Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 les csörgés verte föl a mély, álom tálán kábulatból. Oda aikart nyúlni, hogy megfojtsa a vekkert, de a mozdulat le- gyintésbe ment át, és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a lábujjai is ropogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs melegvíz. Elzárta a csapot, odalépett a polchoz: a készülékben még a tegnapi penge van, úgy koszosán ... majd kiugrik napközben, s meg- borotválkozik a borbélynál. Visszament, ledobta a pizsamát, öltözni kezdett. Mikor az óráját csatolta föl, csörgött a telefon. — Kezét csókolom, mama. — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélyesen remegő hang. — Ügy izgultam, hogy nem lesztek már otthon !... Hányadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évforduló. — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak számoljátok, kisfiam! Mi is negyvennyolc évig számoltuk szegény édesapáddal ... Balkezébe vette át a hallgatót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a homlokát. Édesanyja csak beszélt: — ... s most, hogy kint van a temetőben, még most is szómon tartom! — Igen, hogyne... — mondta, és a megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesanyja. — Letelik a három perc! Karácsonyra úgyis jöttök! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál, mama, nagyon köszön ... — a vonal már süket volt. A titkárnő 'kilenc után nyitott be. Hozta az aktákat, csípőinek mérsékelt riogatásával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelüeivel a szitaszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az aláírást. — Tízkor majd elmegyek; háromra pedig kocsit kérek. — És ?... — mosolygott a nő várakozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hirtelen beüt a hosszú haj divatja, váMraomió hullámokkal. elöl fruíruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fokkal erőteljesebb csípőringással. Ahogy a borbélytól jött vissza ,^Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ez volt benne a fő vonzerő. Most lassan, szinte tagoltan lépkedett. — Mi van veled? — kérdezte, miikor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s belekarolt. A Körúton beültek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a poharába, s kezdte törögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest megnyugtatta a másik zaklatottsága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefonszáma.' — Túlóra kell? — kérdezte a sofőr. — Nem kell, István. Csak kivisz Esztergomba. Elli gyorsan nyitotta az ajtót: — Mondtam a múltkor, ne gyere idá-j ig a kocsival, s várd meg a sötétet! Le sem vette a nagykabátját, megölelte a nőt. Bili egy kicsit magasabb tőle, s minden nyúlánk, minden finom- ívűén hosszú rajta. És fekete, mindenütt ... Sarkáról enyhén megemJkedve nyúlt a szója után. A nő kiment kávét főzni, ő pedig hanyatt fordult, és cigaretta után kaparáKunszabó Ferenc: Telefonos nap szott: Milyen jó meleg van itt. S a múltkor megjegyezte, hogy giccses az a rózsaszínű lámpaernyő: máris kicserélte... Felcsörgött a telefon. Elli rohanvást jött; odakint pongyolát vett magáira, annak az övét igazgatta: — Halló !... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva, rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a cigarettát, aztán felkelt mégis, és á hamutartóba fojtotta. Szeme ismét megakadt a lámpaernyőn: Fantasztikus! Ez szolid kék, de valami ugrabugráló figurák vannak rajta... Meghallotta, hogy jön be, és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indulási oldalról felhívta a titkárnőjét. — Halló! — szólt egy férfihang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hangnak a gazdája !... Gyalog ballagott, mígcsak szabad taxi nem jött. — Hová tetszik? — kérdezte.a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés-nagy pocakkal. Húsos füle szinte lebbent, ahogy hátrafordult: — Nekem, uram? Haza. Az asszony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. Ö oldalt fordította a fejét. — Hát akkor én is elmegyek haza. Nem volt kedve villanyt gyújtani. Ha az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Bement g szobába, kinyitotta az ablakot: két emelet. „Negyvennyolc mintájú maróik lőfegyver. Huszonöt méterre hatásos. Az önvédelem fegyvere” — forgott le fejében a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát nekivetette a falnak... így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg csak a cső pici, lilába játszó száját meg nem pillantotta. Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még elsül! Vinnyogva nevetett. Eldobta a fegyvert. Felállt, meggyújtotta a villanyt, odament a telefonhoz. — Tessék! — jött a jólismert hang. — Te vagy az ? ... Azt akarom mondani, hogy... Reggel édesanyám felhívott ... Tulajdonképpen nem emlékszel, hol van az Andaxin? — Tessék?! szmoking bal zsebében van! — jutott eszébe ebben a pillanatban, és ez egészen megnyugtatta : — Engedd meg, hogy házasságunk tizedik évfordulója alkalmából sok szerencsét kívánjak neked! — Mondd, nem lehetne ezt levélben? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon komolyan ... A vonal valahol kattogott, majd elmosódott hangok hallatszottak. — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Az asszony egy szavát sem hitte a férjének; három gyermekűik volt. valóban csodálatosan játszott, a zongora megszűnt zongora lenni, átváltozott valami egész más szerszámmá, amelyet maga a természet adott a művésznek, hogy hangokban és akkordokban olvadjon vele egységes, áramló, gyönyörűséges harmóniába. Ezen kívül a mester kissé más felfogásban tolmácsolta a témát, mint én szoktam. A második részben egy feltételes egyensúlyt vitt, mely addig nem volt benne, de költői egységbe kovácsolta a finom álmodozást a féktelen szenvedéllyel. Ezzel együtt kiválóan megragadta azokat a részeket, mélyek a mű gondolati magvát -tartalmazták, s ezért a könnyekig hálás voltam neki. V alóságos szenvedés az ön darabjait játszani, - — emelte föl a tekintetét a billentyűkről. — Valóságos szenvedés. Idős ember vagyok és mindez a szépség meghaladja az erőmet. És eklawr a válaszomat meg sem várva lepüfölte két prelüdömet. (A „lepüfölte” természetesen csúnya szó, de valóban úgy látszott, mintha a mester új erőre kapott volna. Oly könnyedén, lendületesen játszott, hogy szívemet büszkeség töltötte el, — lám milyen tehetséges vagyok.) — Igen, a zene jövője — folytatta a mester — a monumentalitás, csak az érzelmek hatalmassága, azt gondolom, az az érték. Vegye az operát: aI szüzsé elavulhat, de a zene túlél mindent. S ez nem rejti magában a dekorativi- tás és a tiszta szubjektivizmus közötti ellentétet. A zenében tisztaságunk a legkevésbé viszonylagos, éppen itt fejleszthető az abszolútig. A tömegek és az egyén belső energiái nagy erővel kiszabadulnak. Igen fiatalember, ön többet érdemel a mi társadalmunkban, ön értéket alkot ... t E s a mester kinyitotta a könyvszekrény fiókját, kivett egy üveg ribiz- keliikőrt (a -gyümölcs bizonyosan a saját kertjében termett) teletöltött két nagyobb vodkás-poharat. Koccintottunk és kiittuk. Ez egyben a beszélgetés végét is jelentette. Szörnyen furcsa volt ez a találkozás, vagy minek nevezhetném, nem is tudom, és mire a mester az ajtóig kísért az ital mintha fejbevágott volna, s körülöttem minden más színt öltött. Boldog voltam. Futottam az utcán, és közben föl-fölugorva leveleket tépkedtem a vadgesztenyefákról. így mentem, mindkét markom tele vad- gesztenyelevelekkél, fejem zúgott az italtól, — elismerésre találtam, már nem vagyok magányos, gondterhelt, hanem világhódító géniusz, aki előtt minden nyitva áll az igazság megismeréséhez Amelyeken ezentúl az egyszerű halandókat is vezetni fogom, hogy ők -is eksztázisba jöhessenek lelkem hatalmától, és megértsék, amihez eddig közel sem juthattak. E pillanatban még csak ketten vagyunk a mesterrel, de hamarosan eljön az az idő, amikor az egész közönség fölemelkedik muzsikánk megértéséhez. Kondor Béla illusztrációja Shakespeare Hamletiéhez Zelk Zoltán: Tizenegy gyilkosom Tizenegy bicskával szívemben tizenegy gyilkosom körében —: nyugtattam őket, ne riadjanak, nem sorolom ‘Isten fülébe tizenegy gyilkosom nevét, így aztán halálomban megnyugodva, mégegyszer koccintottak s odább tolva a poharat, elindultak a város tizenegy környékére. (Ahányon, annyifelé laktak.) Aztán három nap múlva tizenegy feketébe öltözött férfi vállára vette koporsómat, aztán a tujabokrok sorfala, aztán a fejtől a lábig jó gödör, aztán a szorgalmas lapátok, s ők megvárva az utolsó dübörgést, mint a tüntetők, sorban elvonultak. (Csak egy borzas kis szél futott utánuk, bokájukat keresve.) S végül, mint három nap előtt, ültek a kocsma hosszú asztalánál, kezükben homályos pohár, s homályos szemmel nézték, hogyan írom meg ezt a költeményt Körmendi Lajos: Adat tél volt meszesgödör-Európánkban tarkónlőtt városok [hevertek mikor megfogantunk Besze Imre: Ketten felhő vagy víz leszel torony vagy rom leszel én vagyok te leszel te vagyok én leszel I smét betértem a talponállóba, ahová a mesternél tett látogatás ] előtt is benéztem, bár akikor nem gondoltam rá, hogy rendeljek valamit. Most bátran kértem háromszáz gramm vodkát a legjobból, éppen volt belőle, megittam, és rendeltem még és még. Aztán sírva fakadtam. Sajnáltam a mestert, akit senki nem ismer el, aki kénytelen a magamfajta szerencsétlenek művei felé fordulni. Sajnáltam magamat, ha a múltamra gondoltam, a teljes lemondásra és csak a lemondásra és az örökké üres pénztárcámra. És ezek a könnyek, csak ezek adtak megköny- nyebbülést. Legvégül odajöttek hozzám, és megkérdezték melyik vonattal utazom, -nem tudtam felélni, hiszen olyan sok vonat van, egyik ide megy, a másik oda, tegyenek föl, amelyikre akarnak. Ezt válaszoltam, higgyék el. ■Aludni akartam — nagyon fáradt voltam. Fordította: Pethő Eszter Összeállította: Rékasy Ildikó. Mogyorósi Erika: r Életrajz helyett Szavaid: talpam alatti foghíjas macskakövek. Most kérnek számon minden volt novembert. Felelnék, ha dadogva is, de vajon a nyomorék láb kitől követeljen magának húst, izomrostokat? Születik fiam, lányom. Zengés, szívrengés — földrengés. Érettem? Érettük? Ki épít nekik házat, hogy legalább magányuk teljes legyen? Ki ad kezükbe cigarettát, poharat, 'baltát? Elébük utat bármi népek mérnek, rájuk én új Bibliát hagyok e Romlás utcai télből. Okosabbak tegyenek, mint én a teremtésben és legyenek otthonosabbak az ölelésben. Derkovits Gyula: Önarckép
