Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
1980. február 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ívűiről a ház nem különbözött a falu módosabb portáitól. Ahogy a kutatásvezető mondaná: parasztbarokk, a té- esz-melléküzemágak első hőskorából. Manzárdtetős, erkélyes, kovácsoltvas kerí- téses. Fehérre festett autógumik sora vezetett a kaputól a házig, benne begóniák darvadoztak. Sohasem tudtam megérteni, mi élteti ezt a divatot, miért kell az autógumikat virágágyásként használni. Azért, hogy mindenki tudja, van autó a háznál, vagy pedig a különösség iránti vonzalom az ok? Volt időm ezen töprengeni, mert kutya nem volt a láthatáron. Egy kérdezőbiztos élete merő izgalom és esetlegesség mindaddig, míg a ház gazdájával beszélni kezd. Nem úgy van, mint városon, a legtöbb ház kertkapuján nincs csengő. Ha van kutya: tiszta sor. Addig ugatja az embert, míg a ház gazdája elő nem kerül a ricsajra. Akkor elő lehet adni a mondókat: a televíziótól jöttem, egy rövid kis kérdőívre, ha ráérne a számunkra ... Fontos az utolsó szót többesszámban mondani. Ahol a kutya nem a kapu közelében ácsorog, ott bonyolódik a helyzet. Előbb meg kell rugdosni kicsikét a kaput. Egyeneslelkű kutya erre előrohan a ház mögül, és csaholni kezd. De akadnak sunyi kutyák is, akik bevárják, míg az ember felbátorodva a csendtől, belép az udvarra, akkor előrontanák, leszedni a nadrágot a hívatlan vendégről. Hogy semmi nem változott, beléptem a kertbe. A kaput persze nyitva hagytam magam mögölt, ha mégis lesz kutya, és futni kell, ne akadályozzon. Tapasztalatból ugyan tudtam, hogy az utca felőli bejáratot a legritkább esetben használják a lakók, de láttam ott egy csengőgombot, gondoltam, nem árt, ha idegen létemre riasztom őket, hogy jövök. Megnyomtam jó erősen, és vártam. Nem hallottam, hogy csöngene, így aztán elindultam a hátsó bejárat felé. A férfi szembejött velem, mintha a lezárt redőnyök mögül leselkedett volna eddig. Arcán több napos borosta sötétlett, barna katonaing lógott rajta, sietősen kaphatta föl magára. Elmondtam a mondókámat, mit akarok, honnan jöttem, közben figyeltük egymást. Nekem már rutinból is ment, mert többszáz kérdőívet megcsináltam már. Ő meg inkább a kérdőíveket bámulta a hónom alatt, olyan lehettem azzal a dosz- sziéval, mint egy adóvégrehajtó. — A televíziótól? — kérdezte hitetlenkedve, és elkezdte begombolni az ingét, mert azért egy ilyen nagy cégnek kijár a rendes öltözet. — És mit akar tőlem a televízió? — kérdezte fájdalmas arccal. Az első percekben csak kevesen értik meg, hogy nem riportot készíteni jöttem, hanem csak egy nyavalyás kérdőívvel házalok, ami eltart tizenöthúsz percig, de aztán semmi gondunk sincs egymással. Nekem kifizetnek hatvan forintot a központban, ő pedig elmondhatja, hogy tetszett-e a „Hosszú, forró nyár”, vagy nem tetszett. — Olyan statisztika-féle ez — szabadkoztam, mert ez a szöveg eddig mindig bevált. — Pár egyszerű kis kérdés. Tétován bólintott, intett, hogy kövessem. A bejáratnál Moszkvics állt, de cefetül összetörve. A motorház felgyűrődötit, mint a tangóharmonika. A báránybői ülésen tyúk kotkodácsolt. Pent a házban erős szag volt. De annyira erős, hogy alig tudtam levegőt venni. Talán disznót tart a földszintén, gondoltam megilletődötten. Csak utána hallottam meg a szapora csipogást. Ügy, szóval csirkét keltet. A szagot fenn, az emeleten is éreztem, de már elviselhetőbben. A szobában félhomály volt. Minden redőny le volt eresztve, -egyetlen napsugár sem hatolhatott be illetlenül. Műanyag virágcsokrok csüngtek a falon, valószerűtlen színű rózsák, orgonák és tulipánok. A padlón pedig annyi üres borosüveg, mintha itt lenne a falu üveg-visszavál- tója. Egy kérdezőbiztos igyekszik minden helyzetben úgy viselkedni, mintha a lehető legtermészetesebben rendben volna minden. Nem kezdheti azzal, hogy mi van magával, ember! Pedig legszívesebben megkérdezné. Kiteregeti a kérdőíveit, cetlijeit, és vár. Az emberek többsége szívesen beszél a Mózes Lajos: A kérdőbiztos történetei bajairól. Ennek az embernek pedig lehetett egy egész falura való baja. — Iszik valamit? — kérdezte csendesen. Már majdnem bólintottam, ■ amikor folytatta: — Mert én sajnos nem ihatok, tele vagyok gyógyszerrel — és elvett az asztalról egy Seduxenes csomagot. majd egyet csak úgy, víz nélkül, lenyelt. — Család? — kérdeztem óvatosan. Lehajtotta a fejét. A kezével mutatta: elmentek, elment mind, az összes elment. A fotelben ültünk az asztal mellett. A kettős ágy fölött, a falon ott függött az esküvői képük. A férfi frakkban, és fehér kesztyűvel, arcán határozatlan, gyermeki mosoly. Mellette pedig egy olyan nő állt, mint amilyet nyugati magazinokban is ritkán látni, nagyon arányos testű, fékete hajú, fekete szemű szépség. De nem is a szépsége volt lenyűgöző, hanem az esküvői maskara fölött is uralkodó kemény akarat. Ha én vagyok a fotós, megkérdezem a nőt, mit vétett neki ez az ember, hogy hagyja magát elvenni általa. Bólogattunk csendesen. Műanyag kakukkos óra állt a sarokban. Péltízet mutatott. — Gyerekek? Mutatta, kettő volt, elmentek azok is. Harangoztak. Néztük egymást. Felkapcsolta a villanyt, ezzel is jelezve, ne vegyem nagyon a szívemre, végezzem csak a dolgomat, amiért jöttem. Az ajtó fölötti berámázott képen ők ölelték egymást, a Halászbástya környékén készült a fotó. Nem voltak díszesen felöltözve, de ugyanaz volt,az alapállás, mint az esküvői képen. — Televíziója van? —kérdeztem óvatosan. Elbigy- gyesztette a száját: — Mióta elment az asszony, nem nézem. És attól kezdve, bármit kérdeztem, mindenre ez volt a válasz. Minden így kezdődött: „mióta elment az asszony, azóta ...”, „két hónapja ment el, azóta...” zeret^em ezt a kérdőívet. Csak any- nyit akar megtudni, amennyit valóban megtudhatott, ézi, mennyit nézi, mi az, amiből igényelne, mi az, amit sokall. Egyszerű, könnyen megválaszolható kérdések, érezni mögöttük a mérhetőség választékosságát. Mert vannak monstre kérdőívek is, amik nem néznek s Mikor se istent, se embert, fapofával elrabolják a kérdezett idejét, némelyiket négy-öt óra hosszat kell kérdezni, és olyan vastag, mint egy könyv. Kérdeztem is egyszer egy kollégámat, mit tenne, ha valaki beállítana hozzá egy ilyennel: — Kirúgnám, hogy a lába sem érné a földet — mondta mosolyogva. Peregtek a kérdések, szorgalmasan írtam a férfi válaszait, persze refrén nélkül. Közben néztem a szobát, a vitrint. Jól berendezett életük lehetett volna. Porcelánfigurák, a Ludas Matyi, a kardját méricskélő huszár, a fogfájós kutyus, a szárnyaló sirály. Egy kazainyi budapesti emlék, műanyagból, rézből, üvegből. Merev arccal válaszolga- tott, a Seduxen megtette a magáét. Csak egyszer moso- lyodott el, amikor a kedvenc külföldi filmsorozatáról kérdeztem. — A „Hosszú, forró nyár” lett volna, ha az asszony nem aznap megy el, amikor azt játszották — mondta szégyenlősen —, mert hát így nem láttam a végét. De azért beírtam neki azt is. Mert ha a kérdőív kibírta, hogy azt a bánatot ne örökítsem meg, akkor ezt a kegyes hazugságot is megérdemli. A faluban mindenkinek a „Hosszú, forró nyár” tetszett a leginkább az utóbbi idők terméséből, hát ne legyen ő sem mostohagyerek. Hogy végeztünk a kérdőívvel, felálltam. összekapcsoltam, ismét hasonlítani kezdtem egy adóvégrehajtóhoz. Lekísért a kapuig. Hunyorgott a napfényben, mint egy bagoly. Mondtam neki, hogy kitalálok, ne fáradjon miattam, de jött. Azt hittem, udvariasságból teszi. Amikor búcsúzkodtunk a kapunál, megszorította a kezemet, kicsit maga felé húzott. . — Nehogy azt hidd, nem tudtam végig, hogy Tőlejöttél. Ö küldött — mondta, erősen nézett rám, szinte gyűlölettel, szemeiben ismeretlen őrültségek fénylettek —, mondd meg neki, hogy mindent megbocsátottam és várom. ólintottam, erre elengedte a kezemet. Mentem a falu főutcája felé, tűnődtem, milyen szerencsém van, hogy csak a végén jött rá. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban diadalmas arckifejezéssel. E ltévedtem — gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehor- dozta a látóhatáron. Mesz- sze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. -— Eltévedtem — riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován ingatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói. Vézna hírnök-szellő iram- lott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas-fe- szület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadtság elébb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának. A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökken- Ve kiáltottak föl: („Nézd, már megyünk!” A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kisszekrényt, a peronon, és fölkatfintotta a villanyt. „jNa, bekapcsolták 'a villanyt, most már látunk!” — mondták az emberek, s még egyszer elfészkelődtek. „Te osztasz, Jóska!” — szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte. Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután him- bálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt. A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt. „Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!” — nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle. Ördögh Szilveszter: A csikó „Korán sötétedik” — motyogta az öregasszony. „Jön az ősz” — bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét. A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé. A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. „Eltévedtem! Hol vagyok?” — nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant fülében. A homály fakóvá mosta a csillagot a homlokán, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek ^hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában. — Hol van anyám, hol az istálló. . hová lett a kisgazdám?! — jajdult a félelem a csikóban. A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag búit el hatalma elől. A csikó kétségbeesett vágtába kezdett. „Jó csajok, mi? Megketv- tyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!” — fiatalemberek röhögtek a folyosón. kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta. „Cseszd meg. Jani! Neked mindig huszonegyed van? — Van annak, aki el nem issza!” — Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!” — nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok. A két öreg moccanatlan meredt a vakságba. Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült: „ ... a szívem egy vándor- cigány .. .Messze van még a söntés?! ...a szívem egy vándorcigány...” A fiatalember homloka megforrósodott, szédült. Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett. Egy cigány hegedűt cin- cogtatott, körülötte katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének: „... szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni. . A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek. A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszálvékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta. hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn halgatta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között. A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. — Holnapra mindent elfelejtek — gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében. A vonat kényelmesen, du- dorászva futott a síneken. Jaan Kruusvall; Kaarel élete aarel, születése óta meg akart K halni. Mégis harminchárom évig élt, mielőtt sikerült volna neki. „Sikerült” ez ter- Imészetesen nem a legjobb szó, mert egészen a halál bekövetkeztéig Kaarel nagyon szeretett élni. Kezdte érteni az életet, megszerette, s nehézségei sem riasztották már. A halál idejében érkezett, s úgy tűnt, hogy az egész élet csupán felkészülés rá. Kaarel már gyermekkorától tudta, hogy minden joga megvan a halálhoz. Más, hasonló joga nem is volt, ám nem azért, mert az élete értelmetlen lett volna. Kaarel úgy érezte, hogy mindenkitől elszakadva létezik, hogy véletlenül született, a szülei maguk sem akarták, és soha nem kellett volna világra jönnie, ha ők nem találkoznak valamikor egy háború előtti, ködös, őszi napon Észak- Észtország egyik pályaudvarának indulási oldalán. De mi köze Kaarel halálának egy vasúti peronhoz? Ezt a helyet csupán kigondolta, megpróbálta az egészet valahogy elképzelni. Kaarel sohasem látta szülei arcát, pedig lehet, hogy ott jártak valahol a tömegben — a piacon, a Dalok mezején vagy a könyvesbolt előtt, de tábla nem volt rajtuk; Kaarel nem ismerhette föl őket, és ők sem Kaarelt. És odaszaladt volna hozzájuk, ha tábla jelzi őket? Nem, Kaarel egyszerűen csak megharagudott volna, hogy valaki az ő szüleje akar lenni, és elsietett volna arról az átkozott helyről, ahol visszaélnek a nevével. És honnan tudnák a szülei a nevét? Azt ő idegen emberektől kapta, akik saját örömükre akarták fölnevelni. Nem segített volna az újsághirdetés sem — szülők keresik fiukat — először is mert a fiú nem ismerte gondjaikat, törekvéseiket, de még a nevüket sem hallotta soha. Az is lehet, hogy Kaarej alkoholmámorban fogant valami hátsó épület sötét kis kamrájában, és anyja, amint megszülte gyermekét, ottfelejtette egy kapualjban. Az is lehet, hogy anyja szülés közben meghalt, vagy szülés után hosszasan szenvedett gyógyíthatatlan betegségben, amely végül sírba vitte, de utolsó gondolata is ő volt, Kaarel. Néha érezte, örülne, ha éppen így történt volna, ha lenne valahol egy sír, ahol anyja nyugszik, amelynél el lehet üldögélni. Időnként, különösen fiatalabb éveiben, Kaarel gyakran álmodozott arról, hogy találkozik apjával — bárki legyen is — részeges, korhely avagy miniszter. Az is lehet, hogy szülei mindketten rendes emberek, de a háború forgatagában — a szülők és a gyermek — elveszítették egymást. Kaarel harminchárom éves volt, amikor a tengerbe fulladt. Megsiratta a felesége és négy gyermeke. Senki sem tudta, hol merült el, azt sem tudták merre keressék a testét. Lehet, hogy nem is tengerbe veszett, hanem tóba vagy folyóba. Mindenesetre eltűnt. Talán olyan helyen fekszik valahol a mélyben, ahol most vidám emberek örülnek a nyárnak, a langyos hullámoknak. Felesége és a négy gyerek azonnal elköltöztek a régi lakásból. Teherautót béreltek, és a sofőr segítségével felrakták holmijukat. Nem sok ingóságuk volt: asztal, székek, dobozok, szekrény, egy nagy cinkezett fürdőkád, néhány bőrönd, megrakva edényekkel és más aprósággal. De sehol egy könyv. Igaz volt egy kép, régi rámában: munkában a traktor, széles barázdát húz maga után a barnás, mészköves talajba. Az autó elporzott, ki tudja merre. A szomszédok csak néztek utána, mi mást tehettek volna. A kocsi eltűnt a fenyőfasor mögött — már csak azt láthatták. Egy ember kint járt a földön korai krumplit szedni, csak ő tudta, merre fordult a cókmókkal megrakott kocsi. Az erdő felé tartott, ahová egyetlen út visz, az erdei házig, és ott megállt. Mostanában már nem lehet odáig eljutni — huligán suhan- cok szétszedték a hidat Néhány hónap múlva távoli falvakból ilyen hírek jöttek: egy asszony tehenet keres téli tartásra. Pénze nincs, hogy megvegye, de kell a tej. Aztán hamarosan kiderült, hogy a tehenet egyáltalán nem Kaarel felesége kereste, hanem egy sánta, ötvenéves asz- szony, aki ráadásul gyermektelen. mártírok és az öngyilkosok mostanában divatosak. De az világos, hogy Kaarel halálának semmi köze az öngyilkossághoz. Kaarel száznyolcvan centi magas volt, hatvannégy kiló, barna szemei voltak, a haja sötét, és barkót viselt. Pulóverben, farmerban és szandálban járt. Egy tejbegyűjtő állomás vezetője volt Aegver- ben. Fordította Pethő Eszter Chiovini Ferenc: Lakodalmasok