Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1$80. január 27. Hegedűs Géza: Gy o rs vo n a t-szo n ett A szerelvény száguld a pályatesten, póznák, rohannak, tűnnek, és — mikép a mozivásznon — változik a kép: örök-új élmény. Mindig várva lestem a meglepetést, lelkem sose resten kutatja, hol vár csodaként a szép, mely elrejtőzik, majd élénkbe lép, gyönyörre izgat s tüstént tovalebben. Ki szépre vágyik — örök utazó, rohanvást nézi vonatból a létet, és hiszi, hogy az igaz és a jó, ha pillanatra is, de látható, s úgy éljük át, mint valószínű képet, melyet az elme megőriz s megérthet. Tamkó Sirató Károly: Séta a kórházban Beléptem ia Kórház Főkapuján és elsétáltam a Belgyógyászat előtt — Nincs vele dolgom ... Vidáman tovább mentem! és elsétáltam a Sebészet előtt — Nincs vele dolgom ... Vidáman tovább mentem! és elsétáltam a Fogászat a Gégészet a Szemészet az Orthopédia az Idegosztály és még más Osztályok előtt — Nincs velük dolgom __ N incs velük dolgom ... Nincs velük dolgom ... és akkor odaértem__— a Hátsó Kapuhoz ( ahol a hullákkal szokott kigurulni az ablaktalan Nagy Fekete Busz!...) Megálltam. Sóhajtottam. Egy kicsit talán még mosolyogtam is Körülnéztem és a saját lábamon — kisétáltam ! Baksán Mária: Szájba verten Mit ér ha szándékaiban csont-bőr az ember? Ha eltaposott szavait arcára hordja a tenger? Só marad. Agyonpofozott kő. Magának nehéz. KONDOR BÉLA illusztrációja Shakespeare Hamletiéhez t Á sókkal és nagy szatyorral felszerelt kicsiny csapat haladt előre a poros lágymányosi úton. Az ember vitte az ásókat, az asszonyka kezében himbá- lódzott az elemózsi ás szatyor, s a két gyerek úgy ugrándozott mögöttük, mint két kutyakölök. Egy ócska, dülöngélő drótkerítéssel körülvett telek előtt megálltak. — Ez az — mutatott előre Zsóka, a fiatalasszony. Zele Lajos feltolta a sapkáját, és megvakarta a fejét alatta. — Lesz ezzel munka elég — hümmögött. Az egész föld tele volt kővel, meg tarackkal. A Zsóka ötletére bérelték ki ezt a vacak telket, amelyik messze feküdt a háztól, vagy félórai járásnyira, és tele akkora kövekkel, mint egy közepes sárgadinnye. De a jobb földeket már mind elkapkodták előttük,- és Zsóka nem hagyott az urának addig békét, míg be nem adta a kérvényt erre az elhanyagolt darabra. Kukoricát fognak belevetni — így tervezte a család —, hogy legyen majd a hízónak. Ha jól kapálják és nem ég ki, terem itt elég, nem kell jövőre levágni a malacot soványan, mert nem bírják etetni. Egy terebélyes galagonyabokor volt a telek túlsó szélén, az alatt letáboroztak. Zsóka még le sem tette a szatyrot a kezéből, máris köarülviháncolták a gyerekek. — Anyu, adjál enni! — Majd adok én nektek mindjárt, megmondom mit, most reggeliztetek! — zsörtölődött Zsóka, de nehéz ám szóval betömni az éhes gyerekszájat, s így a dolog vége mégiscsak zsíroskenyér- osztás lett. Zele meg eközben körülnézett a telken. Ő nem avatkozik bele a gyerekveszekedésbe, az a felesége dolga. Kimérte, mit ásnak fel aznap, ezt a darabot ő, emezt meg Zsóka. Ügy számította, két vasárnap elég lesz rá, ha közbe kijön ide délutánonként. Nem kell nagyon sietni, április eleje volt még. — No, gyere anyu! — kiáltott a feleségének — fogjunk hozzá. Zsóka elpakolta az ennivalót és már jött is fürgén, világoskék ruhája úgy lobogott a friss szélben, mint egy nagy tavaszi virág. — Segítenek a gyerekek is — tanácsolta — úgy hamarabb megy. — Nem tudnak azok még segíteni, mit csinálnának? —■ Kihordják utánunk a köveket, meg a tarackot a szélére. Marika — fordult a tízéves kislány felé — te segítesz apádnak, Ferkó meg velem jön. Kerényi Grácia: Szabad szombat Egy nő. Harminchat éves. Kétszer elvált. Gyermekei nincsenek. Elindult hazulról, reggel kilenckor. Fölszállt a villamosra. Később leszállt. Lement a tföld alá. Jegyet váltott. Hévre ült. Utazott ötven percig. Útközben egy asztrológiai kalendáriumot olvasgatott. Szemben egy vak néni ült, a szemét nézte, elevenebb volt, mint a lányé a Nagyvárosi fények-ben, amikor vakot játszott. Azután kiszállt és felszállt egy autóbuszra. Arra a felére lüit, ami később az árnyékos oldalon lesz, ha az autóbusz megfordul, de most éppen odasütött a nap, és ez sokáig tartott. Beszállás előtt letépett három akácfalevelet és elkezdte kiszámolni őket, de közben jött a busz. úgyhogy már fent fejezte be, és a letépett leveleket a szatyrába szórta. A buszon már nem olvasott, a tájat nézte. Később leszállt és felszállt egy kishajóra. A kishajó öt perc alatt átvitte egy szigetre. A szigeten látott egy falut, amit még sose látott. Megtalálta ismerőseit, akik szeretnek ott lakni, pedig a fővárosban laknak. Beszélgetés közben a férfi azt mondta, hogy nem a valóság a fontos, hanem ahogy iaz ember feldolgozza, ö keveset gondolt a volt férjeire. Inkább azt mondta ebéd után, szerei mosogatni, de nein került rá sor. Azután végigment az utcán. Látott egy ház előtt, ahol egy ismert ember lakik, egy kocsit, amivel majdnem elutazott ötödmagával egy külföldi városba, de ezt csak ketten tudják, ő meg egy fiú. Ennek a fiúnak mindig át takarják rendezni a nők az életét, gondolta, ég benézett az új fakapu résén és látott egy pléden feküdni egy szemüveges nőt. lAztán hétért a szemközti utcába. Azon kellett lemenni a vízig. Közben fürdőruhafelsőrészre vetkőzött. A Ifolyó itt valamivel messzebb volt. Partján homok meg iszap meg kidőlt törzsek, amilyenek régebben feljebb voltak. A kishajón egy kutya is utazott. Menetrend szerint tíz percig megy a hajó, de előbb odaértek. Kiszállt és elindult a vasútállomás felé. Fölment és jegyet vett. Aztán lement és körbe ment át a másik sínpár túlsó felére, nem a vasajtón át. mert még volt bőven idő. Kicsit napozott fürdőruhafelsőrészben. A vonattal egy állomásnyit ment. Azután kiszállt. A faluban megkereste a házat, ahol barátnője lakott. Jól elbeszélgettek. Mások is voltak, de lementek pihenni. Azután lement a vízhez és felszállt a kompra. De előbb sorbaállt jegyért. A komp öt perc alatt kelt át a folyón. A túlparton még tizenöt perc volt a busz érkezéséig. Elment a templomig, megállapította, hogy újonnan van kifestve, belülről is. Azután visz- szatért a buszmegállóra és leült. Táskájából kiszórta az akácleveleket. Jött két nő, egy fiatalabb és egy idősebb. Megismerte őket és nagyon örültek egymásnak. Igazán szeretjük egymást, gondolta jutána, pedig évek óta nem találkoztak. Emlékezett rá, amikor) ezt a szőke lányt még nem szülte meg a barna anyja, milyen volt akkor itt az élet. Az autóbuszon a vezetőtől kellett jegyet venni. Megint nem olvasott. Kicsit bámult ki a vízre. Pedig volt nála egy ideggyógyászkönyv, minap elolvasta benne a legfontosabb tudnivalókat az alkoholizmusról. Meg a magányosság és a szeretetlenség összefüggéseiről, ami nem egészen igaz. Nem ott a baj, gondolta, hogy szeretetre képtelen az ember. Hanem hogy rosszul választ. ö kétszer választott rosszul. Ez a fiú is rosszul választ, úgy látszik. De a rossz választás is jobb, mint ha tovább iszik. A buszon a szembenülő lány belekarolt a mellette ülő fiúba. A lány azt mondta, ő csak colát fog inni. A fiú bort akart, nem hitte, hogy a lány nem fog. A busz megérkezett a végállomásra. Kiszállt a buszról és felszállt a Hévre. Olvasott egész úton, Kosztolányi Zsivajgó természet-ét. A nyúlnál eszébe jutott az a minapi elgázolt kisnyúl. A műúton. Derékban ment szét, de a szeme olyan volt, mintha élne. Ilyet még sose látott. Később kiszállt és hazament. Kicsit hűvösebb lett. A téren áthaladva valahonnan a Himnuszt hallotta. Valami sportverseny lehet, gondolta. De nem tudta biztosan. Nincs tévéje. Se rádiója. Otthon felhívta a barátnőjét telefonon, és megkérte, hogy hívja visz- sza. Mert ő nem háromperces. Azután elbeszélgettek. — A Ferkó velem jön — ellenkezett az ember — gyere kisfiam, mi férfiak, megmutatjuk majd a nőknek... gyere csak. Felálltak kétféléi és hozzáfogtak. Ferkó — ötesztendős volt csak — hatalmas ordítozással nyargalt fel-alá a fűben. Ahogy az apja megforgatta a földet egy kis Kertész Ákos: Vasárnap darabon, az előkerülő kövekkel egy nem messze bü- legő búbospacsirtát vett célba. Később egy gilisztát talált, ami egészen lekötötte a figyelmét. — Apu, mi ez, miért mozog? — Fogott aztán egy szöcskét is. Amint erőlködött a szöcske, hogy elszabaduljon, leszakadt a lába. — Apu, nézd, letörött a lába a butának, fáj ez neki? Apu, fáj neki, ha letörik a lába? Zele látta, hogy ez így nem lesz jó, azok a kövek sose lesznek elhordva, ha meg nem rendszabályozza a gyereket. — Édes fiam, ne játsszál, tedd le azt a szöcskét, hallod? Tedd le szépen. Nem teszed le?! — ráütött a Ferkó kezére. — így most gye-' re és hordjad a köveket. Hanem Ferkó megsértődött, bőgve elvonult és durcásan leült valamivel odébb. Nem segített volna semmiért sem. Zsóka hajoltából nevette a „férfiakat” és nem szólt semmit, csak összekacsintott Marikával. Az elértette és fürgén hordta a sok követ, még az egész aprókat is, alig fehéredett ott Zsóka után a földben. Zele meg egyezkedett közben a kisemberrel. — Ferkó, így nem lesz belőled rendes munkásember, csak utolsó csavargó, ha nem szeretsz dolgozni! — magyarázta a kölyöknek nagy komolyan. — Nem baj. Valahogy másképp kéne, vakarta Zele a fejét, ez így nem lesz jó. — Ha segítesz apádnak, veszek neked estére csokoládét — próbálta lekenye- rezni. — Múltkor is ígértél, mégse vettél. — De most veszek, gyere szépen. — Nem akarok dolgozni, játszani akarok. Ügy látszik, itt csak a fenyegetés használ. — Ha nem jössz dolgozni, nem kapsz hurkát a disznóból. — Nem is kell, a hurka. Nem szeretem. Rémes ez a kölyök, makacs, akaratos, olyan, mint az anyja. Fel kellene pofozni, de akkor kész a veszekedés a Zsókával. Abból meg nem kér. Ügyis, már hogy előrehaladt, még utóbb lehagyja őt. Az asszony. Még egy utolsó kísérletet tett a Ferkóval. — Ide figyelj, kisfiam, nem szégyelled magad, hogy a Marika, aki csak egy lány, így dolgozik, te pedig férfi létedre félsz a munkától? Gyere, mi férfiak megmutatjuk a nőknek, hogyan kell dolgozni. Majd mi megtanítjuk őket, gyere! De Ferkóban meddő talajra hullottak a férfiúi szolidaritás igéi. — Ilyen apával, aki megveri a fiát, nem dolgozok. Zele reménytelen kézlegyintéssel otthagyta a gyereket. Nekilátott a munkának egyedül. A Zsóka szörnyen lehagyta már, és győztes nevetéssel pislogott felé. Marika meg cinkosan kuncogott az anyja mellett, alig lehetett bírni vele, majd szétvetette a vidám munkakedv. Zele egész magára marad- tan fürdött a verejtékben, a követ hagyta a fenébe, azt majd utoljára, most be kell hozni az asszonyt feltétlenül, mert különben oda a becsület. Dehát ez majdhogynem lehetetlen. Azok ketten játszva mennek előre, szinte falják a földet. Zele nem tudott hová lenni a csodálkozástól. A vékony kicsi asszony dereka úgy hajladozott az ásás ritmusára, mintha acélból lett volna. És ahogy mozdult, haladt nyomról nyomra. Zele annyi szépséget, kecsességet talált Zsóka billegő csípője játékában, hogy nem győzött betelni vele. De nem volt most idő gyönyörködésre, utol kell érnie. Hanem az mégse lehet, hogy így haladjanak — nézett az egyre távolodó Zsóka után — biztosan nem ásnak elég mélyre. — Te Zsóka — kiáltott oda — aztán nem ám csak megvakami a földet, hanem tisztességesen megforgasd, mélyről! Anyából, lányból egyszerre tört ki a nevetés. — Parancsoljon idefáradni Zele úr és megtekinteni a munkánkat, hogy meg van-e elégedve. Zelét most elöntötte a düh. Még gúnyolódik is! Pedig az nem létezik, hogy olyan mélyre ásson, mint ő, akkor nem haladna így. De oda is megy, meg is nézi! És odacsörtetett. Ha lehet, hát még mélyebbre volt ásva. — Nos, Zele úr, mit szól hozzá? Nem is tud szóhoz jutni, mi? Ja kérem, dolgozni tudni is kell, nemcsak szeretni. Zele gyilkos tekintettel visszafordult. Különösen Marikára haragudott, olyan pimasz-vidáman kacagott a felsülésen, hogy az már igazán arcátlanság. Egyre szemtelenebb lesz az is, az anyja meg csak lovat ad alája. Így aztán nem csoda, ha nincs előtte semmi tekintélye. — Hé, Zele úr — folytatta Zsóka — a Kiszelével miért veszett össze? A jó munkához a munkatársakkal való ügyes bánásmód is hozzátartozik. Maga gyárban dolgozik, magának ezt jobban kellene tudni! — Süsd meg a fiadat, neked adóm munkatársnak — tnorgott vissza az ember nekikeseredve. Még frocliz- za is! Dühöngve markolta meg az ásót, izzadt már, mint egy ló, csupa lucsok volt mindene. Egyszerre csak hangot hallott. Felnézett: hát a Marika meg a Ferkó szorgalmasan hordták ám a köveket. Zsóka meg a telek szélén a bokor alatt az ebédet készítette már. Lecsapta Zele az ásót. — Hogy van megelégedve a segítséggel Zele úr? — Zsóka úgy nevetett a bokor alól, hogy a könnye is csur- gott. » E n sem jövök ki még egyszer ásni veled, az szentség! — és ment volna már akármerre, szerette volna itthagyni az egészet a csodába, hogy így lefőzte őt az asszony. Hanem a Ferkó most hatalmas kanyart írt le egy nagy kővel a kezében, fel is bukfencezett a puha földben, csupa maszat lett a kis pofája, de felugrott megint, és szaladt tovább a kurta lábain, szőke fejecskéje csillogott a barna föld fölött — trrr... — berregett, mint egy autó, és szállította a követ a telek szélére a rakáshoz. Felkapta az apja a karjába — gyere Kiszele, délelőttre elég volt, menjünk ebédelni és letette az anyja elé. — Ne — mondja neki —, itt a fiad, etesd is, ha megdolgoztattad. RADÓ KALMAN: Női fej
