Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 13. késő esti látogató, egy jelentéktelen ember, akit csak tüzetes vizsgálódás után lehet valamennyire is jellegzetesen leírni; már ahogy belép, minden feszélyezettség nélkül viselkedik. Látni való. ő csak a kötelességét teljesíti, tárgyához személyes indulat nem köti. Mindenesetre kérés nélkül is fölmutatja az igazolványát, mely szerint ő az Éjszakakutató Tudományos Intézet Alvásügyi Alosztályának munkatársa. Kényelmesen elhelyezkedik az odaUdnáilt széken; hajnalig még hosszú a munkaidő, s ő megtanult takarékosan bánni munkaerejével. Körülnéz, befelé bólint, a környezet száz- és ezerszámra ugyanaz. A megbontott ágy, a lepedő, amelybe a tegnapi, tegnapelőtti azelőtti álmatlan forgolódás mélyebb és finomabb gyűrődéseket vasalt; a közepén vagy oldalt nem túl ügyesen elhelyezett olvasólámpa, amelynek fénye olyan központosított, mint egy reflektoré, olyan elmosódott, mintha egy rongyszövedéken szűrődnék át — nem kívánt mondatrész törlendő. Ómódi harmonikás irattáskájából hüvelyk- és mutatóujjával kiemeli a többi közül a megfelelő kantonnyil- vántartási lapot, egy pillanatra beletekint, majd mosoly nélküli, de korántsem barátságtalan szemmel alanyára néz. A vizsgálandó személy ötven év körüli férfi, aki már pizsamára vetkőzött. Persze, gondolja az alvásügyi munkatárs minden kajánság nélkül, ez az ember ma is, mint minden este, elébe siet az alvásnak, ugyanazzal a makacs reménnyel. Valaki sudárkönnyen átmegy a szobán, de csak egy fölfelé szögeződő reflektor fénye. — Nem szeretném meg- kurtítani a ön drága idejét, — kezdi sietve, mert mindig így szokta és mindig sietve —, csupán arról van szó, hogy elektronikus észlelő berendezésünk grafikonja szerint ön a makacs nem-alvók közé tartozik, mégpedig országos viszonylatban. S mert itt több éves statisztikai átlagról beszélhetünk, hogy a dolgot tudományosan is átvilágítsuk, néhány kérdésünk lenne. A megkérdezett bólint, egy fény, sudáregyenesen, ismét átvonul a szobán. A harmonikás táskából, amelyet megpácoltak az évek. előkerül egy golyóstoll, egy notesz. — Tehát, ha megengedi, pillantsunk vissza az életére. Emlékezete szerint ön mindig rosszul aludt? — Ó. kérem tisztelettel, aludtam én jól is. Sőt for- gandó sorsom különösségéből, még puszta szalmán is jól. Apró betűk a noteszban: fogalmazás körülményesen intellektuális. — Tehát ön egy úgynevezett rossz-alvó. Mit ért az alatt, hogy tossz alvás? — Azon? A következőt. Eloltom a lámpát, behunyom a szemem, és egyszerre érezni kezd.em a sötétség természetét. — Á! Á! — A szót, hogy intellektuális, kétszer is aláhúzza. Vészi Endre: Késő esti látogató — És ez egyszerre érdekelni kezd. Ugyanis a sötétség puhán lépkedni kezd az arcomon, a szemhéjamon, a homlokomon, mint egy macskatalp. — Mint egy macskatalp. Értem. — Érzem a bársony párnácskáit, de a visszahúzott körmeit is. — Csak tájékoztatásul mondom —• kis köhécse- lés —, kedves ügyfelünk, nekünk a macskákkal semmi bajunk. A macskák úgyszólván eléggé szórakozta- tóak, már ami a mozgásukat illeti. Bennünket, ezt ne vegye tolakodásnak, az ön éjszakáinak a vegytani ösz- szetétele érdekel. Érdeklődésünk tartalmi jellegű. Époen a gyógyítás kikutatása miatt. Egy éjszaka összetétele ugyanis igen bonyolult. Tapasztalataink elméleti általánosítása szerint az álmatlanság kórokozói a gondolatok. A nyugtátokkal és altatókkal nehezen vagy alig befolyásolható gondolatok állandó nyüzsgése, csoportosulása. Amelynek szétszórása, szét- oszlatása a legfőbb gondunk. Érzi. a hosszú fejtegetéstől, mint annyiszor, most is elfárad. Vár a válaszra, de hasztalanul. — Tudjuk, hogy ön adott időben elalvó és adott időben fölébredő. Ezt már sikerült tipizálnunk. Hány órakor szokott ön fölébred;ni? Mondjuk! — Pontosan tíz perccel hajnali három előtt. A kérdező egy pillantást vet a nyilvántartási lapba. — Igen. Ebben az időben következik be az elrendezetten ügyek riadója. A csörömpölés a lelkiismeretben. Nem haragszik ha megkérdezem? ... — rövid áltétovázás csupa rutinból — okozta ön már valakinek: 1. akarva, 2. nem akarva — halálát? — Tudomásom szerint nem. — Tudomásán kívül? A tudatalattiban? — Nincs válasz. — Sorsdöntő perben tanúskodás? A vád tanúja? A védelem tanúja? — Nincs válasz. — Névtelen följelentés? Följelentés aláírással? — Nincs válasz. — Legjobb barátjának feleségét? —• Nem! — szakadt ki mindezekre a válasz, de nem haragosan. — Ha nem neheztel. valami ki nem tudódott sikkasztás? — Sosem bíztak rám akkora pénzt. — Hát akkor? A kérdezeitt, aki eddig a fekhelye szélén ült, most föláll, arcának fele fénybe kerül. — Érdekel az éjszaka! Az ablakomhoz megyek, és nézem a megvilágított, ember nélküli utcát. Áthúz egy jármű, és eltűnik. Elképzelem, honnan jön, hová megy. Nézem a fények nyomjeleit, és elindulok utánuk. Az utolsó villamos és az első villamos. — Ennyi? — Ennyi. Hallgatom, hogy zúg az elektromosság. A falakban. Egy kivilágított épület. zajtalan transzformátorok Az intenzív osztályon egy kifeszült arc. Ultrahang csönd. Infravörös lányok, amint átszaladnak az úton. A kérdezőt ellepi a reménytelenség. Ettől az embertől soha nem hallja meg. amit szeretne, kár itt pusztítani az idejét! Aztán lélekben vállat von. ő egy adatgyűjtő. A többi, az elemzés, a következtetés a főnökeire tartozik. S ahogy rakosgatja vissza a rekvizitumokat, a noteszt, a golyósírónt, a kérdéseit, sivár lesz a szíve. Mehet tovább egy másik színhelyre, kopogtathatja együgyű kérdéseivel az álmatlanokat. Mire öt perccel napkelte előtt — a mindenkori napkelte , előtt :— szobájába ér, mire ágyába fekszik, lenyeli az altatópirulát, és ráiszik egy fél korty langyos vizet, már odakint biztosan elárad a fény, de ő a jól záródó redőny mögött csak a saját szorongását érzi. őst is mondja aszoM *™** kásos szavakat, hogy köszönöm, hogy elnézést, hogy tudomány; ballag a végtelen előszobában, a süppedt parkettán az ajtó felé, hátában a Nemalvóval. És egyszerre megállítja valami. Eigy kérdés, amit nem mert kimondani még sohasem. Szembefordul az eddig-kér- dezettel. — Még valamit — motyog bocsánatkérően —, még egyetlen kis valamit — mind a két keze, homorú tenyere emelkedik. — Még kérdeznék valamit, de ezt már nem hivatalosan ... Kedves uram, milyen a reggel? A másik szemében nem is annyira a pillantás fén.v'e. mint egy üzeneté. — Ha van még ideje, tessék visszajönni. Elmondhatom. Szenti Ernő: Este Igazat mondott tested Szád beleharapott a csendbe Szálanként szedte le a fényeket A fák ágairól •az este Takács Imre: Helyzet-dal — 79 Míg ring a hajó, teveled ringani jó. Míg áll a hajó, teveled megállni jó. A hajó lehorgonyoz, minket a partoldalak zöld tája vonz. Színeivel díszíti ö a vizet, mi levett rongyainkkal a réteket. A hajót megjavítják a mesterek, és addig én vagyok a te mestered. Ott jóban igyekszik a íhajószakács. itt jóban igyekszik a kezed, a szád. A hajónak alig lesz kis hajója, de benned csírázik égy Kis pilóta, révkalauz, ki csontunk összeszedi — zátonyból nőtt szigetre állítva ki, szobrot, mint valamikor még játékos két-csontváz-kisegyüttest a játékhoz... Tülköl a hajó, menjünk, még eleven bennünk az örök idő, a szerelem, kívánság egymás kedves teste iránt. Reméljük, egynek veszünk két [útirányt a boldogulásért, o boldogságért... Kérdezem, hogy minek születtünk [volna másért. Orsovai Emil: Vitazáró Kivel felesei az ember? saját tükörképével, mások bánatával, csillaghomállyal, belső ’csenddel, végigmegy az ember az ég sárga dallama alá kiöntött friss úton, szavai göröngyök, valaki Ivállára tett szerelemmel lép át árnyékán az ember, színenincsen grafitrajznak érzi múltját, süketté borzolódik a pasztell jelenben fél is, de meghátrálni nem mer, csak igazítja magán az időt és szinte elviselhetetlen türelemmel álmodozik nagy kék léggömbökről — aztán csontjaival földbe írja nevét az ember. Jaan Kruusvall: A MESTER Egy fiatal zeneszerző visszaemlékezései H uszonkét esztendős voltam, mikor a városba jöttem, hogy találkoz- hassam a mesterrel. A lépcsőn fogadott (emeletes villája volt),- hosszan szorongatta a kezemet, majd fölvezetett az emeletre a zongorához. Nem csodálkoztam rajta, hogy mindjárt fölismert, elküldtem a fényképemet, összes szonátámat, négy prelüdöt és befejezetlen szimfóniám zongorakivonatát. A lakás néptelen volt, bár tudtam, hogy nem egyedül él, hanem a feleségével és gyerekeivel. De most senki sem volt otthon közülük. A ház régies berendezése azoknak az időknek emlékét őrizte, amikor még éltek, a nagy zeneszerzők, akiknek a képei odalent a fogadóteremben függenek. A mester elnézést kért házikabátja miatt — az imént kelt föl, s nem öltözött át —, izgatott várakozással tekintett a küszöbön álló beszélgetés és muzsikálás elé. Nyitva állt a zongora, ő melléült, belelapozott az általam küldött kottákba, de a billentyűkhöz nem nyúlt. Melléültem. Zavaromban nem tudtam, hogyan viselkedjem, — a mester oly méltóságteljesnek tűnt, én meg szánalmasnak, jelentéktelennek éreztem magam. A falakat könyvszekrények borították, kötésükről ítélve a könyvek külföldiek voltak, az én kezemben ilyen még soha nem volt. A szoDa egyetlen ablaka a kertre nyílt, ahol virágoztak az almafák. A mester magyarázni kezdte, hogy a különböző történelmi korokban a művészeteknek csak egy vagy két ágát tartották becsben, nem művelték mindet egy időben. A régi kultúrák közül Egyiptom különösen értékes építészeti örökséget hagyott ránk, az ókori Görögország irodalmat, Nyu- gat-Európa a reneszánsz korából a képzőművészetet, különös tekintettel a festészetre. Korunkban fejlett és jelentős művészeti ággá vált a muzsika. Az előző ikorok nem hagytak zenei emlékeket, először azért, mert hiányozott a tudás és az igény lejegyzésükhöz, másodszor azért, mert a zene mindenkor együtt jelent meg valamely más művészeti ággal vagy szertartással. A társadalom bővelkedett a szabad rögtönzésben. bár zenekarok léteztek már az ókori Egyiptomban is. Itt a mester kis szünetet tartott, hogy lemérje,, mekkora hatást gyakorolt rám a beszéde. Én még zavartabb lettem, de ő bátorított a tekintetével, s még a vállárnál is megveregettei, erős kezei voltak, ujjait pedig mintha bronzból öntötték volna. A mester folytatta. Elmondta, hogy korábban a közönség gyakran nem fogadta be a művészet alkotásait értelemmel, csupán szemmel, de ez az idő elmúlt, a közönség már nem csupán szemlélődni akar, hanem az igazságot hallani. Az irodalom, a festészet és építészet látás útján hat az emberre. Ugyanakkor az új művészet oly bonyolult, hogy a látás útján történő befogadás gyakran eltávolít a megértéstől, és nem ébreszt érzelmeket. Mindezek a művészeti ágak kötődnek az időhöz (a mester időbeli művészeteknek nevezte őket) ám a zene, térbeli művészet. és csodálatosan fejleszti a közönség oly sokáig tétlenségben tartott hallását* — Ezért írjon zenét fiatalember — fejezte be a mester. Szabaduljon fel, engedje, hogy a szíve vezesse. Eljött az idő, hogy a szíve dobbanását meghallják az emberek, s olykor a kenyeret- is pótolja asztalukon. Ezekkel a szavaikkal a mester elfordult tőlem, és a billentyűkbe csapott. Emlékezetből játszotta egy prelüdö- met, szíven ütött, ahogy az idős ember megszólaltatta. Aztán fölállt, ellépett a zongorától, és arra kért, játsz- szam el az ötödik szonátám első és harmadik tételét, a másodikat szívesen megszólaltatja, mert megfelel mostani hangulatának és az igazi jó mai zenerői alkotott elképzelésének. Félénken leültem a zongorához, és elkezdtem. Párszor hibáztam, megálltam, de a mester biztatott, eldúdolta a dallamot, s megmutatta .melyik hangnál tévedtem. Végül megnyugodtam, zavarom elszállt, játszani kezdtem, úgy ahogy otthon szoktam ezt a darabot, lassított tempóbán. Kiemelve a szonáta stílusának egységét, majd a harmadik résszel folytattam, bár néha forróság öntött el, de valami hajtott, hogy megmutassam a mesternek azt a megnevezhetetlen tiltakozást, ami ebben a műben rejlik. C sak amikor befejeztem, éreztem meg mennyi erőt veszítettem ezalatt a hét-nyolc perc alatt, nagyon gyönge voltam. De a mester bizonyára megértette a helyzetemet, mert homlokon csókolt. Az arca jóságtól sugárzott, s amikor lehajolt hozzám, fehér hálósipkájának bojtocskája kedvesen végigsimította izzadt orromat. — Látja fiatalember — mondta a mester — a zenében a különböző magasságú hangok ritmikai és melodikai szerveződése általában olyan tökéletessé vált, hogy már- már untatja az embert, de ami az ön muzsikáját illeti — mint mondtam — újra láttam, hogy előttem a végtelenség nyílik meg, és örülök, mikor megbizonyosodom arról, hogy az igazi művésznek határtalan lehetőséget nyújt az önkifejezésre korlátozott hangskálánk. Mégegyszer megköszönte, majd újra hozzátette, hogy szonátám második részét maga játssza el. Távolabb léptem a zongorától, hogy a mestertől elszakadva meghallgassam a saját alkotásomat, a könyvespolcnak támaszkodtam, és a plafonra meredtem. Az öreg Teliinger István: Konstrukció Szinte Gábor: Jágó — Huszti Péter
