Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. február 10. — Anyu, ez a sok gyerek mind a doktornénihez jött? — Igen. — Mert ők is betegek? És mit csinál velük a doktor néni? — Megvizsgálja őket, megállapítja, hogy mi a bajuk, gyógyszert ír fel, amitől meggyógyulnak. Várakozás Vessük le az ingecskét... Gyermekorvosnál PIACI EMBEREK — Gyermekkoromban kocsiszámra hozták a terményt a szolnoki búzapiacra, a tárház mellé. Később a szennyvíztisztítót építették oda. — Rengeteg földet kiemeltek, vitettem belőle néhány kocsival töltésnek a telkemre. Valamikor temető lehetett a búzapiac helyén, mert koponyát, meg mindenféle csontot találtam a hordalékban. Mit tehettem, összeszedtem mind és betettem a kukába. A szemetes meg feljelentett. Ki is jöttek a rendőrök; azt hitték, eltettem valakit láb alól. Sándor András csarnoki helypénzszedő, ki tudja, hányadszor derül már a régi történeten. Csendes hétköznapi délelőtt van, a csarnokban kevés az árus, alig két- három vevő őgyeleg. azok is inkább az eső elől húzódtak be. — Az üzemi konyha rontja le a piacot — állapítja meg a helypénzszedő. — Ma már szinte mindenki ott étkezik, kevés ember főz magának hétköznap. 1 Az egyik oszlopnak dőlve idősebb férfi imbolyog. Egyike az alkalmi munkások jócskán megcsappant létszámú csapatának. Emlékszem, az ötvenes években, amikor még a környékbeli falvakból hajón hozták az árut a piacra, sok volt a hordár. Most viszont legfeljebb a pór méterre lévő buszmegállótól kell csak hozni a kosarakat. Kevés a munka, kevés a kereset — gondolom, de a helypénzszedő más véleményen van. — Úgy látszik, jól meg lehet élni az alkalmi munkából, mert mindig részeg. Néha pénzt sem kell adni az italért, borral fizet az őstermelő. Az idő enyhe, tavaszias, úgy tűnik, hamar elröppen a tél, jönnek a derűs napok. Akkor majd a piac is megélénkül, hiszen színes forgataga nemcsak a vásárlókat vonzza, hanem a tétlenül őgyelgőket, a friss pletykákra szomjazókat is. — Nyáron hat-hétezer forint helypénz is bejön naponta. Elegáns asszony árul néhány kiló körtét. Látszik rajta, hogy nincs ráutalva az árára. A mellette állónak magyaráz; •— Annyi termett a hobbin, nem tudunk vele mit kezdeni. — Nekem meg nincs otthon nyugtom, amióta meghalt a férjem. Kijövök ide, árulgatok egy keveset, váltok néhány emberi szót. Helybeli árus kevés van a szolnoki piacon. Nagykörűből, Kécskéről jönnek leginkább. Nyáron pedig Szat- mazról is. — Van olyan család, amelyik 6—800 láda őszibarackot hoz — magyaráz Sándor András. — Néha hetekig itt vannak. A csarnok vezetői kedveznek is nekik, jutányos áron tárolhatják éjszaka az árujukat. őrzéséről gondoskodnak. Igaz, néha megjönnek a „vámosok”. — Előfordult, hogy egy tucat gyerek rohant be este későn a csarnokba, és mire az öreg éjjeliőr segítséget kért, megdézsmálták a gyümölcsös ládákat. Persze, nemcsak gyerekes csínytevés fordul elő a piacon. A zsebtolvajok kedvenc helye a tömeg. — Van aki nem azt nézi, mit kínálnak a lengyelek, hanem azt, hogy a magyarok hol tartják a pénztárcát — bizonygatja a helypénzszedő. 2 Megtörtént, hogy egy jászsági asszonynak a slusszkulcsát is elvitték, nemcsak a négyezer forintját. A rendőrségnek köszönhető, hogy minden előkerült. Erről jut eszembe a régi vicc, hogy egy kofa kötője alól ellopták a pénztárcát. Kérdi tőle a rendőr: Nem vette észre, hogy ott motoszkál valaki? Dehogynem, de- hát azt hittem, hogy tisztességes szándékai vannak. G. Nagy Lajos kiskereskedő derül a viccen, és hozzáfűzi : — — Más vonatkozásban ugyan, de a tisztességes szándék nagyon fontos a piacon. — Mit ért ezen? — Azt, hogy szerénynek kell lenni. Sok olyan kiskereskedő megbukott már, aki nagynak vélte magát. — Milyen a jó kiskereskedő? G. Nagy rövid gondolkodás után tömör választ, ad: — Az a jó kiskereskedő, akinek sok ismerőse, barátja és vevője van. Tudni kell az emberekkel bánni, ismerni a napi politikai híreket, meg az új vicceket. Amikor az árubeszerzésre terelődik a szó, G. Nagy azt mondja: — Ismeretség és pénz kérdése, — de a kettő nem azonos. Lehet valakinek pénze, ha nincs becsülete. — Azt mondják, a kiskereskedők azokat az árukat szedik össze, melyek az egyik helyen feleslegesek, a másikon meg hiánycikknek számítanak. — így igaz. Kutató és kereskedő munka a mienk. Hangsúlyozom, kereskedői, és nem eladói. Eladók a boltban vannak. — Mit eszik egy élelmiszer-kiskereskedő? — Nehéz testi munka a mienk. Nyáron 12—14 órát is dolgozunk. Gondolja meg, mire 30 mázsa dií?nye a szatyorba kerül, 150 mázsa súlyt mozgatunk meg, mert a dinnyét lerakjuk, megléjkeljük, szatyorba tesszük, munkánknak megfelelően kell táplálkoznunk. — Mégpedig? — Hajnalban egy kis pálinka, utána általában sült hús, és az évszaknak megfelelő gyümölcs. Délben pörkölt, utána egy íröccs. A vacsora egynemű. Értse úgy, hogy rántott hús vagy ii pörköltféle. Utána pedig gyümölcs — mégpedig mindig az, ami nem kelt el. Mert hogy ennék másként száz forintnál drágább primőr földiepert, ha nem kellene féltenem, hogy megrohad. Sokat kell enni, hogy bírja az ember a munkát. Különben figyelje meg: nem jó kereskedő az, aki kövér. Hát szó ami szó, G. Nagy nem az. — Az előbb azt mondta, tudni kell bánni az emberekkel ... — El keli őket igazítani, esetenként tanácsot adni. Egyszer egy néni megkérdezte, melyik a gyenge paprika, mert az unokájának veszi. Mutatom, hogy melyik, s közben tudakozódom, hány éves az unokája. Majd elnevettem magam, amikor azt válaszolta, hogy negyven. A csarnokban több állami és szövetkezeti bolt mellett van két maszek üzlet is. G. Nagy Lajos nincs elragadtatva a zárt résztől. — Üzleti szempontból jobb az asztal', mint a bolt. Ott van a vevő előtt minden áru, mindenből válogathat. Kap egy zacskót, szedjen magának, ne a kereskedőt szidja. Verje a vevőt a saját keze. A piaci kiskereskedők általában januárban mennek szabadságra. A tél közepén ugyanis kicsi a forgalom, és rengeteg a veszteség. A fagy miatt az áruk jó része „piacképtelenné” válik, kidobhatják. Nem az a legnagyobb baj tehát, hogy az árus fázik, hanem az, hogy sok áru tönkremegy. Volt olyan eset, hogy fejszével verték ki a káposztát a hordóból. — Kockánként adtuk el, mert nem volt leve. Ilyenkor aztán művészet lefejteni a káposztaleveleket. Disznóvágáskor nincs gond, öt meg tíz kiló káposztát is visznek, de a magánosok keveset főznek, elég nekik egy-két levél. Azt mondják az árusok, hogy a piaci csarnok nem felel meg a kor követelményeinek. A hideget fokozza a huzat. Előfordult, hogy a csarnok zárt területén is megfagyott az áru. No, de ne panaszkodjunk, ismerjük el, hogy a korábbi állapotokhoz képest előrelépés a csarnok. Más a helyzet a gyámegyedben levő ócskapiacon, ami az ott áruló külföldiekkel együtt ócska bazári képet nyújt. Bokáig ér a sár, az árúk jó részét a latyakra terített újságpapíron kínálják. Az ócskapiac sarkán az egész helyre vonatkoztatható felirat: „Lovaskocsi-par- koló”. Az elnyűtt kacatok mellett — a külföldiek jóvoltából új zsebszámológéptől a bundáig minden kapható. Idősebb nő alkuszik egy kucsmára. Fiatal lány legyint mellette. — Én már reggel óta eredménytelenül kérem, hogy adja ezerért. Testes Kofának kínál két biciklikereket egy férfi. — Mit csináljak velük — derül az asszonyság —, tán szereljem a bokámra? Sok a néző, kevés a vásárló. Többen vannak, akik úgy tesznek, mint az egyik kucsmás öreg, aki így szól a fiához: — Eleget bámészkodtunk, gyerünk a boltba! Simon Béla Mondd szépen, á! Vegyél nagy levegőt! Ez bizony nem kellemes, de egy ilyen fiatalember fel sem veszi Anyunál — biztonságban Fotó: T. Katona László 3 — Engem is megvizsgál? — Igen, megnézi a torkodat, meghallgatja a tüdődet. — És nem fog fájni? — Nem. — Biztos? — Biztos. — Akkor miért sírnak odabenn a gyerekek? — Csak a kicsi • gyerekek sírnak, akik félnek a doktor nénitől. (Felvételeink' dr. Lehoczky Helga gyermekorvos rendelőjében készültek)
