Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 31 Szenti Ernő: Ha pihenőt tart panaszunk Az évszakok jól ismert légvonalában Ugyanazok a dolgok történnek velünk is Mint az éjszaka hátára felkapaszkodó hajnallal Ha pihenőt tart panaszunk Rögtön felhangzik ajkunkon az ének Ha összébb húzódnak emlékeink Bizonyos hogy nem ivagyunk egyedül Keresztes Ágnes: Ff Őszi feltámadás Tavaszok jöttek-mentek, a kegyelem vágya átitatott, és különböző körmenetekben vártam az áhítatot; én készülődtem feltámadásra de hiába igyekeztem: úgy éreztem, túl sok a friss bizsergés és a halál hihetetlen. Most ősz van és már félnem kellene, ha megmérem magam, sebeimből biztosan tudhatom, melyik ért halálosan, tudhatom, mennyi bennem az igaz, mennyi a másolt — amit eddig mondani igyekeztem, csak dadogás volt. Az annyiszor gyáván elhallgatott két szó a legszebb, a homlokomra is kiírhatom: nagyon szeretlek Gyertyás, virágos, zászlós lobogás elszállt a fejem fölött — csak növény voltam, aki boldog kínban teremni erőlködött, madár, akit lázassá kényszeritett a szívverése — mennyi minden történt körülöttem! nem vettem észre. Szememet többé nem köti be köd, világra láttam, eljött a tiszta beszéd ideje, hiszek a feltámadásban. mint végigment a hortenziacserepekkel szegélyezett pallón, amely a színpadról a nézőtérre vezetett, a mosoly elzsibbadt a szája szélén. Próbált a szemével mosolyogni, de nem ment. Pedig azelőtt azt csinálta a szemével, amit akart. Azelőtt! Sóhajtott, már amennyire a fűzője enged­te. Vágó úr még ki sem nyitotta a száját, hogy beje­lentse: „Gyapjúkosztüm kü­lönleges méretű hölgyek számára”, s ő már hallotta. Már reggel hallotta, miköz­ben vizet engedett a fürdő­kádba. A csípőjéhez nyúlt, és azt mondta: hát igen. Dünnyögve végigsimította a karját: hát igen. Néhány évvel ezelőtt szal­vétagyűrűbe lehetett húzni a derekát, s olyan hetyke kis feneke volt, hogy a fér­fiak a puszta látásától be­rekedtek. Most kirakós ro­mit lehetne játszani a fene­kén ... • Mindezt Kálmusnak kö­szönheti! Más nő a boldog­ságtól hízik el, ő a bánat­tól. Minden csalódás után jó pár kilót szedett magá­ra. Amikor a vörös Etával kapta rajta Kálmust, meg akart halni. Markában négy szem szevenált szorongatva kiment a konyhába egy pohár vízért. Lenyeli és kész. Legyenek boldogok egymással! A kredencbe nyúlt po­hárért, és a kacsazsíros bögrén akadt meg a szeme. Sohase vetemedett zsíros kenyérre. De azon a ször­nyű éjszakán azt gondolta: most már úgyis mindegy! Sajgott a szíve, könny szi­várgott a szeméből, de a kacsazsíros kenyér jólesett. Töpörtyűmorzsák voltak benne. Gyönge zöldhagy­mát is harapott hozzá. Utol­jára eszem, mormogta, s egyik kenyeret a másik után tömte magába. Nem is evett, falt! S hogy jólla­kott. azt gondolta, majd bo­lond leszek meghalni egy ilyen striciért! S egy üveg családi sört hajtott fel, amit Kálmusnak dugott el. Töl­tött káposztát talált a kam­rában, vasárnapra főzte az anyja a keresztlányának. Abból is bevágott egy mély tányérral. Ha már ennyit szenvedek, gondolta, és ki- ’ halászta a dagadót. Jobbra-balra forog, szé­pen, diszkréten, méltóság- teljesen, ahogyan egy mó­léit hölgyhöz illik. Persze, senki sem tapsol. Miért is tapsolnának? A vastagok, akiknek a modell készült, leszégett tokával merenge­nek, mintha semmi közük sem lenríe a különleges méretekhez. A normál ala­kúak elnézően mosolyog­nak. Azelőtt, ha megjelent a színpadon, moraj futott végig a széksorok között, elragadtatott susogás. Mint­egy vezényszóra hajoltak előre a fejek, odalent meg azt mondták a lányok: hiá­ba, Pipi feldobja a mo­dellt! A nevét is kihúzta. Vágó úr újabban Paulázza, sőt „Paula, kérem”-nek szólít­ja. „Le van sóhajtva, ké­rem!” Ha ledögőnyöztetné azt a kis hájat... azért is vállalta ezt az extra mére­tű manökenséget, hogy le­gyen egy kis extra kereset. Masszázsra, hidegvízkúrá­font ad neki, attól meg­nyugszik, és tiszta fejjel számol le Kálmussal. Volt szerencsém! Tetszik érteni? Volt szerencsém! — „A cipőket Gabos Márton aranykoszorús ci­pész szállította, a kalapo­kat .. Vágó úr hangját elnyeli a taps, mert odakint lka himbálja magát, csípőre tett karral, úgy, hogy a fér­fiak keresztüldöfik szemük­kel a jerseyruhát, s azt számítgatják: mibe kerül­het egy ilyen nő? Közben a feleségükre pislognak, és dünnyögve jelentik ki:nem PALOTAI BORIS: Extra méretű manöken ra. Preludin tablettákra. Sokba kerül, ha az emberen nincsen hús! Holnaptól el­kezdi a fogyást! És kiteszi a szűrét Kálmusnak, hatá­rozza el, s a zsibbadt mo­soly felenged a száján. Győztesen mosolyog, épp­úgy mint amikor még oka volt mosolyogni. Ez a szám is lement. Mehet vissza az öltözőbe, Zsófi — most ő van divat­ban — képes megkérdezni tőle: na, mi volt? Mintha nem tudná! Ki nem égne le száztizennyolcas csípővel? Érzi, hogy mihelyt belép a lányok közé, elhallgat­nak. Oly hirtelen hallgat­nak el, hogy megint kiszá­rad a torka, megint muszáj bekapni egy marék cukrot. Még fel kell ráncigálni a délutáni palackzöld ruhát, vadgalambszínű paszpól­lal. Kintről behallatszik a zene. Zsófinak olyan zenét adnak ... Már attól is meg lehet vadulni! S ahogy Zsófi beperdül... Ö csend­ben lépkedett, komolyan, mint egy temetkezési ló. Csoda, hogy a közönség nem szedte elő a zsebken­dőjét. Úgy kell neked, Pau­la, ha ilyen dagadtra bú­sultad magad! Privát orvost hívat. Gyógytornára fog járni. Csak előbb kirúgja Kál­must. — Pipi. biz’isten sikered van! — mondja neki lka, és nyakába veti a stólát, csípőre teszi a karját, sígy csípőre tett karral lejt vé­gig a színpadon. Jól áll ne­ki, ki van próbálva. — Eridj a fenébe! — Hazudtam én már ne­ked? Nahát! Felképeli lkát. Két po­tudom, mit esztek rajta.:. ű, Pipi ismeri a vendé­geket ! Ö ne ismerné^ aki úgy befutott, hogy azt hitte, hogy övé a világ, az egész Váci utca! Amikor vissza­vonult, még sokáig kérde­zősködtek utána: hol van Pipi? Biztosan szerencsét csinált. De még mekkora szeren­csét! A műhelyben zakatol, s a szíve versenyt zakatol a varrógéppel, ha Zsófira vagy lkára próbálják a mo­dellt. Ma már a kutya se kérdi: hol van Pipi? Elfe­lejtették. mint a hadvezé­reket. A . kilók ráborultak, betemették. Itt nyugszik Pipi... Csakhogy ő feltámadt! Nem hagyta magát! Sose felejti el a pillanatot, ami­kor Huppertné azt mondta neki: — Mit szólnál hozzá, Pipikém ... hm ... — S te­kintetével körbejárta, mint egy emléktáblával megjelölt évszázados fát. — Különle­ges méretű modelleket ké­szítünk a divatbemutatóra. Az én ötletem — tette hoz­zá diadalmas szerénység­gel. — Te fogod bemutatni ezeket a modelleket. Persze, csak ha kedved van hoz­zá. ö meg azt kivánta, bár­csak rájönne egy sírógörcs! De a szempillája se rez- dült, egyetlen könny se jött a szemébe, talán befelé folytak a könnyei. Csak állt a székéhez szegezve, készen arra. hogy lefordul­jon. S mindössze annyi tör­tént, hogy azt válaszolta Huppertnénak: Ezt még meg kell gondolnom... — De olyan hangon mondta, melyet egyáltalán nem is­mert ... — Pipi, te következek Hol a táskád? Töröld le a rúzst a fogadról. Megint kint üget a szék­sorok közt. Kiviszi Paulát, a dagadt, idegen Paulát, akinek a hangját használ­ja Igyekszik olyanra gon­dolni, amitől a mosolya természetesre sikerül. S is­mét csak oda lyukad ki, hogy kidobja Kálmust! Va­lósággal dalol benne. Kido­bom, kidobom ki-ki-ki kidobom! Az utcán is ezt dudorász- sza, csak még hozzáteszi, hogy: trallala! Hazamegy, leszámol Kálmussal, üres gyomoral fekszik le. Kido­bom, trallala, ki-ki-ká ki­dobom. Egyszer csak ott áll előt­te Kálmus. A trallala meg­akad a torkán, keresztbe fekszik, mint valami szál­ka. Ez meg hogy került ide? Csak nem árulták el n€_ ki, hogy,;. — Hol voltál? — kérdi támadásra készen, mert Kálmus úgy bámul a képé­be, mintha keresne mögöt­te valakit, akinek elpana­szolhatja: extra méret lett belőle! Most aztán hogy szabaduljak?! Mindjárt szabad lesz! És ő is, ő is! Ledobja magáról ezt a prést, tornázik, kop­lal, egyedül alszik, nem kell álmában is vigyázni, hogy behúzza a hasát. Nézd, édes fiam... Elég volt be­lőled! — Nézd, édes fiam — szólal meg Kálmus ugyan­azzal a hangsúllyal, aho­gyan ő próbálgatta az előbb magában. Ö meg sietve közbevág: — Elmehetnénk valahová vacsorázni. — Csak azt akartam mondani... — Ne mondj semmit... A Zöld Hordóban házi disz­nótorost lehet kapni — mondja olyan gyorsan, mintha attól félne, hogy nem tudja -elég gyorsan mondani. Már a túrós csuszánál tartanak, amikor Kálmus megszólal: — Vidéken jól el tudnék helyezkedni. — Vidéken! — A szíve a torkáig kapaszkodik. Ismeri ezt a vidéket... Most az következik: eltűnők az éle­tedből. Hát csak tűnjön! ehajtja a fejét. A szíve már a fülé­ben dobol. — Mit akarsz a tészta után ? Talán sajtot... Jó érett sajtot. Kidobom! Ki-ki-ki-kido­bom, zümmög benne, s hogy elhallgattassa a zümmögést, még egy adag túrós csuszát eszik, olyat, aminek az alja oda van pirulva. Mert az a legjobb... Galsai Pongrác: Meginterjúvolom Dánielt (Daninak hívják, 1966. december 31-én született.) Amikor a világra jött. a kórházi orvo­sok már az éjszakai mulatságra készültek, a házak ablakai mögött lampionokat sze­reltek fel a mennyezetre, némely utcákban megszüntették a parkolási tilalmat, a lá­badozó betegek egy csepp rumot js kap­tak a teájukba, kicsit spiccesen szólalt meg a Rókus-templom harangja, konfet­tieső kezdett szállingózni az égből, a ké­ményseprő-féleségek a férjük ruháját va­salták, jtt-ott már báli cipők tűszúrásai is látszottak a kásás hóban, szóltak a ko­rai papírtrombiták . .. Azt mondják, a fiú egyéniségében is van valami szilveszteri. Vidám, rendbon­tó, feledékeny, izgága, jóérzésű, kiálthatat- lanul szemtelen ... S milyen még? Tíz éve ismerem. És tíz éve nem is­merem. És lesznek évek, évtizedek, ami­kor semmit sem fogok tudni róla. Elhatároztam, hogy tizedik születés­napján interjút készítek a fiammal. Aki sokat tud már a világról, de szerencsém­re még nem annyit, hogy meg akarja ér­teni. — Elégedett vagy a neveddel? — Igen. Elég jó név. Csák egy van belőle az osztályban. — Van más neved is? Beceneved? Gúnyneved ? — Ó, rengeteg! Bika, Lyukfej, Dádi, Prikulics. Bikának azért hívnak. mert olyan öklelősen szoktam nézni. Lyukfej­nek, mert mindig itthon felejtem a tor­nacipőmet. Dádinuk, tudod, a Borcsa hív, mert még nem tudja rendesen kimondani a nevemet. A Prikuticsot pedig te találtad ki. — Ki a legjobb barátod? — Andrássy Zsolt. — Miért? — Mert ő a legvagányabb. Jól fut. — És ki az ellenséged? — Egy lány. De a nevét nem árulom el. A suliban ugyanis csapatot szerveztünk a lányok ellen. Zsolt a tábornok, a pa­rancsnok, én a főhadnagy, vagyis a he­lyettese. Titkos haditérképünk is van a csajok mozgásáról. És minden szünetben megütközünk. — Ki a legszebb lány az osztályban? — Olyan nincs! Utálom a lányokat. — Barcsát is? — Az más. ö a húgom. És még nem igazi lány. — Mi akarsz lenni, ha felnősz? — Színész. Vagy inkább író. Mert jól fogalmazok. Aztán te tucatszámra kapod a meghívókat színházba, moziba, cirkusz­ba. Csak nem mész él, mert lusta vagy ... De mégis inkább színész leszek! A Bod­rogi Gyula bácsi js mondta, hogy az eg}' klassz szakma. — Kit tartasz példaképednek? — Jurij Gagarint. — Melyik rossz tulajdonságodról sze­retnél leszokni ? — A legrosszabb tulajdonságom, hogy sókat verekszem. De nem akarok leszokni róla. — Hány nagyapád volt? — Kettő. — És dédapád? — Nem tudom. Talán három? — Mit gondolsz, honnan származik a családod ? — Szerintem minden család az őskor­ból származik. — Jó. De a közelebbi őseid ... Milyen nemzetiségűek voltaic? Magyarok, néme­tek, oroszok, lengyelek? — Magyarok főleg. De azt hallottam, hogy valami bunyevácok és osztrákok is voltak köztük. — Három ismert személyt mondok: Pe­tőfi, Robinson, Pelé. Kit választanál a há­rom közül? — Naná, hogy Pelét! Micsoda kérdés! — Melyik futballcsapatnak szurkolsz? — A Fradinak és a Honvédnek. — És ha egymással játszanak? — Akkor mindkettőnek. — Tudsz futballozni? — Tudok. De gólt még nem lőttem. — Ha ezer forintot nyernél, mit vásá­rolnál ? — Egy nagy, dupla szintes autóverseny­pályát. Nyolcszáz forintért lehet kapni. Megérné. A többi kétszázból meg köny­veket vennék. — Sorolj fel néhány autómárkát... — Ford. Citroen., Zsiguli. Fiat. Alfa Ro­meo, Audi. Chevrolet, Trabant, Volga, Fiat 500, Warsziava, Volvo... — És hány zeneszerző jut eszedbe? — Bach, Wagner... Ja és volt egy magyar is! Bartók! Többre nem emlék­szem. — Melyik a legkedvesebb könyved? — A Keménykalap és Krumpliorr. — Mit nézel legszívesebben a tévében? — A krimit, a Tévémacit és a reklá­mot. A hirdetéseket mind kívülről tudom. „Nálunk már karácsony van ...” ..Lédi Kámea. Lédi Kámea...” „Sztár tonik nincs? De van! A Sztár tonik még job­ban üdít. frissít, és kedvenc italának kel­lemes kísérője...” — Hát az ételek közül mit szeretsz leg­jobban ? — A töltött paprikát, a parizert meg a fagylaltot. — Szerinted hány napig bírnád ki ét­ien-szom j an? — Három napig. De háborúban egy hé­tig is tudnék koplalni, mert akkor mu­száj ... — Ha Szulejmán szultán hadat üzen­ne nekünk, s kapnál egy puskát, hány törököt tudnál lelőni? — Attól függ, mennyi golyóm lenne. Annyit. — Féltél már életedben? — Még soha. Nem vagyok ijedős ... — És álmodni szoktál-e? — Igen. Egyszer azt álmodtam, hogy biciklivel rohantam az úton. és valami ördögök kergettek, utolértek, én eldobtam a biciklit, de akkor anya fölébresztett... — Mit gondolsz, léteznek ördögök? — Nem léteznek. De vámpírok bizto­san vannak. Külföldön. — Minek örültél eddig a legjobban? — Erre nem tudok felelni. — És mi volt a legnagyobb bánatod? — Amikor a macskám meghalt. — Te hány éves karodig akarsz élni? — Legyen, mondjuk, hetvenöt. De el­élhetek tovább is. Azt hallottam a tele­vízióban, hogy a Nap fölrobbanása előtt az embereket átköltöztetik más bolygók­ra... — Most egy tréfás kérdés. Hogy mond­ják hélyesen: a Nap nyugaton kél, vagy nyugoto.n kél ? — Ezt a viccet már elsütötted. A Nap nem nyugaton kél, hanem keleten ... (Jó, az utolsó kérdésnél megfogtak. Föl­mentem a gyereket. Dani mehet a szom­széd szobába játszani, szilveszteri lánco­kat vagdos ki és ragaszt össze, minden­féle tarka papírból. De amikor elrende­zem a kérdés-feleletekkel telerótt cédu­lákat, az ajtóban még megáll, s vissza­szól: — Nekem is lenne egy kérdésem: Mondd, apa. mit akarsz csinálni ezekkel a szamárságokkal?) Detlef Hermann (NDK): Sierelme*pár

Next

/
Thumbnails
Contents