Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 9. Takács Imre: A szobám ablaka Lemegy a Hold. A Naprendszer megbízhatóan jár az űrben. Halad az ember dolga is, tegye legalább félerővel. X Együtt áll most: a mennyezet- és az asztali-lámpa ittbenn, ott künn a város fényei a kozmosz izzó ezüst gerezdjével. Ki figyel oda? Bárhova megbízhatóan kik figyelnek? (Dédanyánk autóbusza menetrendszerint érkezett meg.) De a vissza-nem-érkezőt jegyzik? Bár nem kell meghatódni! Fogyóeszköz az ember is, mint a jó szerszám, mint a bóvli. Es amiket én művelek itt az ablakon belül... Az mi? Semmi, vagy éppen ugyanaz, ami kint akar rend maradni. eztelen fenekű kisgyerekek udvara. Almát rágcsáló kdslányolk udvara. Kötényükben egrest hozó kislányok udvara. Gumilabdával fejelgető fiúk udvara. Piaci kosarat cipelő fiúk udvara. Háztetőkön, forró pléhlemeze- ken mászkáló fiúk udvara. Pinceajtó mögött pisilő kislányok udvara. Udvar. Boglyas őszirózsák, muskátli, kínjukban sárgult kései paradicsomok az udvarra néző ablakokban. A pince előtt a földibe verve karó. Elég magas. Teljesen érthetetlen — rajta egy pohár víz van.’ Azt süti a nap. Ámyékoeodik. Egyszer görögdinnyét hoztak az udvarba. Nyugodt, lassú mozdulatokkal gúláiba rakták. Üldögélt az éjjeliőr. Pipázott, felállt, körüljárt Másnap reggelre a dinnyék szétgurultak. Valahány volt. szerteszét az udvaron. Ezek a dinnyék — éltek. Párosával, hármasával-négyest vei. összedugott fejjel, összeesküvő daccal tanyáztak itt is, ott is, még az ud.var távoli sarkában is. Nevettek az asszonyok az éjjeliőrt. Köpenyén feküdt, ébredezett. Kezében a kihűlt pipa. A tisztára mosott arcú, kontyba fogott hajú asszonyok a piacról jötték, a nevetősek. Tyúkpiac tér 2. Mi, gyerekek, így tudtuk meg, hogy régen ez volt a neve: egy hegyi ember bejött az udvarra. Megkérdezte: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Csodálkozó pillantások fogadták. Az öreg, lehet, hogy talán már tíz éve sem járt a városban. Most hát keresi, de ezen a nevén. Talán akkor éreztük meg először, hogy egy történetben élünk, aminek nem tudjuk a múltját. Tyúkpiac tér 2. Amikor az öregember elment, csikókedvű, viháncoló játék kezdődött az udvaron. El lehetett játszani az embert. Egészen az utcáig kimenni, lassan, öregesen döcögni be az udvarra, hogy a fal mellett kuporgó kislányok szeme egészen nagyra nyíljék, amikor aztán meg lehet állni előttük és megkérdezni: „Gyerekek ez a Tyúkpiac tér 2.?” Aztán még az értetlen pislogások változatai. Hang nélkül. Ennyi volt a játék. „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” És a néma csend után, mindig újra és újra a visító, bolond fékezhetetlen jókedv, és „Most én, most én, hadd legyek az ember”. Halottat is játszottunk. Lisztesládát árult valaki a kapu alatt. Olyan magas volt. mint egy söröspult. Felhajtható fedele tárta föl. hogy belül három rekesz van. Ezzel a kicsik jól jártak, mert majdnem el tudtak feküdni egy-egy rekeszben, és nagyon jól megfeleltek halottnak. Amikor a lisztesládát megvették és elvitték szekéren, a kicsik nagyon sajnálták. Aki a bányában dolgozott, annak nemcsak a ruhája, hanem a kerékpárja is piros lett, A vendéglő talponállójában nem itta a sört pohárból, csak üvegből. összekapaszkodtak. Egymás vállát fogták, másik kezükben tartva a sörösüveget, azzal figuráztak, énekeltek, táncra is mozdultak. Kétszer nem ütöttek meg senkit. A földön fekvőnek senki nem rúgott az arcába, nem taposott a hátára, nem hajolt le érte. hogy újra megüsse. Aki Konoxok Jóxmof: Tyúkpiac tér 2. VÄZLAT egy udvarról a földre került, annak el kellett onnan mennie. Egyszer egy fiú egymás után hármat is a földre tett. Nem egyszerre támadtak rá, kivárta mindegyik a sorát. Szemből. De amikor nagy kört fizetett, a bányászok elmentek. Nem vették el a sört, mert nem úgy verekedett, ahogyan ők. Nem mellel fogta föl a támadást, erővel, hanem fogásai voltak. A nő az utcáról bekönyokölt az ablakon. Kezét szeme magasságába emelte, hogy belásson a földes szobába, A ház. egyike a mellékutcában álló. félig már a járda szintje alá süllyedt házacskáknak. elég megviselt. Az öregasszony, kinn az udvaron a tyúkok után járkált ilyenkor, benn a szobában pedig egyedül feküdt az öreglegény, a fia. Hamarosan dörmögő hangok hallatszottak ki a szobából, aztán az ideges vihogás az utcáról, az ablakon át. Beljebb hajolt, pongyoláján ugráltak a virágok. A nő vihogott, papucsos egyik lábát térdben behajlítva felemelte. Pusmogtak, aztán kijött az öreglegény. Jól megölelte a szekerén a lucernát, amit még hajnalban vágott, amikor a szántásból hazajött. Megindult vele a kapu felé. Az öregasszony a botját rázva kiáltozott utánuk. Ment az öreglegény, könyökével kilökte a kiskaput, vitte a lucernát A másik meg vihogott. A ház, mintha nagy, nyitott fülekkel hallgatózna. És a kiáltozó éjfél előkerül vallatásra másnap, fényben is. Ilyeneket hall az udvar: „Nem rólam tépték le, ugye, éjszaka a fehér inget a halápi erdőn?” Ilyeneket: „Ott feküdt maga, jól tudja, arccal a nagy tehénsz.. ,ban, amikor a pinceszerre hívták!” Ilyeneket hall: „Hejt de siratni fogod te még azt a fényes, hold- világos estét!” Néha még az asszony lánykori nevét is beletoldva: „Hej, de siratni fogod, te la-la, la-la (két-két szótag)...” és tovább. Az indulat hatására egész megformált mondatok szaladnak elő. Mintha már máskor is próbálták volna, vagy talán ezek az indulatos mondatok hosszú időn át formálódtak ki? .. .előbb csak a zörej hallatszik a kapualjból. Nagy, gumikerekű kocsik, van három is. Erős lovak húzzák. Hidegvérű igások. Fordulnak, tolatnak. A lovakat igazítják, míg a kocsi hátsó része egy vonalba kerül a pincébe vezető deszkacsúszta tóval Közben a lányok egyszerre ugrálnak le a földre. Ott ültek a krumplival megrakott kocsikon. Visítoznak. Van, amelyik nyers krumplit, rágcsál. Férfikarok nyúlnak értük. Csipkedik, ölelik a lányokat. Ott állnak a falapátos öregasszonyok. Az a dolguk, hogy a kruipplifolyamot tereljék. Romok, faldarabok kupacai, elkorhadt gerendák egymásra dobálva, meszesgödör, szikrázó, nedves, sárga homokdomb fogad az udvaron. Süt a nap, a lakások ablakai az udvarra tárva villognak az őszies fényben. Hogy az öreg lépcsőházat elrobbantották, anyám leveléből tudtam meg. Amint a mellékutcáról nyitott új bejáraton az udvarra lépek, önkéntelenül is végigfut a szemem az udvar korábbi határvonalán. Az ecetfa itt volt jobbra. most csak az oldali kis ágak látszanak, talán köztük, a levelek és vékony ágak mögé elbújva a tönk. a kapualjat befalazták, abból üzlethelyiség lesz az utca felé. A pincelejáratok megmaradtak. Egyelőre a rozsdás nagy ajtók is, amelyek mögött a hosszú lépcsősor elvezet egészen az alsó szintig, a város alatt húzódó zegzugos borpincékbe. Mintha én lennék idegen itthon, annyit változott az udvar. Itt most is megtalálnék minden helyet csukott szemmel, éjszaka is, ahol gyerekek voltunk és játszottunk, a történetek megelevenedtek. Kifelé is lehet azért figyelni. Az árnyékban eligazítást tart a brigádvezető. Csendesen beszél a falat támasztó, deszkákon, ládákon üldögélő emberekhez, megbeszélik a munkát. Mellettük a jószagú fenyődeszkákról legöndörödött forgácsban játszik három gyerek. Kettő a friss sárga homokban ugrál. Az udvar hosszában kifeszített dróton piros hajszalagot lenget a szél. egy kislány kisteknőben mossa a babája ruháit. nyitott ablakokon át, főzés közben, mintha fél füllel mindenki ide hallgatózna, mit beszél a brigádvezető. Hogyan haladnak tovább a munkával. Közelebb jönnek a gyerekek is. Magukról elfeledkezve nézik a brigádvezetőt, aki nyugodtan, alaposan elmagyarázza a munkamenetet. A gyerekek figyelik, gondolom magamban, hogy mit játszanak a felnőttek. Mi lenne, ha megkérdezném a gyerekeket: „Mondjátok, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Artyom Veszjotij : Gyönyörök kertje gy elhagyatott, fű- vei benőtt mellékutca egyik megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy elaggott tisztviselő, Kazimir Sztanyiszlavovics. — Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálat után. Az élet gondjai-bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljev- na tartotta fenn a kapcsolatot. A' félhomályos konyhában húzták meg magukat; a napfényes nappalit, de a fikusz- szal, szárazvirággal teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályuk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödjenek a madarak. Kalickák voltak az ablak alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony, négyszögletes meg köralakú kalickák. magasak, kupolaalakúak tetővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülőrudacskákkal; ritkás vászonnal meg olajos papírral bevont kalickák; kalickák az előtérben meg a kertben — elvadult nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve amikor hullott a tollúk — már hajnalok-hajnalán vidám csi- vitelésbe kezdtek. Először Röppenő, a csengő hangú rigó zendített rá, hogy Varázsló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt — szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Berzenkedve. torkát köszörülve hangolt Petyka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon keresztül betűztek az első sugarak a szobába. A kenderi- cék. kékcinegék és isten többi jámbor teremtménye a maguk módján köszöntötték az új napot. A madarak ébresztették az öregeket. Kazimir Sztanyiszlavovics csupasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett folt hátán folt hivatalnokköpönyegben álmosan pislogva járta be birodalmát; közben mosolygott és évődve dör- -mögött. A kékcinegék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik ülőrúdról lök- döste le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kaückák- ban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot kerestek a repedésekben. Kazimir Sztaniszlavovics gyorsan megmosdott. majd csoszogó lépteit szaporázva, kiment a konyhába reggelizni. — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Bajánnak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm? Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát. és szokása szerint hallgatott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hete is hogy énekelt. Istenem ... Igazi tehetség ... Nem kéne vászonnal behúzni n; a kalickáját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Honnan szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. — De bökős vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is ... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is. — Mondta az öreg ragyogva, és megköny- nyebbülten heherészett. — Na, jól van, te sátán — hagyta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasszony. Gazdájuk hívó füttyére hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinatoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt: — Drótozni, fótozni! Lavórt. vödröt, szamovárt javítok ! Az meg aztán végképp istencsapása volt. ha vándorkovács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Sztanyiszlavovicsnak ráncba szaladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil... Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olimpiá- duska, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gom- bozó, snúrozó gyerekeket is elzavarta a ház elől. Még egy korty híg kávé, és vége a reggelinek. Az Uracs rigó felrebbent gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az ujjúra telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsát. Kazimir Sztanyiszlavovics gyengéden megcsippenti Uracs lábát, és átviszi a szobába. Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek. Az öreg táplálta, fürdetteSzabó Gátpár: Katar asszony
