Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
1979. december 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Szepesi Attila: őszi lakótelep köd és nyirkos •homály az ablakokban cellafény csupasz fákat és utakat sodor dombok nehéz árnyékait hogy görgeti az éjszaka minden megáll mielőtt elmerül a város távoli zúgását földmélyből hallani hány szólamú e sivatag november mégsem tudja kimondani a negyedik évszakot Keresztury Dezső: Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok <van benne, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Határtalan tájon emlékek közt járok, valahol vadludak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Megújulok én is, ha tavaszidő jön. s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. Verbőczy Antal: Hiányzó évszak Kontyba tűzte a tarlót a nyár, maszatos száján túlérett gyümölcsök nedve, magára kapott egy hársfa illatot, s hitte, találkozhat vele. A móló kőfalán ülünk. Távolabb riadt fák feleselnek a készülő téllel. '■ Gyapjú pulóver mellén ezüst bross, rajtam prémes nagykabát remeg. Katinak hívták. Október volt. Nyolcas blende nyílás. Karácsony éjjelén a néptelenséget megunva, arra gondolt a főútvonal; ő egy fenyőfa s te mellékutcák a gallyai. Szégyellte magát, mikor arra jött valaki. a madarakat, lenyírta töredezett, elvadult karmukat, pucolta a kalickákat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojáshéjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket. pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és haj- kurászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit. Egvszer Olimpiáda Vaszil- jcvna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves ... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem idefigyelj: Szvetlánának görcsbe áll a lába, meggyűlt az egyik karma, biztosan szálka ... Húzd be posztóval az ülőrudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot vagy pinceibogarakat: ez jó a szorulásra. — Már hogy fognék! Nem vagyok én veréb. — Akkor vegyél mandulaolajat! Lisztkukacot teszek bele, és azzal etetem meg. Vagy talán ... — Jól van. jól van. sátán ... Vas léptekkel átvonult a háború, kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szo- morkodott. Elmaradt a nyugdíja. Azt is egykedvűen fogadta. Néha gyengéden mosolyogva párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska. minek neked a menyasszonyi ruhád? Hisz nem mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. Nálam jobbat úgysem találsz. — És ősz bajszával pajkosan megcsiklandozta az öregasszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporzó szemét... Záporzó ... Ó, hogy tudott az énekelni... Hogy csattogott, micsoda trillák ... Istenem!... — Nagyot sóhajtott. egy nehéz könnycseppet törölt le az arcából... Nincs több olyan csalogány, nem is lesz... Minek neked a nagykendő? Hisz vé- necske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a székek? Megvagyunk nélkülük. Fillérekért kótyavetyélték el holmijukat az ócskások- nak. Valahogy eléldegéltek, rongyokon aludtak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a kalickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. Szántó Péter: Történet a fiúnevű lányról em volt mit tenni, mert a szomN szédos utcában laktak, és így a csoportbuli után egy felé vitt az útjuk. Pipecz és Dilike már három év óta ki nem állhatták egymást. Vé- gülis sosem bántotta egyik a másikat, de Dilike nem bírta elviselni a rekedten i nagyhangú fiút, Pipecz pedig vöröset látott, ha csak közelében volt a fölényes, mindig mosolygó lány. — Látom, nem úgy sikerült a buli, ahogy tervezted — mondta gúnyosan Pipecz. Dilike késpenge szájjal nézett maga elé: — Miből gondolod? — Mert ha sikerült volna, most nem én kísérgetnélek. — Tőlem átmehetsz a túlsó járdára! — Hát attól nem kéne félnem, hogy közben valaki elrabol téged !... Éjjel egy óra lehetett. A hosszú, széles utca még harmatos volt az iménti záportól. A higanylámpák halkan zúgtak, és az utca végén, mint egy szomorú, szirti albérletét elúnt várkastély, feltűnt a locsolókocsi. Mert a locsolókocsik mindig eső után öntöznek. Három éve voltak egyetemisták, sőt, csoporttársak. Mikor az ellenszenv kellőképp tudatosult bennük, számtalan disznóságot követtek el a másik rovására. Pipecz az olcsó tréfák híve volt: rajzszöget csempészett a lány székébe, zsebébe színtelen fenolftaleint töltött. Diliké viszont felszólalásával nevetségessé tette, és megbuktatta Pipeczet a csoport- bizalmi-választáson. — Arra lennék kíváncsi — mondta a lány —, miért jársz egyáltalán ilyen bulikra. Nem zavarsz különösebben, csak már kínos, hogy három év alatt nem sikerült egy nőt összeszedned. Pipecz zsebre vágta a kezét, kihúzta magát és kráko- gott. — Ez tán attól van, hogy biztosan szerelmes vagyok beléd. Dilike komoly arccal végigmérte: — Erről meg vagyok győződve! A fiú mérgében nem tudta, köpjön vagy nyeljen-e. Az nagyon kínos lenne, ha ez a felfuvalkodott középszer !... Ha ez tényleg azt hinné! — Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a könyhaablakon. — Az eszed tokja, sátán... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán... — legyintett Olimpiáda Vaszil- jevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyva- léknak. azimir Sztanyiszlavovics a kertben kapálga- tott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a porfelhő mé- hében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángbaboruit. A robbanás a paréj. a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház... (Bratka László fordítása) Megállt: — Egy tapodtat se kísérlek tovább! Dilike vállat vont. Tétován nézték egymást, azután a lány megkérdezte: — Tudod egyáltalán, miért haragszunk egymásra? Pipecz magában azt számolta, hány lámpaoszlop van még az utca végéig. A lány újra vállat vont és elindult. A fiú leült egy padra, és nézte a szemközti munkás- otthon húsz év előtti kockatömbjét. A főbejárat mellet- * ti talapzaton másfélszeres embernagyságú kalapácsos figura állt, pucéran. Az elszántságot volt hivatott bizonyítani, Pipecz azonban ránézésre megállapította, hogy a szobrász anatómiai tévedései folytán a szobor egy kis ágyéki kifózisban, valamint enyhe lordózisban szenved. — Vitamindúsabb táplálkozás, több mozgás, és tegye le végre azt a súlyos kalapácsot! A szobor hallgatott. — Mondja — kérdezte már dühösebben Pipecz —■' van nekünk egyáltalán közös témánk?! — Te tényleg hülye vagy! — mondta valaki. Pipecz megfordult: Dilike jött vissza. Skótkockás karbonári köpenyéből kidugta a karját: — Nézd, mit hoztam! Két tenyerében, mint kis cipót, parányi macskát tartott. — Pár hetes lehet, itt volt az utcán. — A cicát átfordítva megcirógatta a kis fehér pocakot. — Gondoltam, idehozom. Majd te hazaviszed. Pipecz mérges lett a magától értetődő természetességen: — Miért pont én? Mit csináljak vele? Fölboncolni meg úgyse lehet! Dilike szeme megszürkült, arca álarcként feszült. A hold alapos késéssel, de megérkezett. Mint egy kohóból az égre csöppent vörös acélcsepp, úgy emelkedett a kémények fölé. A lassan száradó út tócsáiban ezerszeresen tükröződött. A lány letette a macskát. — Tűnés! — mondta — Nem fog ez a hülye fölbon- coltatni! A cica Pipecz lába körül a saját farkát kezdte kergetni. A fiú lehajolt, hogy fölvegye. — Azonnal tedd le! — kiáltotta a lány. Pipecz feléje nyújtotta a macskát. Dilike tűnődött: — Tudod mit? Legyen a mi macskánk! — Jó. De akkor adsz harminc forintot havonta. Tejre. Űjabb hosszú utcán mentek végig, itt már kirakatok is voltak. • — Nézd, Kondorosi úr! — mutatott rá Pipecz egy kirakatra. — Farmernadrágok. Dilike nevetni kezdett: — Ki az a Kondorosi úr? — A macska. Ügy hívják. — Hát Pipecz, te meg vagy lőve! Hiszen ez lánymacska! Pipecz eltűnődött: — Különben biztosan lány, mert nagy a feje. De attól még lehet a neve Kondorosi úr! Egy lány, akinek fiúneve van. Bandukoltak tovább. — Mit csinál? — kérdezte aggódva Dilike. — Hörög. A lány ijedten kapta föl a fejét. — Hörög — tette hozzá magyarázóan Pipecz. — Ül a vállamon, és azt mondja torokhangon: hörr, hörr. Különben zsibbad a karom. — Te ostoba, csak dorombol ... Add ide egy picit! — Úgyse akar menni. Meg összekarmolná az új kabátodat. Dilike sóhajtott. — Honnan tudod, hogy új kabátom van? Nevettek. Dilike hirtelen megfogta Pipecz kezét. — Ez jó neki. Tudod, így van támasztéka. Jobb az izomtónus. A kollégium tömbje az utca végén magasodott. Lóbál- ták egymás kezét, ahogy közeledtek. Dilike szemközt fordult velük, Kondorosi úrral és Pipecz-cel. — Hát szervusz, Kondorosi úr. — Szia — felelte Pipecz. Azután csak álltak. — Tessék? — Semmi — a lány megrázta a fejét. — Vagyis... Pipecz krákogott. — Ide figyelj, te hülye Bodnár — mondta Dilike —, nem akarsz megcsókolni? — Nem tehetem — felelte. Dilike kérdően nézett. — Kondorosi úr folyton az orrom alá mászik. De... — De ?... Vigyázz, hátha holnap nem akarom! — Majd elmúlik ez is... . Utak. markolták egymás kezét. Valahol kattant és zúgni kezdett egy reléállomás. A kollégiumban lassan kihunytak az utolsó fények is. A hold még följebb kapaszkodott. A fiúnevű macska nyávogott. Bácskai Bertalan rajza Németh Endre: Városliget
