Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

1980. január 27.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

üti Iván osztálytársa volt; nem Verekedett, nem tűnt ki semmiben a fiúk közül, ezért hosz- szú ideig nem keltette fel Iván érdeklődését. Karácsonyra azonban ő is légpuskát kapott ajándékba a szüleitől, ugyanúgy, mint Iván. A Nostra gabonatárolónál találkoztak egy hideg januári délután. Mind a ketten verebekre vadásztak. Si- ki jobbra indult a Nostra épülete mellett, Iván balra. Hátul ismét találkoztak. Si- ki éppen felemelte a puskáját: a tető szélén ült a veréb, olyan magasan, hogy várniuk kellett, amíg felér a golyó. A madár csapott egyet a szárnyával, és lezuhant, mint a kő. Jó lövés volt. Siki mozdulatlan arccal megtöltötte a puskáját. Ujja kékre fagyott.

Iván a szájában tartott néhány golyót: foga közül lökte a csőtorokba, így nem kellett levetnie a kesztyűjét, ha tölteni akart. Megmutatta Sikinek, hogy csinálja. Siki bólintott, és ettől kezdve ő is a foga közül töltötte meg a puskáját.

Iván meghökkent: életében először fordult élő, hogy követte valaki az utasítását. Homlokráncolva lépkedett a befagyott pocsolyák ropogós jegén.

Siki zöld műbőr kabátot viselt, félcipőt és barna pantallót. Ivánnak még nem volt pantallója: Doktor úr az egyszerű ruhákat szerette. Télen bakancsban járt. Iván gyűlölte a sínadrágot, és még jobban a bakancsot. Siki műbőrkábátját csodálatosnak találta. Megfigyelte néhányszor a mozdulatát, amint vállára kanyarította az iskolában. Megpróbálta gyűlölni ezért, Siki azonban nem vágott fel a kabátra; igazából érezte az ember, hogy nem törődik túl sokat az egésszel.

Legvonzóbbnak a nyugalmát érezte Iván. Megpróbálta utánozni lépéseit, mozdulatait, hamlokráncolását. Később észrevette, hogy Siki is utánozza őt.

Egy alkalommal három kavicsot tettek Sikiék kerítésére.

— Egyszerre lövünk — mondta. — Te kezded jobbról, én balról. Az győz, aki lelövi a középsőt.

Siki bólintott. Ha távolabbi célt választottak, és kényelmesen elhelyezkedhettek, Siki lőtt pontosabban. Ennél a próbánál az győzött, aki gyorsabb volt. Iván akkor értette meg, hogy Siki soha nem éri utol gyorsaságban. Sokat gondolt erre, szerette volna Sikitől hallani, mi a véleménye, Siki azonban hallgatag volt, ritkán mondta meg, mire gondol, Iván ezért három főre bővítette a létszámot. Tamásra esett a választása, aki a szomszédjukban lakott. Tamás apja meghalt, anyját nyolcszor operálták. Tamás ezt büszkén emlegette. A lábára azt mondta: „elégedett vagyok veled”. Jókedvűen tapogatta a combját ; Iván homlokráncolva méregette Tamás tömzsi alakját. Nem értette, miért olyan elégedett.

Tamás habozás nélkül elfogadta Iván minden tanítását, és ettől kezdve mintha Siki is gyorsabban mozdult volna a szavára. Iván figyelt.

Tamásnak nem volt puskája: néha Iván, néha Siki adta kölcsön a sajátját. A lövészversenyekre csak udvariasságból hívták meg. Valójában nem is érdekelte az egész. Iván azért titokban neheztelt rá. Néha dühösen Tamás kezébe nyomta a puskáját — Tamás rendszerint elhibázta a célt, és Iván ilyenkor mindig megbánta a nagylelkűségét.

Mióta Tamás csatlakozott hozzájuk, Siki még szótla- nabb lett. Még lassúbbak, még nyugodtabbak lettek a mozdulatai. Évekig tartó barátságuk alatt Iván mindössze kétszer látta zavart- nak.

Egyik vasárnap túl mesz- szire kalandoztak a ropói

erdőbe. Két óra volt már, de Iván még mindig előre vezette őket: vonzotta az ismeretlen terület.

Éhesek voltak. Tamás már kétszer tett rá célzást, hogy vissza kellene fordulniuk. Legfeljebb este hatra érhettek haza így is. Siki némán lépkedett Iván nyomában, keskeny arca még keskenyebbnek látszott, száját összeszorította. Egy falu háza^ fehérlettek előttük a völgyben.

Csörsz István:

A vezér

— Mi lenne, ha kérnénk valami ennivalót a parasztoktól? — kérdezte Tamás óvatosan.

Iván a falut bámulta. Soha életében nem kéregetett, viszont ha beljebb akartak hatolni az erdőbe, késő este értek volna haza. Sikire nézett, hogy mit szól hozzá. Siki hallgatott.

— Maradjunk az erdőben

— mondta végül. — Itt lőhetünk valamit.

Készségesen levette válláról a puskáját. A puska csillogott a fényben: Siki mindig gyönyörűen letisztította, frissen olajozta. Még az ujjlenyomatát is letörölte róla.

Csakhogy már egy órája nem láttak madarat: kihalt volt az erdő, semmi zaj nem zavarta meg a csendet, Önkéntelenül halkabban beszéltek, mint máskor. Siki elszántan nézett a fák közé. .Iván büszke volt rá.

— Gyerünk! — mondta hát keményen.

— Legalább vizet kérjünk!

— könyörgött Tamás. — Mi az isten van veletek? Vizet csak lehet kérni, nem?

Iván bizonytalanul megállt. Vizet éppen kérhettek volna, abban tényleg nem volt semmi rossz. Az dühítette csak, hogy nem neki jutott eszébe a dolog.

Fekete ruhás öregasszony reszketett az első ház előtt.

— Vizet? — makogta. — Gyertek, lelkecskéim, most húztam! Gyertek csak! — Régi, vízköves sör-öskriglit hozott ki a konyhából. Tamás mohón kapta ki a kezéből. Amíg ivott, oldalról Ivánra pislogott. Iván a kulacsát töltögette.

— Néni — szólalt meg ekkor Tamás. — Adna nekünk egy darab kenyeret?

Iván elsápadt. Egyszerre megértette, mennyire igaza volt Sikinek, amikor határozottan elutasította ezt a tervet. Az öregasszony mosolygott. Ismét bement a konyhába, és három pogácsát adott Tamásnak. Hatalmas, piros krumplispogácsák voltak. Ivánnak a nyála csörgött pusztán a Látványától.

Siki közben előrement, pillantását az útra szegezte. Igaz, hogy a legrosszabb evő volt hármuk között, otthon is úgy diktálták belé az ételt.

Tamás tele szájjá! hálálkodott.

— Egyetek, lelkecskéim — motyogta az öregasszony.

Tamás Ivánnak adta az egyik pogácsát. Siki nem fogadta el tőle a másikat.

— Akkor mi legyen vele? — kérdezte Tamás.

— Tedd el — morogta Iván. Friss volt a pogácsa, jó szagú: húszat meg tudott volna enni. Ettől az egytől azonban még éhesehb lett.

Szótlanul mentek tovább egy vízmosásban. A falu mögött még sötétébb, még elhagyatottabb volt az erdő. Ivánt az a hegy izgatta legjobban, amely néha előbukkant a fák közül - méregzöld kupolájával. Még apróvadat is találhattak a

sziklák között. Sajnos, ezen a napon semmiképp nem juthattak odáig.

Egy ikertölgy tövében állt meg késő délután. Tüzet rakott. Siki és Tamás melléguggoltak. Hallgatták az erdő csendjét.

Tamás még mindig kezében szorongatta a harmadik pogácsát.

— Ez a tied —mondta Sikinek, Siki azonban most se nyúlt érte. Tamás könyörögve nézett Ivánra.

— Kár lenne eldobni — mondta bizonytalanul. Iván felé nyújtotta a pogácsa felét. Iván elvette tőle.

— Ide figyelj — mondta Sikinek. — Edd meg nyugodtan.

Siki zavartan emelte fel tekintetét a tűzről. Elvette a pogácsát. Iván meglepődött. Tamás harsogva röhögött; közben mintegy véletlenül bekapta a nála maradt darabot.

— Miinek kell ezzel annyit vacakolni? — mondta. — Maradt nekik elég. Visszafelé újra menjünk be az öregasszonyhoz!

Javaslatára egyikük se szólt. Siki felállt, és a fák felé indult. Iván a tűzbe döfte az egyik napraforgószárat. Szikrák csaptak fel a parázsból. Nézte egy kicsit, aztán felvette a puskáját, cs Siki után ment. Tíz lépésről a napraforgószárba lőtt.

Tamás boldogan vigyorgott a tűz mellett: újabb napraforgószárakat tűzött a parázsba, rozsét szedett. Siki Iván mellé állt — éppen lőtt, amikor Tamás a tűz fölé hajolt. A golyó átütötte a napraforgószárat, vörös szikrák pattantak a levegőbe. Tamás üvöltve kapott a szeméhez.

Siki eldobta a puskáját, rohanni kezdett felé, Iván a nyomában. Nem is Tamást nézte, hanem Siki sarkát. Valami szörnyű történt, olyan, ami nem fordult még elő barátságuk történetében. Döbbenten hallotta, hogy Siki sír: kisfiús lett az arca, szája szögletéből eltűnt az a kemény vonás, amit éppen az előbb csodált meg. Tenni kellett valamit, és megértette, hogy barátai közül egyiktől sem várhat segítséget.

Lefektette puskáját a levelekre. Tamás csuklója után kapott. Hallotta Tamás jajgatását és lábdobbanásait, Siki zokogását a háta mögött, és hallotta a saját hangját. Mintha a tölgyek, a vízmosás és a hegy oldalán álló, vörös törzsű fenyők is megmozdultak volna a szavára. Az egész világnak parancsolt.

— Fogd be a szád! — mondta, és Tamás elhallgatott. Szemügyre vettp a pici lyukat Tamás szemöldöke alatt: abból szivárgott a vér.

— Nyisd ki a szemed! — parancsolta. Tamás engedelmeskedett. Szempillája remegett, mintha az eső verte volna.

— Semmi baja nincs a szemednek — állapította meg Iván.

— Mutasd! — nyögte Siki. — Menjünk haza!

rvos volt az apja. De ha megtudták volna,' mi történt, nem vehette volna kezébe tötbbé a puskáját. Jelentéktelen seb volt, csak a golyót kellett eltávolítani. Iván elővette a kését, és ginyitotta a kisebbik pengét. Nem szólt semmit. Mielőtt Sikiék megértették volna, mit akar, megérintette a pengével a golyó felett feszülő bőrt. Tamás felszisszent, de már kinn volt a golyó.

Szétrugdosták a tüzet, némán útrakeltek. Senki nem tudta meg otthon, mi történt; egymás közt sem beszéltek róla többet, Iván azonban ezen a napon lett vezér.

Lázár Tibor:

Megállók

Megállók életstációk fintorba bújt csodálkozók

megindulni nehezebb mindig a bentről eljutni kintig

lázban megfázni csontig amíg a láng égbe botlik

sorjázni bűnt bocsájthatót rabkenyéren szájba vert szót

sürget kezemben a gyeplő csillagtyúk csibéje felnő

fénypihék játéka kényes borotva-sötétje éles

Szenti Ernő:

Epigramma

Vedli már szám a csendet Tisztul a tisztátlan Érinti ujjheggyel A közel a távolt Testünket is beleszőtte Mondandójába a lényeg

ss, SZALMAVIRÁG

lőször a kecskéket

E pillantottuk meg. Fönt legeltek a rozsdásodó hegyoldalban ; egy... kettő.. . három.

Aztán a KECSKÉT, külön egy bokor mögött. Három kölök a fejét fogta, kettő a tőgye alatt hasalt. Szavak nélkül Is érteni lehetett vi- háncolásukat,

— Menj már arrébb, hülye, eleget szoptál, most én akarok.

— Jól van, te ló, nem az anyád köcsögéből iszom.

'— Cigányok — mondta a gépkocsivezetőnk. S hosz- szan, erőszakosan rájuk dudált.

A gyerekek fölneszeitek a hangra, abbahagyták az őserdei, nomád játékot, s nézték nagy, fekete filmgyári autónkat.

A kecske mekegve, bukdácsolva faképnél hagyta őket, s mint duhaj férfiak csapdájából kiszökő tisztességes családanya, futva futott lefelé a lejtőn, be a telepre.

Lassítunk.

Cigányfalu. Egy szeletnyi Ázsia; vagy inkább Afrika? Kongó? Dahomey, Kamerun? A látvány mindenképpen a „bennszülöttek világára” emlékeztet. Az egyik ház küszöbén két döcögő, tipegő korú gyerek ül. Mindketten kenyeret esznek békésen. Falatozásuk társa egy hatalmasra .. nőtt anyadisznó. Két mellső lába bent van a szobában, a fara meg kint az udvaron. S mivelhogy az ajtókeret eléggé keskeny, a küszöbön hárman úgy férnek csak el, hogy a gyerekeknek össze kell hú- zódzkodniuk. Tíz év múlva bizonyára oldalba vágnák egy lapátnyéllel (hüccs, a pokolba!), de egyelőre szent a béke; a disznó uralkodik.

Képzeljük el ama híres és sokat emlegetett Paradicsomot.

Ne úgy, ahogy keresztény festők elképzeltették velünk, hanem így, ilyen nyersen, ilyen arcátlanul. A disznó röfög és zabái, ontja magából az iszapot, szőre a gyerekek arcába hull, akik maguk is kis állatok még, kócosak, mezítlábasak, folyik az orruk.

—* Csinálj néhány felvételt erről a vakarék-Édenről —. mondom a Barátomnak. Tudom, hogy fanyalog az ilyen „csuda érdekes” dolgoktól, magam is fanyalgok, de végül is a kíváncsiságunk szokott győzni. Megnézzük a szerencsétlenségeket, meghallgatjuk a pletykákat; s a romantika rojtos szárnyaival körberepülnénk a világot, ha lenne rá módunk.

Már el is kattan a gép.

Gauguin fekete disznóit látom hirtelen magam előtt, s zöld pálmafáit. Tahiti, ehhez a hegy alá szorult telephez hasonlítva, a boldogság térképén található.

Üjabb kattanások.

Madzagra kötve egy tyúk.

Megérkezik a megdézsmált kecske is. Feketén ásít rá egy tapasztott ól. Ez a pillanat is megérdemel egy ceiluloidkockát.

Indulunk, már megyünk, mikor utunkat állja egy váratlanul leereszkedő női ének sorompója. Mély, buja hang az oltári szerelemről. „Gyere rám, ha jó neked.”

Vajon ki énekel és kinek?

Sehol a hang tulajdonosa.

A küszöbön továbbra is ott szoronkodnak-esznek a gyerekek s a disznó. A másik ház ajtókeretében két soványka lány jelenik meg. Az ének csalta ki őket. Néznek ide-oda. És megvan. Nem a hegyről, s nem a házak mögül, hanem az egyik ház nyitott padlásterének a homályából göngyölög előfelé az ének. Egy fiatal cigányasszony jelenik meg fönt, a följáróul szolgáló létra felső fokán.

— Énrólam is csinálnak képeket?

— Csinálhatunk — kiáltja oda neki Barátom.

— Közelről is?

— Ahonnan akarja.

— Akkor még ne! Várjanak — mondja szinte paran- csolóan.

Talán fésülködni akar? Beszaladni előbb tükörért? Vagy átöltözik ünneplőbe? Nem. Jön le a létrán, s kapcsolja le derekáról a szoknyát. Aztán a blúzából is kibújik. Még egy fok. S már az inge röpül le a földre. A két bámész lány, s nyomukban a két kenyeret majszoló kölök is ott áll szájtátva a létra alatt. Nézik az anyaszült meztelenre vetkőző nőt. Melleit, ágyéiért borító szőrzetét, arcán a diadalmas nyugalmat

Kiáltások: cigány szavak és magyar szavak gránátjai robbannak.

A telep egy szemvillanás alatt megbolydul. Fejek jelennek meg előbb a tenyérnyi ablakokban, aztán az ajtókeretekben. Az oldalba rugdosott disznó visítva kot- ródik el a küszöbről.

Az övéi közt lépked, vo- rul a nő felénk. Mintha most tért volna haza vala- honnét, hogy amit elveszített, visszahódítsa.

Alattunk, a magas országút alatt húzódó árok vizében a lábára ragadt hideg sarat mossa le egy öreg cigányasszony. Egyedül ő istenkedik hangosan.

— Ó, te gyalázatos, ó, te szégyentelen, hozod ránk a

bajt, hát az hiányzik? Te, te utolsó ribanc, nem ismerek rád, szűzanyám, majd megfeketedsz, megállj!...

Sárcsomó röpül a nő felé.

Rezzenetlen. Ügyet sem vet a sápítozó, rekedt hangokra. A koránál, láthatóan, nyolc-tíz esztendővel idősebb. De nő így is. Az érzékek túlsó partjáról közeledő.

— Hova álljak? — kérdi már-már a beavatottak hangján. — Tetőtől talpig rajta akarok lenni a képeken. A hajam is, az arcom is, a mellem is. Ha elmennek is, lássák, milyen vagyok. Cigány vagyok, de nő vagyok, nem igaz?

Előrelép, s az október végi gazok közül letép egy szalmavirágot. S hirtelen ötlettel a két combja közé tűzi.

— Te szemérmetlen, te átkozott !

A megfeketedő hangok elröpülnek a feje fölött, s a bokrok levelét megpörkölik.

Micsoda erőteljes és feledhetetlen egy meztelen női test a világ előterében! Megelevenedik minden körülötte, s örök marad. Néhány méternyire a Vihogó asszonyarcok. Odébb süketnéma ólak. Amott egy teknő, egy hanyatt lökött vashordó s a madzagos tyúk. Távolabb a világ valameny- nyi mozdulatlan és mozgó aktja. Vénusz húgai, barátnői. S még távolabb elhajított fehér harisnyakötők, melltartók, selymek, nyomorúságot távol tartó fénykorlátok, Amszterdam kirakatban ülő lányai, hóágyakon heverő filmcsillagok, a pénz, a pénz borzolódó tollpihéi.

A nő kiveszi combja közül a zörgő szalmavirágot, s úgy tartja jobb kezében, mintha jogart tartana.

— Most még így vetessenek le — nagyon kérem magukat. H. Emőné vagyok, az életem ideköt, Kopasz utca 39.

Kattanás.

szalmavirág izzani kezd. Néhány idevaló madár a bokrokba menekül. A kecskés gyerekeket fölkapja valami gyötrelmes szél, s ott röpköd velük a ragyás házak fölött. Sóvárogva nezik a srácok a nőt, behorpadt hasa vidékét, farát, melleit, a combja körül suhogó faleveleket, s mintha csak arra várnának: emelkedjen föl hozzájuk.

De a nő mozdulatlanul lent marad. Ott áll mezítelenül, kezében a nyomorultak, a bűnösök sérülékeny virágjával.

Összeállította: Őri Zoltánné

DERKOVITS GYULA: Fürdőzőlc