Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-17 / 40. szám
1980. február 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A „tűzoltó” zenészek — Most pedig bemutatjuk nektek a blokflöte családot. Nagybasszus ... basszus ... tenor... alt... szoprán ... szopranimo... Élénk figyelem, sorban megszólaltak a hangszerek. De nemcsak a blockflőték, hanem a pommerek, a krum- mhomok a dultoian, a posaun, a lant... így kezdte a szakmunkás- tanulóknak adott hangversenyét a Kunságban, a Jászságban és a.Tiszazugban túr- nézó Tinódi Kamarazenekar. A filharmóniai hangversenybérlet keretében fellépő tűzoltó muzsikusok — teljes nevükön a BM Tűzoltóság Országos Parancsnoksága Tinódi Kamarazenekara — a reneszánsz és a barokk alkotások ihlette tolmácsoló! jó 'hírű a Hilton Szállóban adott nagysikerű hangversenyük után tovább nőtt. Kitűnő muzsikusokként eddig is ismertük őket, de a megyében adott hangverseny- sorozatukkal azt is bizonyították számunkra, hogy nagyszerű zenepedagógusok. A iharminctagú együttes képzett zenészei nemcsak virtuóz megszólaltató! már-már Ismerkedés a lanttal feledésbe ment, nehezen „kezelhető” hangszereknek, de remekül megfelelnek ismeretterjesztő. műveltséggyarapító funkcióinak is. Nem véletlen, hogy a legműveltebb közönségrétegek és a muzsika szépségeivel éppen csak most ismerkedő fiatalok egyaránt lenyűgözve hallgatják zenéjüket. Szolnok megyei hangverseny- kőrútjukon gazdag repertoárjukból főleg olyan alkotásokat szólaltattak meg a reneszánsz és korai barokk ■remekművek közül, amelyek teljes mértékben felkeltették az ifjú közönség érdeklődését, — s talán le sem kell írnunk : kirobbanó sikerrel szerepeltek Mezőtúron, Jászberényben és más városokban, nagyközségekben. Vezényel Mossóczy Vilmos, az együttes művészeti vezetője Hangver- senykörűton a Tinódi Kamara- zenekarral Bejáró diákok lépéshátrányban Egy hátitáskás kisdiák „dagasztja” az útpadka sarát a karcagi határban. Be is szállna a kocsinkba, meg nem is, hiszen szinte már hazaért, a tanyájukra jó két kilométerre a várostól. A néhány méteren, amíg együtt utazunk, bátortalanul válaszodat kíváncsiskodó kérdéseinkre. — Reggel jön értünk az iskolabusz — mondja. — És délben? — Majd csak később jön, nem vártam meg. — Hányadikba jársz? — Elsőbe. — Szeretsz tanulni? — Igen. Csak olvasásból van négyesem. — Ti még nem is kaptatok bizonyítványt! — De felelni szoktunk — vágja ki magát búcsúzóul. A karcagi kisdiák a legifjabb „bejárók” egyike, -naponta négy kilométert tesz meg oda-vissza az iskola és az otthona között. Az út felét rendszerint gyalog. Nem fogalmazta ugyan meg, de érezhetően azért, mért nincs türelme a buszra várni, vagy nem tudja mivel lefoglalni magát az indulásig. Megyénk diákjainak jelentős százaléka bejáró tanuló. Akad közöttük általános iskolás, de elsősorban középiskolások és szakmunkástanulók. A gimnazistáink 25,5, a szakmunkástanulóinknak pedig 45,5 százaléka ingázik naponta az iskola és az otthon között. Az utazás több-kevesebb időt vesz el tőlük a tanulástól, a pihenéstől, a szórakozástól. — Bejáró diákjaink tanulmányi munkája mégsem rosszabb, mint a kollégistáké vagy a helybelieké — jegyzi meg Szalai Istvánná, a karcagi Gábor Áron Gimnázium és Szak- középiskola igazgatóhelyettese. — A tanulók tudják, hogy az osztályzást nem befolyásolhatják a körülmények, a jelesért ugyanany- nyit kell tudnia a bejárónak, mint a helybelinek. Az iskolában délutánonként egy tanterem a bejáró diákoké. Tanulnak, olvasgatnak indulásig. — Milyen távolságról érkeznek a tanulók? — Kisújszállásról, Túrke- véről, Kunmadarasról járnak hozzánk a legtöbben. Rendszerint idejében megérkeznek, de a későn jövőkkel előfordult már, hogy arra panaszkodtak; nem vette fel őket a busz. — Nem inkább az első órától féltek? — Utánanéztünk. Valóban igazuk volt, a gépkocsivezető „kasztokra” osztotta az utasokat: elsőként a piacra igyekvők, majd az orvoshoz készülők szállhattak fel. A diák ráér — mondta. — S délután mennyire „érnek rá” a tanulók? Lehet-e számítani rájuk a tíISZ-munkában, ' az iskolai rendezvényeken? — Délután öt órakor már minden diák úton van hazafelé. Nyilvánvaló, hogy nem tudják úgy kivenni a részüket a tanórán kívüli munkából, mint a helybeliek. Sok bejáró tanulónk éppen ezért lakóhelye KISZ- szervezetében tevékenykedik. A karcagi gimnázium és szakközépiskolában a diákok egyharmada ingázó. A szolnoki 633-as számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben a tanulóknak több mint a fele. Hogyan alakul a bejáró diák egy napja? Erről beszélgetünk a szolnoki iskola tanulóival. Kun Éva harmadéves női szabó tanuló Rákóczifalváról jár az intézetbe. — Amikor gyakorlatra megyünk, reggel négykor kelek. Negyven perc múlva indul a buszom, ötkor már Szolnokon vagyok. Fél hatkor pedig a Május 1. Ruhagyárban. Az utazást megszoktam. de a hajnali felkelést talán sohasem fogom. A délutáni műszakra szívesebben járok, csak akkor meg éjfélkor érek haza. Ha iskolába jövök, akkor ráérek később kelni; fél hatkor indul a busz. Hét órakor már gyakran benépesül a diákokkal az intézet aulája. Szól a rádió,» a fiatalok beszélgetnek. Van, aki itt reggelizik, mások tanulnak vagy éppen leckét másolnak. Az órák után aztán ki-ki siet a dolga után, vagy a buszra, vagy bevásárolni a családnak, ismerősöknek, némelyek pedig felruccannak a rokonokhoz, barátokhoz, s jónéhányan pedig az intézet szakköreinek, művészeti csoportjainak foglalkozásán vesznek részt. A tanulás rendszerint az esti órákra marad, miután a fiatalok saját bevallásuk szerint még besegítenek a házi munkába, vacsorafőzésbe is. A meglehetősen „strapás” napokra mégsem panaszkodnak. — Ha helybeli lennék, akkor sem valószínű, hogy tanulásra több időt szánnék, mint most — vélekedik a törökszentmiklósi Gödön Imre másodéves kőműves tanuló. — Ez biztos — szakítja félbe Kun Éva, aki igen szép eredményű, 4,6-es bizonyítványt kapott félévkor — de sokkal több idő maradna olvasásra, művelődésre. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ programjában olvasom: Bejáró diákok klubja minden szerdán 15 órától. íme itt a lehetőség a művelődésre, szórakozásra a busz indulásáig. Mi szerepel a klub programjában? Egyelőre semmi „újjászervezés” alatt áll — kaptuk a tájékoztatást a központban — mivel nyolctíz diák jött el a novemberben indított klub összejöveteleire. A fiatalok úgy vélik, ném megfelelő a foglalkozások időpontja, másrészt az iskola jobb programokat kínál, mint a klub. Az intézet ifjúsági klubjába még a végzős diákok is szívesen visz- szajárnak. Az iskola rendezvényein szép számmal részt vesznek a bejáró diákok, inkább az utolsó buszt, vonatot választják. S hogy másnap korán keli kelni? Vállalják, hiszen vállalták a továbbtanulást. a bejárás gyakran nehéz körülményei között is. T. G. Kél város „mezsgyéjén” Jegyzetek a jászárokszállási Petőfi Sándor művelődési házról Az épület örökség. Gazdák, kézművesek székháza volt. A mai napig nem jutott pénz a korszerűsítésére. Pedig — a helyiek a legjobb megmondhatói — „csillagászati” összegeket emésztett fel évtizedek során a toldoz- gatás, foltozgatás. A tető- szerkezet — az is elvitt nemrégen szép summát — vagy az esőcsatorna a ludas, beázott a frissen festett nagyterem. De a falak friss, színes tallárjáról ne tévedjen a szem a padlózatra, sem a valaha volt parkettára —, mert elszomorító. Hogy nézhet így ki a nagyközség társas együttA nagyközségi tanács ebben az évben is 400 ezer forint állami támogatást ad a művelődési házndk. Ezt azért is írjuk le, nehogy valaki is arra gondoljon az előző kesernyés sorokat olvasván, hogy mostohagyerek a hegyek lábánál a kultúra háza. Szépen segítgetik az üzemek, elsősorban a Hűtőgépgyár, de a Kossuth Tsz is mindig bizonyítja jó szándékát: utazás ide, oda, alkalmi segítség ehhez-ahhoz. Ez a jellemző, ám a kultúra házának még így is „keresnie kell” évente negyed- millió forintot, hogy „meg tudjon élni”. Ez persze nem kizárólagosan árokszállási gond, sőt talán kevésbé, mint máshol, mert a nagyközség Jászberénybe, Gyöngyösre és a fővárosba utazó lakói — nem mindenki talált helyben megfelelő munkát — és persze akik a nagyközségben dolgoznak, szívesen járnak a „Petőfibe”. (Idézet a helyi köznyelvből.) A tavalyi év adatai szerint minden jászárokszállási ember, beleértve a csecsemőket is, ötször járt a művelődési házban. Nyilván nem az elhanyagoltság vonzza őket, hanem az a tény, hogy a művelődési ház igyekszik jól megfelelni a szellemi központ funkcióinak. Különösen a fiatalságot vonzzák a ház rendezvényei. A jászárokszállási gyerekek nagyon szeretik a színházat, tavaly 17 gyermekműsort tartottak Vitatéma jászsági kulturális berkekben, hogy a „jászárokszállási házban” miért csak tizenegy kiscsoport, szakkör működik. Nem a mi feladatunk választ adni erre a miértre, legföljebb annyi adalékot szolgáltatunk a polémiához, hogy meggyőződtünk a csoportok munkájának haszlétének színhelye? Tudjuk, könnyű volna ezt vádlóan kérdezni, de azzal is tisztában vagyunk, nem a jóakaraton múlik. Am ha abban gondolkodunk, hogy mennyi pénzbe került eddig a művelődés öreg hajléka, kézenfekvőnek tűnik: célszerűbb lett volna az anyagiak koncentrálásával a teljes rekonstrukciót végrehajtani. Összességében talán nem került volna annyiba, mint amennyit majd ezután kell áldozni az épületre. De akkor meg a melyik ujjúnkat harapjuk meg igazsága jut eszünkbe: eddig is annyi minden másra kellett h pénz... számukra. Többségük úgynevezett „hakni műsor” volt, de érdekes tapasztalattal : a gyermekelőadásokat a „legsietősebb” alkalmi társulatok — akik naponta három-négy előadást tartanak — sem „csapják össze”, a díszlet is szép, s a helyén van. Nem így — tisztelet a kivételnek — a felnőtt előadásokat tartó „brigádok”. Következtetés: úgy látszik, a gyerekeket senkinek nincs szíve becsapni. Ennék meg is van a foganatja: a fiatalabb korosztályhoz tartozó felnőtt közönség már igen igényes, könnyen hátat fordít a művelődési házban tartott „színházi előadásnak” — rendszeres látogatói a pesti színházaknak és a miskolci társulat egri előadásainak. Mindezek ellenére a helyi nagyterem is mindig megtelik — pedig több mint háromszázan beférnek — egy-egy jobb műsorra, ámbár a rossz nyelvek szerint a belépőjegy árához a harisnya-szemfelszedés árát is hozzá kell adni. Ez biztos túlzás, de tény, hogy a nagyterem székei nem színházi zsöllyék. Nagy a pódiumműsorok vonzó ereje. A ház keretein belül működő vers- és irodalombarátok köre olyan bázis, amelynek munkája mind jobban érződik. Egy-egy nevesebb előadót száz, száz- húszan hallgatnak meg — s ez a kamaraműsorok jellegéből következően igen nagy szám. nosságáról. (Nem mindig vagyunk azonban tisztában a tényleges helyzettel, amikor huszonöt—harminc csoportot is működtető művelődési intézményekben pont akkor éppen az a foglalkozás marad el, amelyikkel ismerkedni szerettünk volna.) Külön erőssége a Petőfi művelődési háznak a" Csörsz együttes. Eredeti jász népdalokat énekelnek — közülük sok a saját gyűjtés — kottából. Általában megkapó az a patriotizmus, ahogyan a jászárokszállásiak apáik, nagyapáik kultúráját őrzik, ápolják. Nem véletlen, hogy a régi kubikos- élet hagyománygyűjtésének egyik szellemi központja ez a jász falu, s véleményünk: szerinit az itteni kutatás szélesebb alapokon nyugszik mint pl. a Csongrád környéki, mert az agrárszocialista mozgalmakkal szorosabb egységben tárja fel a korabeli eseményeket. Pontosabban: nem csupán néprajzi vonatkozású a gyűjtés. S ebben' a művelődési ház honismereti szakkörének is jelentős érdemei vannak. A mának és jövőnek Bármily tiszteletre méltó és fontos a hagyományok ápolása, a jászárokszállásiak úgy vélik — igazuk van —, hogy a múltból nem lehet megélni. Külön szót érdemel a művelődési ház termelést segítő tevékenysége. Szükség szülte módon állami oktatási feladatokat is ellátnak: a nőiszabó-tanfo- lyamuk huszonnégy résztvevője már megkapta a szakmunkás-bizonyítványt — természetesen állami vizsga- bizottság előtt bizonyították tudásukat — jelenleg pedig a hegesztő szakmával tizenhatan ismerkednek a művelődési ház szervezésében. A közeljövőben gyors- és gépíró tanfolyamot valamint szövőnő szakmunkás-bizonyítványt adó stúdiumot szerveznek. A nem titkolt cél: a kis- és középüzemek munkaerőgondjainak enyhítése. S még valami egyálta- flán inem mellékes: azok, akik a művelődési ház segítségével jutottak jobb megélhetéshez, úgy gondoljuk, a legerősebb szálakkal kötődnek majd a kultúra hajlékához. Olyan kalappal kell köszönni... A művelődési ház szerény tárgyi lehetőségei bemutatásával kezdtük mondanivalónkat. Ha célunk sikerült megvalósítani, akkor eljutottunk egy régi bölcsesség újbóli felismeréséig: régi kalappal is lehet szépen köszönni... A jászárokszállási Petőfi művelődési ház munkája ugyanis azt bizonyítja, hogy vonzó és tartalmas közművelődést teremthet az értő igyekezet a legvénebb épületek falai között is. Tiszai Lajos Nem mostohagyerek A kubikos hagyományok ápolása Hetente három alkalommal találkoznak a kunszentmártoni BVM és a Pannóniában dolgozó, fiatalokból álló színjátszócsoport tagjai a művelődési központban. Képünkön: A. helység kalapácsa zárójelenetét próbálják
