnak, vele úszkálnak. Mégis döntött. El­válik harmadik feleségétől is. Kitagadja a lányát, mást nem tehet. Ez lett az ered­ménye; minek? Talán a li­berális nézeteinek. És még egy szomorú kötelessége marad ezek után: harminc éve halott anyjának lejárt a sírhelybérlete, meg kell hosszabbítania újabb har­minc évre. Válás, kitagadás, egyszerűen nem tehet mást. Ide vezetett az út; melyik? Aztán kimegy a köztemető­be, befizeti a harminc évet. Anyja, aki régen por már, biztosan kinevetné ezért... ugyan minek is befizetni egy gödör földet... Fiata­lon halt meg, cinikus, min­dig mókás lénye azóta is kí­sérti, pedig anyja nem ér­te meg fia felnőttkorát, gyermekként hagyta itt. A fiú most már idősebb any­jánál, annál a nőnél, aki megszülte, és aztán nemso­kára meghalt. Mindig féle­lemmel töltötte el a gondo­lat, felnőtt korában is, hogy anyja milyen ifjú volt még, amikor meghalt. Ö maga pedig maholnap öreg ember. Újabb harminc év, de annyi már neki ma­gának sincs okvetlenül kilá­tásban. A medencében fel­ismerte egyik régi iskofatár- sát, a valaha legkedveseb­bet, aki rajongott érte, és akivel együtt határozták el, annak idején, nem sokkal az érettségi előtt, hogy további tanulmányaik befejezése után, már mint kereső, ön­álló emberek, egy meghatá­rozott évben Egyiptomba fognak utazni, a piramisok­hoz. Lassan egymás mellé úsztak, kezet fogtak egymás­sal, valami tétova öleléssel egymás testéhez értek, és második szavuk Egyiptom volt, egy cinkos, felnőtt mo­soly kíséretében. — Láttad a piramisokat? — kérdezte egykori diáktár­sa. — Nem. De te biztosan el­jutottál ... hogy megfogadja. Végül is mosdaniuk, főzniük kell, nem nélkülözhetik a gázt, s ha másként nem juthatnak hozzá, szorult helyzetükben miért ne fordulnának a fu­varoshoz? De a felesége hallani sem akart arról, hogy ,.megte­gyék ezt a lépést”. Majd el-' mennek a telepre két nap múlva, amikor M. „szabad­szombatos” : addig az olaj­kályhán főznek, melegítik a vizet. És szombaton csakugyan sikerrel járták a telepen. Több mint egy hónapig nincs gondjuk a gázzal; gondolta M., boldogultak a fuvaros segítsége nélkül, de mi lesz akkor, ha a házigaz­da józan tanácsára hallgat­va vásárolnak egy kétszáz literes olajoshordót? Ezt semmiképp sem tudják a töltőállomásra vinni, és fő­ként a teli hordót hazaszál­lítani onnét. Akárhogy for­gatják is, rá vannak utalva a fuvaros munkájára, illetve — mivel az versenytársa nélkül folytatja mesterségét — Nem. Én sem. Ezután családjukról, gyer­mekeikről, munkahelyükről beszélgettek, érezték és meg­nyugvással vették tudomá­sul, hogy életük nagyjából hasonlít, mintha még ma is a lánynevekkel televésétt is­kolapadban ülnének, mond­juk Kubinyi tanár úr iroda­lomóráján, ahol rendszerint történelemről esett szó, és a sovány, szőke, kék szemű FÉRFI irodalomtanár, aki fekete csizmában állt előttük, elsá­padt, amikor kiejtette Na­póleon vagy Görgey nevét. De hol volt már az a két tá­bornok, mire felnőttek let­tek? Elbúcsúzott osztálytár­sától. Amikor a gőzkamra után a mérlegre állt, a tű először átfutotta az egész skálát, aztán visszasüllyedt a realitásba, 102 kilogramm­ra. A mérleg rugója nyögött egyet, amikor leszállt róla. Különös — gondolta, közben intett a kabinosfiúnak —, ebben a hústömegben súly­talanul ott van az a tehetet­lenség, az a melankólia is, amivel testének elnehezülé- sét mérve, az ember tudo­másul veszi, hogy az ifjúsá­ga elmúlt, hogy feleségétől el kell válnia, hogy a lányát ki kell tagadnia, mert nem tehet mást, és hogy anyja sírhelyét pénzzel kell kivál­tania, különben beszántják a hantot. Elhagyta a fürdőt. A Gellért rakparton, a korlát­hoz sorakozva, mint valami lelátón, nagy tömeg állt. Fölsétált a hídra, amely­nek forgalma teljesen leállt, hogy utat engedjenek a helyszínre robogó rendőrsé­gi és mentőkocsinak, vala­mint a tűzoltóságnak. Hal­lotta, hogy mi történt. A benzinkutas nő hangosan magyarázta az esetet a ké­sőbb érkezetteknek. A hajó­állomás pontonhídjáról va­laki belevetette magát a Du­nába, azt mentik, de úgy néz ki, hogy hiába. (1977. május 10., kedd délután, öt órakor.) Átsétált a hídon, a Matróz Csárdánál lement az alsó rakpartra, elnézegette a húsztonnás török, finn ka­mionokat, a hatalmas vonó­erejű Büssing, Mack, Volvo, Mann, Deutz teherautókat; a sofőrök, a parkoló teher­a községben — a többiek­hez hasonlóan ki vannak szolgáltatva neki. Nyilvánvaló volt: neki, egyedül kell intéznie az ügyet, a felesége tudtával ugyan, dé~a helyeslése nél­kül, félig-meddig a háta mö­gött, titokban alázkodva meg. Érthetetlen és nevetsé­ges viselkedés! A felesége azt ajánlotta, hogy vásárol­janak két húszliteres kan­nát — a házigazdától kapott kannákat vissza kell adni—, így lassan feltöltik a hordót és lesz tartalékuk. M. nem­egyszer látta a fuvarost ola­joshordókkal megrakott ko­csija bakján; józan, értelmes arcú sváb paraszt, aki nyil­ván reggeltől estig kemé­nyen dolgozik, és a lehető­ségekhez képest igyekszik pontosan szállítani a meg­rendelőnek. Ha késik — a maguk bőrén tapasztalhat­ták a gáztelepen —, ez sok­szor mások hibájából törté­nik, amiért képtelen és igaz­ságtalan dolog őt hibáztatni. Ugyanakkor a „gázosasz- szonynak” is időben fel kell gépjárművek legénysége és a sétáló közönség is: a túlsó rakparton folyó mentést fi­gyelte. Az a néhány horgász, aki közvetlenül a pontonház közelében horgászott az alsó lépcsőkön, egyre ugyanúgy tartotta a botot, eresztette utána a zsinórt, pedig hát éppen mellettük ment a Du­nába az az egyén, akinek ha az életét már nem is lehet megmenteni, de kilétét és esetleg ebből tettének okát is, most fogják felfedni. Há­rom kővel rakott uszály úszott lefelé a Dunán, völgy­menetben. A budai egyetemi rakpart fasora és az aula homlokzatának oszlopai az Alma Mater mélabúját idéz­ték fel benne, a régi éneket, a „Geadeamus ... kezdetűt, a szemeszterente más nem­zedékek ajkán zengő „Vivat Academiá”-t, a búcsúéneket, emléket, szerelmet, anyát. A már délnek forduló uszályok után nézett. Azok az épületek is, amelyeket ezekből a nyers kövekből építenek majd, idővel romok lesznek. Nem lenne jobb nem építeni, nem lakni, nem ebédelni, nem emlékezni? És egy szép naptól kezdve, nem észrevenni önmagun­kat? E kérdéseket mélyen magában, mintha teste tette volna fel a tudatának. Rend­őrségi autó állt meg, közvet­lenül mellette a rakparton. Két rendőr szállt ki a kocsi­ból, odaléptek hozzá. — Az igazolványait ké­rem! — szólította fel az egyik egyenruhás fiatalem­ber. — Miért kéri? — kérdez­te természetes magabiztos­ságával a férfi. — Ne szórakozzon, ember, maga meztelenül jött át a hídon, hol a ruhája? Hogy hívják? Honnan jön? Akkor végignézett magán. Fehér bőrén még vízcseppek tündököltek. Nem volt rajta semmi. — Elfelejtettem felöltözni, kérem ez ... nem értem, mi történt, a Gellértben voltam és ... nem tudom ... — Hagyjuk az óhéber ki- mit-tudot, nekünk nem té­mára van szükségünk, mint a szociológusoknak, hanem személyi igazolványra vagy útlevélre vagy legalább egy munkakönyvre... Hol dol­gozik? Nős? Hány éves? Bu­dapesti lakos? Külföldi? aha nem tapasztalt zavart érzett. Sem­mire sem tudott válaszolni. A ko­csihoz kísérték. Beült. Miközben a Gellért fürdő felé hajtottak ruháza­táért és igazolványaiért, a törzsőrmester megkezdte az első jegyzőkönyv fölvételét. Egyelőre csak annyit tudtak róla, amennyit meztelen tes­te valószínűsített, sőt bizo­nyított: hogy férfi. adni a pénzt a postán, mivel ezt a rendeletek előírják — vagy éppenséggel fontos dol­ga akadhat, amit nem intéz­het el munkaidő után. Talán ő kizárólag halaszthatatlan gázpalackcsere elintézés miatt kéredzkedik el a mun­kahelyéről ? Másfelől a feleségét is meg kell értenie, aki meg­rendelőként annyit joggal elvárhatott, hogy a késedel­mes vagy előre kifizetett, de elmaradt szállítás miatt a fuvaros néhány udvarias szóval elnézést kérjen, és kimentse magát; de nyilván nincs ideje az efféle magya­rázkodásra, vagy eszébe sem jut, hogy mentegesse magát: felveszi a rendelést, és azon van, hogy teljesítse; ennyi az egész. De mégis: hogyan állítson be hozzá és mit mondjon? Hogyan kerülje el a tapin­tatlan célzást, amit a puszta jelenléte okozhat, hogy ne emlékeztesse a fuvarost a saját — bár nagyon is ment­hető — hibájára? Hogyan tt dolgozom, nem I messze, három meg­állóval feljebb. Nem valami nagy hely. Mit mondjak róla? Számomra a korai fel­kelést jelenti. Néhány korty kávé, egy szippantás a ci­garettából és loholok a vil­lamos után. Trolibuszra szállók át, dühöngök a Ma­jakovszkij utcai jelzőlámpa előtt, végre zöld, mutatom a bérletem, álmos vagyok, Do­hánybolt, Lövölde tér, Óra- és Ékszer, nyomom a jelző­gombot, megérkeztem. Blok­kolás. öt óra negyvenhét perc. Vetkőzés, néhány új vicc a műhelyben, beugratá­sok, délutáni sörözések. Maga az építmény lehan­goló látvány kívülről. Sok­emeletes csúnya állat, el­dönthetetlen színű. Délelőt­tönként kikönyökölök vala­melyik ablakán, fújom a füstöt — jól állhatok ennek a szerencsétlennek —, né­zem az óvoda udvarán nyüzsgő prücsköket, dél­után négy felé meg kivágó­dunk innen, vadítunk, mint a hajósinasok, végigmarhás- kodjuk az utat egész a meg­állóig. Ma reggel elaludtam. Hat előtt öt perccel blokkoltam. Nagy szám lehetett, ahogy rohantam az emeletre, való­sággal kiszakítottam az öl­tözőszekrény ajtaját, do­báltam magamra a ruhada­rabokat. Elmúlt hat óra, mi­re beértem a műhelybe. Be­kapcsoltam a gépemet, vár­tam. Nem dördült el sem­mi. A főművezető tenyerét dörzsölve vigyorgott: nyert tegnap délután a csapata, és életében először volt tízes találata a totón. Zúgni kezd a ventillátor, szokott lár­májukkal harangoznak a gé­pek. Nehezen indul a hét, egy darabig szótlanok va­gyunk. Aztán ebédidőig el­múlik minden. A zuhanyok ma is bedög­löttek a fürdőben, ahogy szokás. Közelharc a vízcsa­poknál. Valódi csendélet! Az olajos, meztelen testek össze tömör ülnek, kismillió végtag fonódik egymásba, altassa el a gyanakvását, mit válaszoljon a kimondat­lan kérdésekre, hogy „a tör­téntek után mit akar tő­lem?”, hogyan magyarázza meg: félreértés történt, saj­nálatos és kölcsönös félre­értés; hogy ezentúl minden mádképpen lesz, hogy való­jában ők, M.-ék hibáztak — őszintén, tiszta szívből mondja! — a gyanakvásuk­kal, a kiszolgáltatottak gőg­jével sebezve, de most kezet szeretnének nyújtani, hiszen szükségük van egymásra, azonosak az érdekeik. H a csakugyan őszinte, mindezt képes meg­győzően érzékeltetni a másikkal. „A legfontosabb, döntött M., hogy nem sza­bad halogatni a dolgot, mi­nél előbb beszélnem kell vele.” Az olajkályhához lépett, a kávé már kifolyt; gépiesen az ébresztőórára nézett. Ép­pen annyi ideje van, hogy megigya és elszívjon egy cigarettát, mielőtt munkába indul. dong az ég, valaki kéztisz­títóért imádkozik, a többiek felváltva káromkodnak a törülközőjük miatt, mert is­meretlen tettesek a földre lökték. Négy óra tíz perc. Zokogó rimánkodás az öltö­zőben fésűkért, cipőkanala­kért, meg a többi, aztán blokkolás a kapunál, kezd­jük a délutánt. Ne fordulj el. Beszélek még valamiről. Rólad. Látom, szeretnéd ki­használni, hogy eltakarnak idegen fejek, bujkálsz mögé­jük, nem szívesen nézel rám. Pedig én bámulni akarlak. Ismerős vagy. Azt hiszem, a mozdulataid isme­rősek. Ahogy kezeddel hát- raisimítod a homlokodba csapódó hajszálakat. Ahogy a napszemüvegedet igazga­tod, babrálod, bosszankodsz vele. mert minden kiszámít­hatatlan mozdulásnál az or­rod hegyére csúszik. Harag­szol ilyenkor, ideges lesz az arcod, a szemed sarkában vékony ráncok keletkeznek. Aztán kisimulnak, játéknak veszed az egészet, percen­ként visszatérő játékos bo­londságnak. És ismerős a mozdulatod, ahogy kezedben a teniszütőt szorongatod, összefogva a sporttáska szí­jával, miközben a két tárgy sűrűn kóborol jobbra-balra, egyik kezedből a másikba. Hirtelen az ötlik fel, hogy a teniszpályán láttalak, ki­kukkantva a troli ablakán, két megálló között, minden­nap csak egy pillanatra, amíg elhúzunk melletted. De lehet, hogy máshol. Ne fordulj el. MELEG van és csúcsfor­galom. Lihegve dulakodnak a lépcsőnél. Az ellenőr tü­relmetlen, éles hangon uta­sít bennünket a kocsi bel­sejébe. Kiabál, a fogait csi­korgatja. Állunk. Körút, és Majakovszkij utca sarka. Nem igaz, hogy a hőség el­viselhető. Egész testem lucs­kos, csatakos, az ingem a hátamra tapad. A nyitott ablakhoz próbálok furakod- ni, de nincs semmi esélyem. Az ellenőr indítani szeretne, „Igyekszünk belül összébb húzódni? Igyekszünk, ké­rem?” Csöngetés. Sárgára, majd zöldre vált az önmű­ködő jelzőlámpa. A troli el­indul. Szépek, ízlésesek a piros gyöngyök a nyakadban. Hány verset írjak erről? Ne csodálkozz, eredetileg ala­nyi költőnek készültem. Csapnivalóan sikerült az el­rugaszkodás, az. az igazság. Nem is tudom, mi van ve­lem. Azóta is állandóan írni akarok. Egyszerűen elkap a láz. Hasalok a díványon, vagy ülök a széken, a ciga­rettához nyúlok, várok va­lamit a soron következő szippantástól. Minden perc­ben indulni szeretnék. Van egy halhatatlan töredékem: „Az a fő, hogy valakinek elmesélhesd!” Elég érzelgős? Gyorsan nyomulnak elő a gondolátok. Üres a papír. Aztán szép lassan tele lesz. Történetekkel, nagyjából ere­deti ötletekkel, párbeszéd­részekkel, bemondásokkal. Erről még senkinek nem be­széltem. A leírás fura pil­lanatában minden szó a he­lyén volt, de később a leg­több idegenül hangzik. KANYAR a templomnál. Egymásra buknak az uta­sok, mérgelődnek. Az ellen­őr tapintatosan derül. Pro­longált jelenetek — gondol­hatja —, változó szereplők­kel. Nézlek. Verset fogok írni rólad. Nem lesz nehéz. Az egymás mellé rakosgatott szavakból összeállnak a so­rok, nem is tudom, hogyan. Hirtelen képek tűnnek elő. készül, alakul az egész. Ilyesmiért érdemes ébren lenni. Közhely? Verset írok az arcodról. Ahogy rámegy a napfény és érdekes árnyé­kokat alakít rajta. Ahogy a szél a hajadba tipor az ab­lakon keresztül. Az arcod­ról, ahogy körülveszi ez meg az. Nézz ide! Az első sort akarom elkapni. Egy tájat körözök. Pofonegyszerű le­gyen, amilyenek csak a da­lokban vannak. Várj! Papír kellene és ceruza. Ne irigy­kedj. Engedd, hogy bámul­jalak. Tetszik a játék kö­rülötted. Futkározik arco­don a fény, és különös alakzatok keletkeznek rajta. Ne szállj le még! Most egyszerre kibillent minden. Én sem értem, de minden eddigi dolog benned van, most már valahogy benned kell utánanézni az ügyeim­nek. Gyere velem! Látod a vizet? Pontok csillognak a felületén. Szemben a domboldal még soha nem volt ilyen. Nagy alakú vörös izzás­ban remeg. Egy kopasz fának dőlsz neki. Hátralódítod a fejed, és fölnézel. Gyenge, őszi napsütés csorog a szemedbe, vidáman könnyezel tőle, a zsebkendőddel törölgeted. Vonat robog el. Tele van­nak a fülkék. A mozdony füstje eltakarja őket egy időre, aztán kibukkannak a fejek. A fűtött szobában is velem vagy és nevetsz. Kipirultál a hidegtől, fáztál, de már a sálad is levetetted. A sál mindig az utolsó. Jó veled lenni. Nincs öt­leted? Elviszlek valahová, gyere! Bemutatlak a bará­taimnak. Ritka példányok, olyanok, akikkel jól érzi magát az ember. Aztán megmásszuk a hegyeket. Vagy valami más volna jó? EGDÖCCEN a ko­M csi, kivágódnak az ajtók. A lány he-’ lyet cserél néhány előtte állóval, le- szállni készül. Az ellenőr változatlanul ideges. Egy- páran még lógnak a lépcsőn, de lassan rendeződik a tö­meg. A lány leszállt, jegyét a szemetesládába szórta, s be­fordult a legközelebbi utca­sarkon. Elindultunk. Apró­kat zökken a kocsi, ahogy a hepehupákat eléri. Honvéd utca következik. GYÖRFI SÁNDOR SZOBRA T árnok Zoltán: Integetés közelről Dobai Péter:

Next

/
Thumbnails
Contents