Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. február 9 isti kapitány. Igazi, képzett P kapitány. Nap mint nap átrendezi a csapatát, más felállást szab a barackfáknak és a meggyágaknak, új őrszemet küld fel a kapu előtti fenyő tetejére, s amikor már minden rendben van, maga is felmászik a vára tornyába, és a marcona diólevelek védelmében várja az újabb támadást — amelynek végén holtan hevernek az ellenség katonái a vár alatt, ahol már csak a hullarabló: a szaglászó sündisznó talál majd rájuk: a sün, akit Pisti mindig fölényesen megmosolyog, ha néha alkonyaikor észreveszi, hogy a fosztogató megjelenik a fa alatt, és kincs után kutat a halott galy- lyak és levelek között. — Pistiiii... Te. gyere elő, mert agyonváglak... Pisti még mindig hallgat a torony védelmében. Ide nem juthat fel az anyja. Itt jó. A vára szereti őt. A katonái ragaszkodnak hozzá, és sajnálkozva rez- dülnek meg, ha Pisti esténként lemászik a várból: az ágak is tisztelegnek, és fegyelmet ígérnek holnap reggelig, amikor a kapitány újra szemlére érkezik a tisztára mosott vár alá, félrerugdalva a várárokból mindenkit, aki az éjszaka hullott oda, akár öngyilkos levél az illető, akár vakmerő kém, akit az őrség katonái lőttek agyon, amikor a vár alá lopakodott. Újból felsivított a hang a ház előtt, és Pisti lassan ereszkedni kezdett a fáról. Félt az anyjától, ijedten várta a pofonokat, amiket naponta kapott okkal, ok nélkül. Igaz, a sereg készen állt, de Pisti még tétovázott: hát saját anyja ellen küldje a katonákat? Nem, nem lehet. Majd eljön az idő, amikor idegen ellenség tör be a kapun — no akkor majd megszólal a riadó, Pisti riadója. A levelek leözönlenek a fáról, az ágak össztüzet dörögnek a betolakodók ellen, a málnásból vijjogva száguld elő a rohamcsapat, a betonvályú lőréseiből tüzet köpköd a géppuska, a zsindely őrei forró szurkot öntenek az ellenség fejére, a barackfák csatarendbe állnak, az ágak „előrét” intenek, a krumplibokor utat nyit és a gumók süvítve vágódnak ki a földből, a meggyfák tetején százéves gallyak egyenesednek ki, és gyújtó leveleket, érett gyümölcsöket hajítanak a támadók felé... Pisti — legyőzhetetlen. A kert; az ő serege, és a sereg egységben, harcra készen várja, hogy az első riadószóra csatarendbe álljon, és megvédje Pistit mindenfajta támadástól. — Megyek már... — kiáltott vissza Pisti, és leugrott a földre, a halottak közé. Indult a ház felé. Búcsút intett a leveleknek, csillapító tekintetet küldött a málnás felé. A betonerőd csendes és száraz volt, bent az ólban hörögve szuszogott az alparancsnok, a százkilós ár- tány. A barackok és a meggyfák ágai tisztelgő mozgással kísérték Pistit, amint ellépett előttük, egyre közelebb érve a fehéren villogó házhoz. — Az anyád istenit, hát hol a fenében vagy te örökké?... — mozdult feléje az anyja keze. — Hát mit gondolsz, meddig fogok én neked könyörögni, mi?... Csattant az asszony tenyere, Pisti behúzott fejjel, maga elé font karral védekezett. Égett a fül?, sírás fogta a torkát. A sereg... De nem szabad. Hiába takarja el a szemét a barackok alkapi- tánya, hiába rohanna a málnás legénysége Pisti segítségére — Pisti nem ad jelt. — Mész a Dunára, de rögtön ... Estig haza se gyere — fordult be a házba az asszony. Pisti utána lépked. A szobájába megy, előkotorja a gumicsizmáját. Apad a víz, Pistinek mindennap ott kell lennie a parton. Nem ő az egyetlen, van még ott egy iskolára való gyerek, aztán az asz- szonyok, férfiak, csáklyával, gereblyé- vel, csónakkal, hosszú botokkal. Árvíz volt, nagy árvíz, feljebb sok helyen kiöntött a Duna, most vonul le, hoz mindenfélét — így hallotta Pisti néhány nappal ezelőtt, amikor anyja a szomszéd Vajkó bácsival beszélgetett a konyhában, és ő (a kapitány) éppen befejezte az aznapi olvasást, elbúcsúzott a könyv lapjaitól, elköszönt Miskától, az ügyes végvári vitéztől, és Borkától, a szerelmétől, álmatlan éjszakát kívánt a törököknek és császári zsoldosoknak, aztán félrerakta a padláson talált kincset, a Vasárnapi Újság füzeteit is, melyekben minden este végigcsodálta a serege felszerelését: az ágyúkat, duplaszárnyú repülőgépeket, betonerődítményeket, ijesztő gázálarcokat, elnézegette a rohamsisakos katonákat ábrázoló rajzokat, elolvasta a tudósításokat a szerb hadszíntérről, a galíciai hadihelyzetről vagy az olasz frontról. — Megint hoz a víz mindenfélét — hallatszott Vajkó bácsi dörmögése. — Még Ausztriából is. A Kaszáék egy szekrényt fogtak, tele ruhával. A Balázs meg egy ólat, de olyat, hogy vagy húsz tyúk ült a tetején. Haj-haj ... Baj lehet ott azoknak feljebb. Megmondta tavaly a bába, ötvennégyben árvíz vagy földrengés lesz. Hát itt is van... Pisti leoltotta az ágya feletti lámpát, és Vajkó bácsit hallgatva arra gondolt, hogy hamarosan megint mennie kell a Dunára, ugyanúgy, mint két vagy három évvel ezelőtt, akkor is magas volt, a víz, hozott is egyet-mást, de Pisti semmit nem talált, csak toporgott a töltésen, kezében a gereblyével, semmit nem Bolya Péter: A SEREG értett, a többiek kiröhögték, ő meg csak állt, egyedül, kiszolgáltatottan, akkor még nem tudott olvasni, nem volt serege, nem volt senki, aki megvédje, fázott, félt, hamarosan hazafelé indult, és semmije nem volt, csak a zsebében lapult egy sárga emberke, hajlítható derekú, sisakos, furcsa öltözékű, Pisti véletlenül vette észre a víz szélén ... Most a diófa egyik ágán őrködik a sárga emberke: ő a sereg legrégebbi katonája. — Mész-e már... — nyitott be az anyja, halkabban szólva a piros fülű kisfiúhoz. Pisti éppen Miska vitéz arcképét nézegette a könyvében. Miska ... ö tanította meg a sereg igazgatására, a végvári harc fortélyaira, a vitézi bátorságra, így hát Pisti mindig tőle kért tanácsot, ha félt valamitől. Mert a víztől nagyon félt. Ha néhanapján fürödni küldte az anyja, Pisti mindig abban reménykedett, hogy úgysem lesz semmi baja, mert otthon figyel rá a sereg, és azonnal ott terem, ha valami veszedelem fehyeget- né a kapitányt — ha a Duna elvinné magával a város felé, ha a kövek szétnyílnának a lába alatt, amint a víz szélére merészkedik, vagy ha a túlsó partról vízenjáró ló vágtatna át, hogy Pistit a hátára dobja, és elvigye valahova mesz- sze, még a túlsó part füzesein is túlra. A sereg — Pisti biztosan tudta — készen áll. A rend, amit megteremtett a katonák között: örök rend. Miska vitéz és az újságok elegendő tudást adtak neki, hogy hatalmas erőt szervezzen maga mögé — vagy inkább maga elé, hiszen a sereg őt védi, neki csak legutoljára szabad elesni, a várral együtt, hiszen ő a kapitány, és nem érheti baj sehol, sem a Dunánál, a gereblye végén, sem a ház körül, sem odakint az utcán, ahol naponta jár a távolsági busz, amelyik élőbb vagy utóbb őt is elviszi majd valamelyik városba, de a sereg akkor is vele tart, és menetoszlopba tömörülve követi a buszt, követi egészen a városig, ahol Pisti felnőtt lesz, bölcs hadvezérré lesz, és ugyanolyan sikerrel igazgatja majd az embereket, mint a megöregedett sereget, mert a sereg akkor is, mint mindig, ott lesz Pisti közelében, parancsára várva, védelmére készen. Pisti előkotorta a gereblyét a kamrából, és elindult a kert végébe: ott nyílik a kert alatti kapu a töltés felé. Idegen kertek között vezet a földút a Dunához: oldalt cseresznyefák pirosodnak, földieper terem az út mellett, s a víz felől erős, bosszantó szagot hoz a széL A Duna szürkén, piszkosan nyaldosta a megmagasított töltés oldalát; habos tajtékot, koszos gallyakat, színtelenné ázott rongyokat emelgettek a hullámok. A víz széles volt, mint Pisti rossz álmaiban. A túlsó part most jóval távolabb látszott: a füzesek között bujkáló ellenség is visszavonult, mert jól tudta, hogy áradás idején nem tanácsos átkelni a túlsó partra, és fáradtan, vizesen ütközni meg Pisti seregével. — Nincs semmi itt... — mormolta Pisti, amint a víz szélét kémlelte. Levonulóban az ár, Pistin kívül nincs senki más a töltésen: döglött disznót, rothadt törzseket hoz már csak a Duna. A kapitány csüggedten nézelődik. Jó volna találni valamit. Az idén még csak egy mosóteknőt talált, persze, üresen: sőt, azt sem itt a falu előtt, hanem ott feljebb fogta, ahol a szántóföldekről vezet fel az út a töltésre. Pisti újra vállára emeli a gereblyét — arrafelé indul. Elmarad az utolsó ház is. Jobbra a szántóföldek, balra a víz: Pisti továbbmegy, egyre nézegeti a vizet, itt találta valahol a teltnőt... — Az... az ott... Megtorpan. Néhány lépésre tőle emberalakot ringat a víz a töltés mellett. Pisti közelebb lép, előrehajol. Asszony. Arca a vízben, a haja szétterül. Puf- fadt, lila kézfej úszik a válla mellett. Ing feszül a feldagadt testen, a szoknya lefelé húzza az alsótestet, csak térdhajlatig látszik a durva harisnyás láb. Hullámzik a víz, ütemesen ringatózik a test, kopasznak tűnő feje búbja a töltéshez ütődik. Pisti leguggol, megszólítja. — Néni... suttogja. — Néni. Halkan csobban a víz-Pisti lábánál. — Néni... mit csinál? ... Pisti rémülten nézi az asszonyt. Ez lenne az? Ez lenne az, amit úgy mondanak: meghalt? Néha már hallott valamit a konyhából, ez halt meg, az halt meg, volt néhány ember, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt az életéből, arra is azt mondták: meghalt... Ez lenne az? ö lenne az, aki „meghalt”?... — Néni... súgta. — Él még? ... Guggolt az asszony fejénél. Fázott a keze, reszketett a lába. Minden, ami körülvette, ellene támadt. A víz feléje kapkodott, a gereblye nyele a nyakára te- keredett, a szél a torkában sípolt, valami kivül-belül ütötte, a töltés omlani készült, hogy ökölnyire préselje... De ... de talán a sereg? ... Pisti hátrafordul, a ház, a kert felé néz. A sereg? ... Itt az idő. — Heeeeej, gyerünk fiúk, riadóóó, ide hozzám mindenki, hij- jijijiijijj, tűz a palánkról, tűz tűűűűz... — Pisti felugrik, hosszút füttyent, magasra emeli a gereblyét, riadóóó, riadó, ide hozzám mindenki, mindenki, védjetek meg, fiúk, védjetek meg... A gereblye táncol a magasban: aztán lejjebb száll, a töltésre támaszkodik. — Heeeeej, hol vagytok? ... Szürkül, sötétedik az ég alja a falu felett. Pisti még mindig arrafelé néz, ahonnan a sereget várja. — Hol vagytok? ... Már halkan suttog, mozdulatlanul áll. — Nem jöttök? ... Félve fordul vissza az asszony felé. Újra leguggol, átfogja a térdét. — Itt hagytatok? ... ár tudja, hogy a sereg elhagyta. Menekülnek, porzik a látóhatár a lábuk alatt, amint egyre messzebb kerülnek Pistitől, a háztól, a kerttől. Pisti meggörnyed. Mindjárt elsőre... mindjárt elsőre megfutottak... A diófa diófa lett, a vályú moslékra vár, a málnásban görény bújik meg alkonyaikor, a ház tetején macskák panaszkodnak, denevér ütődik az ablaknak, odabent ég a lámpa, Pisti kezéből kicsúszik a könyv, hiszen hazugság az egész, nincs már serege, megfutott, mind megfutott ... És ki lesz, aki elkíséri, ha majd a városba viszi a poros autóbusz? ... — Lehet... lehet, hogy én is meghalok? ... Reszketve guggol az asszony mellett. Szorosan átfogja a térdét, a halott szétterülő haját nézi. Egyedül maradt, vesztesen. A sereg már messze a határban porol, végképp magára hagyva Istvánt, az utolsó várkapitányt. • Bolya Péter elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III. díjat nyert. Szász Endre porcelánlapra festett alkotása: Zizl Szalal Csaba: Mutatvány Midőn rohamsisaknak véltem az összehorpadt vaslavórt, halálos zúzkövekkel védtem a várat (nagy disznóakolt) s nyíllal lőttek, majd’ kifolyt szemem (szárnyalt a toll; a véres csínytevö mint suhogva kissé és könyörtelen), azt hittem: örök az emelvény, s aki megijed, oldalog — ma nincs merész szívem a helyén, nyakam se törte ki mutatvány, hisz a toronyba fölhaladván hallom, a fogam is vacog. Pardi Anna: Túszdráma, utólag Túl rajtad, túl rajtam, túl kötődésen és szakadáson, elfojtott tüzeid túsza voltam élted csalódásaira. Magad elé húztál, hogy védekezz, míg ropogott, múlt és fegyver, és az az örök kiszolgáltatottság, hogy hogyan értessük meg másokkal magunk s a szubjektív-objektívet. Botár Attila: Jégtörő hívem. Az irgalmas szabadító jeget zúz, hozzám Iából, ropogtat dermedt folyókat új hebegésre nógat: ne fagyjak ki a világból. Ablakomból a károgást, a sötét szárnyakat elfújja, feszeget szerencse-holdnak lovakról jégpatkókat s fakaszt körmöket újra. Friss szeretőket toboroz időt-torlasztó lázra, feledtet halál-cidrit gyönyörűbb Földhöz békít: így ítél folytatásra. Szikszai Károly illusztrációja
