Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

1980. február 17.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Szász Endre porcelánfestménye

Soltész Éva:

A pepita bőrönd

Anóka Eszter:

Galamb a fejfán

— Ahogy leült és hátrasimította a haját, ahogy a szoknyáját babrálta ... Hát nem érti? Volt benne valami kihívó, valami arcátlanul pimasz. Rágyújt, kérdeztem. Persze, bólintott. Rázott az az átkozott vonat, majdnem leégettem a gondosan kifestett szempilláit. Ö csak gúnyosan mosolygott.

— A lényegre szorítkozzon. Mikor és hol ismerte meg azt a lányt?

— Ez év májusában, pontosabban huszonhetedikén éjjel szállt fel egy jelentéktelen kis állomáson. Fekete selyemruhában volt, kis zöld kalappal.

— Rögtön megszólította, igaz?

— Hogyne! Be is mutatkoztam, és az úticélja felől érdeklődtem. Finoman vállat vont. és az unalomról kezdett fecsegni, bizonyos kibírhatatlan férfiakról, és az egész értelmetlenségéről. Szerettem volna, ha ezt bővebben kifejti, de nem mutatott rá hajlandóságot. Végül is térképet vett elő, és némi habozás után egy többé-kevésbé felkapott fürdőhelyet jelölt meg úticélként. Vonzó volt, mitagadás, de a hevesebb közeledésnek gátat szabott egy hortyogó kalauz jelenléte.

— Mikor lépétt akcióba?

— Miután az a kellemetlen kalauz távozott a fülkéből! Szorosan mellébújtam, felajánlva, hogy utazzunk együtt, végül is a cél nem fontos, csak maga az utazás izgalma, belemerülni ismeretlenként az ismeretlenbe. Miért is ne, csillant fel a szeme, egy férfi, aki megvéd a férfiaktól. Később megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom.

— Mi a foglalkozása?

— Jelenleg könyvügynök, de voltam már teniszoktató, színházi ügyelő, sőt egyszer egy fogpasztagyártó cég reklámfilmjében is szerepeltem. Hiába, a megnyerő külső, no meg mindig a művészetek perifériáján

éreztem jól magam. Neki azt mondtam, hogy költő vagyok. Mégiscsak jobban hangzik, mint holmi kilincselő, lépcsöházkoptató

könyvügynök! Erről sajnos eszébe jutott egykori kaszkadőr szeretője, aki igen jól keresett a filmgyárban, és megkérdezte ártatlanul, hogy mennyi a jövedelmem, és van-e alkotóházam valami előkelő helyen. Hebegtem a művészetek és a közönség viszonylatáról, a fel és le törvényszerűségeiről, egy bizonyos pályán belül a kiadók embertelenségéről. Végül sikerült teljesen elálmosíta- nom, vállamra hajtotta a fejét, száját picit eltátotta, és elaludt a vonat ütemes rázkódására. Óvatosan kikattintottam a fogason himbá- lódzó bársonytáskát, megtapogattam a tárcáját, ami duzzadt a pénztől. Mocorogni, nyögdécselni kezdett, mire nyugtatólag megsimogattam, elterelve figyelmét a nyitott táskáról. Erre ő „Albert” felkiáltással a nyakamba borult. Nem tudom, ki volt az a bizonyos Albert, de a legjobbkor bukkant fel a hölgy emlékezetében, mivel fürgén és észrevétlenül becsukhattam a táskát.

. — ö nem árulta el, hogy miből él?

— Nem. Elég homályosan beszélt, sokat sóhajtozott, félő, hogy mindenben messze állt az egyértelműségtől. Hajnalban még ingadoztam két felkínálkozó lehetőség között — rögtön kifosszam, és lelépjek, (de ez silány, örömtelen munkának tűnt), avagy hódítsam meg, hogy a kegyei mellett pénzt is pazaroljon rám. Az utóbbi megoldás jobban csábított, tekintve útitársnőm ingerlő bájait. Csupán mohóságomnak kellett gátat szabni a pénz és a nő mihamarábbi birtoklását illetően. Némi ital után kotorásztam pepita bőröndömben. Ez minden csomagja, kérdezte bágyadtan, résnyire nyitott almazöld szemekkel. Igen, de ebben van minden vagyonom, vágtam rá büszkén, ami igaz

is volt. mivél a maradék eladatlan könyveim hevertek szivarkásdóbozok társaságában: tizenkét kötet „Awa- kum protopópa emlékiratai” és egy darab birkatenyésztési kézikönyv.

— Leitatta?

— Megkínáltam rizspálinkával, de csak én lettem rosszul, ő jól bírta. Kitánto- rodtam hányni, és mire visz- szatértem két egyforma bajszos úr ült a fülkében közönyösen pipázva.

— Még akkor sem gyanakodott?

— Ö vagy én? Ja, nem! Lerogytam mellé, ő gyengéden törölgette a homlokom egy nagykockás férfizsebkendővel, miközben az egyik úr résztvevőén, a másik ellenségesen méregetett. A résztvevő úr felajánlott bizonyos jótékony cseppeket a készletéből, melyek mindenfajta fejfájás, hányinger biztos ellenszerei. Mielőtt teljesen elkábultam volna a cseppektől, elégedetten láttam a fejem felett billegő bársonytáskát, mely egyre közelebb, közelebb jött hozzám. Mikor magamhoz tértem, már csak a vasúti társaság piszíkos emblémája éktelenkedett felettem. Az ablakhoz léptem. Ismeretlen állomás ásítozó személyzettel, és a reggeli fényben kis zöld kalapban, a két bajszos úrba karolva a kis bársonytáska egyre távolodott, mi több, a pepita bőrönd is, Avvakum protopópával és a Birkatenyésztéssel. Tágra- nyílt szemmel meredtem az üres polcra. A belépő kalauznak már csak vinnyogni, sírni tudtam: kifosztották, megloptak! Zavartan csattogtatva lyukasztóját elvonult intézkedni. Hát lehet itt INTÉZKEDNI?

— Nyugodjon meg, ez a nő egy veszélyes bűnbanda főnöke. Nem maga az első áldozat, talán nem is az utolsó.

Már szorul a hurok.

— Dé könyörgöm, ki körül? Ki körül?

Bartók László:

Anyámmal járja

Lábasok fazekak tálak irányában hazatalálok poharak bugyogós korsók pörgetik vissza a sorsot hízik a rokkafa kontya anyámmal járja a konyha rétesek kocsonyák krumplik illata utcára ugrik kenyerek kalácsok kelnek szívemből dobog az ünnep kanalak kések és villák lebbentik arcotok fodrát húzza a terített asztal

barlangi mozdulatokkal szavára keringtek sorban akikkel elbujdokoltam reá a sisakban járok a hittel harmonikázók reá kik utamba aknát s reá kik kezüket adták szerves és szervetlen ropja forog az egyetlen konyha keserű levéből édes édesből keserűvé lesz de anyám teszi a dolgát nem kérdi cirkusz vagy ország földgömb vagy tejút csak sorsom zúgatja körben az orsón lábosban fazékban tálban atomok forgatagában tűzugrást váró porondon de otthon de otthon de otthon.

______ taxis a konyha közepére rakta a csomagjait.

B

eriglizte az ajtót, bement a szdbába. A tíz hete üres lakás émelyítően édes szaga fojtogatta. Az ablakhoz lépettelhúzni a függönyt, megkezdett mozdulatára az ablak túlfelén. neki-nekicsapód- va az üvegnek felrebbent egy eleven, test.

Galamb, csodálkozott el. Galamb fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szinte csak jelkép: néhány rövid, vékony, száraz ág, egy-két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két apró, kékpettyes fehér tojás.

Lassan visszaeresztette a függönyt, és leült az ágy szélére. Szédült. Elárasztotta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza, mert mialatt megoperálták, és teste-lelke az életéért harcolt, meghalt az apja. Apja? Felnőtt volt már, amikor elvette az anyját, sose nevelte. Csak szerette volna. S lám, mióta meghalt, már azt sem teszi hozzá: mostoha. Éjjel jött a hír a szanatóriumba. Végighallgatta, letette a kagylót, és kért egy cigarettát. A nővér megtagadta. Szobájában sötétben a dugiból kotort elő egyet, takaróba csavarózva * kiment a teraszra, de nem könnyített rajta. Azóta csak úgy gondolja: az apja.

Mintha apja váltotta volna meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem belehalt, és azután mégis megélt.

Megkísérelt visszaemlékezni arra, amit, apja halála éjjelén álmodott. Sűrű, körkörösen áramló, puffogva fortyogó aöldesfekete iszapban járt, nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta, mennie kell, mert az iszap lehúzza, de tapodtat sem jutott előbbre, feladta, süllyedt, megfulladt; a halál megbéklyózta agyát, de mégis volt még egy gondolata, hogy végre vége, többé már nem felelős magáért, megszabadult magától.

Kétségbeesett sírással ébredt fel és ébredt rá, hogy él, reggelig sírt a paplan alatt, miközben agyát tüzes abroncs szorította.

Anyja, húga nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel apjának. Apám, apám, te szegény, szegény ember, — mondta — és sírt egy sort nyüszítve, öklét harapdálva. Most, a műtét kiszolgáltatottságát, a betegségbe belenem- törődhetést átélve megértette őt.

Apja évek óta gyengélkedett. Eleinte csak fáradtságot érzett, amely állandósult és elhatalmasodott rajta. Ingerülten beszélt a körzeti orvosról. mert az panaszai hallatán széttárta a karját, hogy nem tud segíteni, mert nem Iái betegséget,. Apja azrt mondta, hogy minden körzeti orvosnak legalább belgyógyász szakképesítéssel kéne rendelkeznie, ö a maga fiatalsága okán idegeskedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzelgésnek hitte, és mindig megsértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — értésére adta: menjen már el, mert elfáradt az apja. Hiszen csak azt az egy-két órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte.

Rágyújtott, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól. Ám

ő dacosan úgy vélekedett, ha szervezete élni akar, éljen mindenek ellenére. Az édeskés szag a mellére ült. Szellőztetni kéne. Odasettenkedett az ablakhoz, óvatosan kilesett a függöny széle mellett. A galamb ott ült tojásain, de fejét ide-oda tekergette, s sebesen pillogott, mintha nem tudná, honnan érheti baj, bármely pillanatban felröppenésre készen. Még vére áramlásának, szíve lökéseinek ütemét is láthatta kék-ezüst bögyén, s e kicsi, öntudatlan élet életkészsége megragadta. Az állat védtelenebb az embernél, minden váratlan helyzet veszély hely zet neki,, örökké kész a menekülésre.

Mit tenne ez a galambanya, ha ő nemtörődöm lenne, s ha csak egy ablaknyitással is, de elriasztaná? A költés ösztöne győzne? Nem, nem. Az életösztön, két. árva. megtermékenyített tojás maradna utána.

Nem bántalak, mondta, s az ablak másik szárnyához lépett, ott húzta él a függönyt. A galamb pattanásig feszülve megmerevedett, de fészkén maradt. Lassan, csöndesen nyitotta ki az ablak- szárnyat, s közben mély hangon, dédelgetőén, halkan mondogatta: tubi, tubi, ne félj, nem bántalak.

Szokatlan volt neki a szanatóriumi, csönd után a hat ház falunyi emberének zsivaja. Az ablakdeszkára könyökölve folytatta megnyug- baító mondókáját). Magasan gyermeksírás úszott a levegőben, középen kártyázok vitája, álul egy asszony ingerült lamentálása. Átellenben, a szemközti ház ablakában megjelent a Gál-fiú, s rámeredt. Ez is már kész ember, holott nemrég még becsuz- lizta az ablakát. A Gál-fiú hátrafordult, belebeszélt a félhomályos szobába, azután visszafordult, s mellé könyökölt a felesége meg az anyja. Hallotta, hogy beszélgetnek. kihallotta a nevét, de mást nem értett. Mintha a galamb szólt volna többször is, de ebben nem volt biztos.

HBB éltékeny voltam, csak nem ismertem fel. Hiába voltam már felnőtt, amikor összeházasodtak, még mindig vágytam az anyai dédél- getésre. Hogy erőt meríthessek belőle. És nemcsak arra. Hanem apám bölcsességére is. Mert ugyan nem hittem el neki. hogy beteg, • s nem bocsátottam meg de ha jól érezte magát, elfelejtettem haragom, mert lenyűgözött azzal, hogy mindig a dolgok elevenjére tapintott, s egy-két jegy alapján meghatározott egy jellemet. Nem akartam belenyugodni, hogy csak vendég vagyok náluk, csakazértsem mentem el. ha anyám küldött, követelőztem, mint egy gyerek, s végül össze is vesztünk, évekig nem láthattam őket. nem hallhattam anyám hangját. S megátalkodottan egyre őket hibáztattam, gyűjtöttem magamban a mérget, amivel csak magamnak ártottam, magam mérgeztem. De még ez sem mentett meg a vágyódástól, eljártam ^utcájukba, hátha összefutunk, ücsörögtem az ablakuk alatt, hátha kitekintenek.

Gyermekségemben nélkülöztem anyámat. Nem múlt el nap az intézetben, hogy ne kívánkoztam volna haza, hogy ne hiányzott volna. Talán ezért értem meg ilyen -későn, hogy még felnőtt fejjel is ilyen természetellenesen erősen vágytam az óvóvédő szeretetre. amikor mások már rég leszakadnak szüléikről.

A szívrohamok ébresztettek rá, hogy nem babra megy a játék, hogy bármely nap meghalhatok anélkül, hogy jóvá tettem volna durva értetlenségem. Levelet írtam nekik és válaszoltak. Már nem volnék, ha nem válaszoltak volna. Mielőtt fölmentem a szanatóriumba, meglátogattam őket. Apám sápadt volt, izzadt, nehezen lélegzett, de tartotta magát, mint mindig, frissen borotválkozott tiszteletemre, és borotválkozás után bekente arcát a mesterségesen barnító folyadékkal, hogy ne sajnál tassa sápadtsága,' és nyakkendőt is kötött. Átöleltem, megcsókoltam, arcán egy pillanatra megjelent a szorongásnak és a félelemnek, a bizonyosságnak és a beletörődésnek ijesztő keveréke, hogy visszahőköltem: lehet, hogy utoljára látom? Lehet, hogy meghalok?

Még mindig önzőbb voltam, semhogy megbocsátásukat megérdemeltem volna. Apám halott, bizonysága, hogy nem engem szánt halálra, nem az én halálom ült ki az arcára a búcsúzásnál, hanem a magáé.

Csak így élhessek. Csak legalább ennyire uraljam magam, hogy sose késsek el a kibéküléssel, hogy méltón búcsúzhassam. Hiszen önvád az így is!

Apám, halála által elérhetetlenül fölém magasodott emberségében. Mert hogy már megértem, sose jut el hozzá. Ott leszek a temetésen. (Tisztelegni akarok az anyagnak, amelyben embersége testet öltött. Akarom, hogy tudjam: szenvedett, és szenvedésében nagyobb szüksége volt anyámra, mint nekem. Hiszen mi még élünk. Már minden idő miénk.

A galamb megnyugodott, fölfelé nézeget, ott kering a párja, enni hoz. Éljetek, galambok, költsétek ki fiókáitok! Hogy a hím le merjen szállni, otthagyta az ablakot, kiment a konyhába vacsorát sikeríteni.

Korai neki még ez a semmi kis munka is, de húga az anyját pátyolgatja. Összetört, elszakadt az élettől, az ételtől, a tettől1, s csak altatóval, ha alszik. Csecsemőről vagy elmebetegről kell így gondoskodni, egy percre se maradhat magára. Ezért összeszedte erejét, és elhatározta, hogy ez a tevékenység még többet is használ neki. mint a teljes ellátottságban való semmittevés, hiszen élnie kell s mennél előbb kezd hozzá, annál jobb.

Hiszen ha apja meggyógyulhatott volna! Milyen jó lánya lenne! Nem értékelte magát tartó erőfeszítését fájdalma és fáradtsága legyőzésére, hogy megismerhesse és megérthesse. Apjának nem volt. gyereke, mégis felfogta bókítőlevele kétségbesett kapaszkodását. Apja helyett apja akart lenni, s hogy nem lehetett, csak a maga hibája: nem mert kitárulkozni neki, mert félt, hogy nincs meg benne az édesszülői mindentmegbocsátás.

olott, lám, megvolt. Elmegy holnap a temetésre, mert, érzi apja soha ki nem mondott fájdalmát, hogy magtalan, el kell mennie, mert akit gyermekei temetnek, nem élt hiába.