Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

1980. február 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mészáros Lajos rajza Balogh András: Lány egyszarvúval Vóswi Endre: Lépcsők a vízbe A vörösősz sovány ember sikertelenül küszködik az öngyújtójával, a rossz, nye­sett szikrák nem harapnak a cigarettájába. Szomszédja a lépcsőn gyufát vesz elő, aprózott, finom sercegés, lob­ban a kis láng, úszik a so­vány arc felé. — Köszönöm. — A megkí­nált nagyot szív a füstből, meggurítja a szájában. Kö­nyökére támaszkodva nézi a budai részt. A lábuknál elúszik egy hajó, kövér gu- mihullámokat mozdítva. — Hogy ez a lépcső mennyire tartalékolja a me­leget! — mondja, aki a tü­zet adta. A bazaltkőből a derekába kúszik a jó meleg. — Mennyit szív? — kér­di a szomszéd, de csak azért, hogy kérdezzen vala­mit. — Nem veszélyes. — Mégis, naponta meny­nyit? A csontokra redukált arc, a vörösősz hajbozót feléje fordul. — Délután öttől, mondjuk tízig — megakad, mint aki önmagát ellenőrzi, hogy ér- demes-e folytatni —, szóval inkább este, mert nappal nem lehet, tűzveszélyes üzemben dolgozom; így hát... összesen huszonöt, harminc, így valahogy — abbahagyja, fölemeli a fejét, áttetsző, foltos bőrét bevon­ja a rózsaszínű nap, de már a hegyek mögül. — A víznek valami jó szaga, kimondottan virág­szaga van — kezdeményezi ismét a beszélgetést, aki a tüzet adta, de nincs rá vá­lasz. Ügy látszik, ebből nem lesz tartós eszmecsere. Mint­ha a kezdeményező is rá­unt volna, föláll; most lát­ni csak, az átlagosnál hosz- szabb, vékonyabb. A másik mintha észbe kapna, mond valamit, csak hogy a menni készülő ma­radjon. — Nincs tisztább valami, mint ezek a lépcsők. A Duna folyton mossa őket. Siet? A hosszú, vékony férfi té­továzik, majd ügyetlenül visszaereszkedik a lépcsőre, arcát a rózsaszínű fénybe tartja. Odafent a rakparton sűrű a forgalom, teherko­csik, személykocsik, a lép­csők átveszik a finom, üte­mes remegést. — Mert én nem sietek —■ folytatja most már a má­sik, érzi a kényszert, hogy beszéljen, de azért abba­hagyja. Újabb cigarettát ke­res, megvárja a gyufát, a kis láng lobban az arca előtt. A cigaretta füstszálai mögül mondja: — Az igazság az, uram, hogy én nem merek haza­menni — most mégis ki­mondta, amit nem akart; fürkészve várja a hatást. A hosszú ember, aki se­hogy sem tud kényelmesen elhelyezkedni a lépcsőn, mert nem tud mit kezdeni a lábával, madárszemmel figyel az arccsont éle mögül. Két erős slukk a cigaret­tából. — Azt hiszem — mondja végül a másik —, meghalt a feleségem. Közeledő kirándulóhajó, megafonzenével. — Ahogy megjövök a munkából, már mondtam, vegyiüzemben dolgozom, tűzveszélyes, szóval ott fek­szik az ágyon, és nem moz­dul. Föléje hajolok, nyitva a szeme, nem alszik. Gyor­san lábujjhegyen kimegyek a szobából, bezárom az aj­tót. Tudja, ide szoktam jön­ni, minden délután, aZ üzem kikészítette a tüdőmet — nagyot szív a cigarettából, harapdálja füstöt —, azt hi­szem, uram, a feleségem meghalt. A hosszú ember, aki a tü­zet adta, nagy tenyerét a lépcsőnek feszítve emelke­dik. Merev végtagjai úgy mozognak, mintha elemek­ből rakták volna össze. — Hát akkor — nem mond semmi lényegeset — minden jót — elsiet. A cigarettázó arc a füst kusza szálai mögött, furcsán mozdulatlan. Vészi Endre: A tranzitutas című kötetből (Magvető, 1979.) Weöres Sándor: Lég Az égből függ a táj, mint óriás parittya, a szűk. látóhatár koronává szorítja. Dombok hullámai felhőkre válaszolnak, patak csillámai a menny felé nyomulnak. S a fent és lent között csóvái a szeleknek sugárba öltözött levegőt libegtetnek. Oláh János: A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se csak veszélybe kerülnek és máris fölismered őket gyere és fogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölykö- ket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybaj uszos Péter be­húzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mon­dott sem igent, sem nemet. Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírői tisztséggel tün­tetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távo­labb a cigány-félkörtől, hall­gatagon állt, mint aki pa­rancsra vár. A csendőr in­tésére előlépett, és a cso­magot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsol­ta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen gacsar legény vagy. A keshedt cigány sápad­tan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztu­lok — suttogta reszkető ba­jusza alatt, szeme sarkából koldus pillantásokat vetveá többi felé. A csendőr hatalmas rú­gással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba gön­gyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. — Igenis, ismertem főtörzs­őrmester úr. Péter csodálkozó szemmel meredt rá a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagysokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtör­zsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdez­te tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsol­tam meg, hogy a telepet sen­ki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végig­pásztázta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett pa­rancsolni — sírta el magát a nagybaj uszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhenpusztul- nak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mind­járt jóltartalak — felelte gúnyosan és leemelte vállá­ról a szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyúkot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fed a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csendőrre. — Na, edd meg! — szólt Péterre visszafogott indulat­tal. A keshedt, nagybajuszos cigány tág rámeresztett szem­mel bámult, látszott az ar­cán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?!— sziszeg­te a törzsőrmester. — Meg­eszed nyersen vagy leverem rólad a húst! — És ízelítőül a puskatussal mell bevágta a horpadtmellű, nagybaju­szos cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé még imbolygott az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá Vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezé­ben levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futot­tak végig barna arcán, meg­öntözve ősz borostáit, ízesí­tőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az ál­dozati serleget, szájához emelte. A sorbanállók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fo­gai kivillantak ősz bajusza alól, és recsegve belesüpped­tek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányok jajgatva, öklén - dezve borultak egymásra, si­ratva gyalázatukat, ember­telenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mér­tek. — Ne edd meg!!! — kiál­totta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendültek a puska­tusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puska­tusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordí­totta a törzsőrmester. —Aki elfordul, szétloccsantam a fejét! Nézték, de sűrűn ömlfl könnyeik eltakarták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást is megenni, piszkos, szemét népség! Ezt én megmuta­tom néktek! És egy pillanatig sem gon­dolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálnivalő kedvük támadt. Amit mond­tak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zoko­gások, csak a könnyek pe­regtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarná­nak elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdez­te az asszonyt. — Pétert ne féltsed! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a véres húsba. Tépte, szaggat­ta, meg sem rágta, csak le­nyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péter­ről verik le a húst... — Az utolsó szavaknál elcsuk­lott a hangja, arcát a cafa­tokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallga­tott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorított, re­csegő fogai közül a csend­őrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias moz­dulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból* kétoldalt lecsüngő ősz baju­szán alvadt vér és húscafa­tok táncoltak, ahogy ke­mény állcsontjai között őr­lődött a nyers hús. Ezt a látványt már Pé­ter felesége nem tudta elvi­selni. Lerázva magáról acsar­kodó purdéit, a keshedt, nagybajuszos cigányhoz ug­rott, kitépve kezéből a vé­res húscafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben el­hajította. — Engem öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé és felsőtestéről letépte a réklit. em kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy mezítelen testére zúduló üté­sek nyomán szétfröccsent, mint az izzó vas szikrái, sünikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magába hullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hozzá me­neküllek és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. allgatott mindenki, csak a szél dudo- rászta őszi, elmú­lást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben re­megett a telep közepén, ron­gyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képe­sek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhette vol­na meg őket? Talán a tör­vény? Hisz ott álltak előt­te. Fényes szuronyain félel­metesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldo­zatait. Mik voltak ők a tör­vény szemében ? Egy nagy nulla. — Űristen! — érződött só­hajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt-ott kicsordult a kétség- beesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagyfbajuszos ci­gány előtt. összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpró­bálta katonástul kihúzni ma­gát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte a keshedt ci­gány félelemtől és fájda­lomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanat betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztu- latos! — válaszolt helyet­te a felesége. A csendőr rosszalló tekin­tettel végignézett az asz- szonyon, majd ismét a kes­hedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. mgg/KSSm Lakatos Menyhárt: SZEGÉNY PETER

Next

/
Thumbnails
Contents