Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-30 / 304. szám
1979. december 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Sajátos eszközökkel Lehet takarékoskodni az iskolákban is Legnagyobb siket ______ _____a „varázscukor" i zgalom... Mennyibe kerül a fűtés, a világítás, hány forint marad a karbantartásra, szemléltetési eszközökre, a mindennapos várt és nemvárt kiadásokra, krétára, szivacsra? Ilyen, s még számos ehhez hasonló kérdésben kellett dönteniük az iskolák vezetőinek a közelmúltban a jövő évi költségvetés megtervezésekor. A felhasználható összeg évről évre emelkedik, lehetne azonban bármekkora, valószínűleg akkor is kevésnek találnák az iskolákban a tervek, elképzelések végrehajtá- hoz.-A lehetőségek és az igények gyakran ezen a területen sincsenek összhangban, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az utóbbiak megalapozatlanok, hiszen valóban jónéhány iskola pedagógusai megletősen mostoha körülmények között dolgoznak. Míg az egyik iskolában azonban többnyire csak panaszkodnak emiatt, a másikban igyekeznek megoldást is találni. Az egyik igazgató azt mondja, hogy „hivatásos koldusnak” érzi magát, ha segítséget kell kérnie üzemektől, vállalatoktól, a másik úgy vélekedik, a munkahelyeknek is érdekük, milyen körülmények között tanulnak dolgozóik gyermekei, gyakran leendő munkásaik. S aztán a vállalatok, üzemek vezetői megint különböző módon „ápolják” kapcsolatukat az oktatási intézményekkel. Némelyek nem átallják felvenni a telefont, vagy személyesen látogatnak el az iskolába, megkérdezni, hogy mire van szükség, miben segíthetnének. Mások — nem is olyan régen például egy országos hírű termelő- szövetkezet elnöke jelentette ki; nekik nem feladatuk, hogy óvodát bővítsenek, játékot csináljanak, kifessék az iskolát, hanem az a dolguk, minél jobb termést takarítsanak be, minél gazdaságosabban termeljenek. Végletes, létező gondolkodásmódra vallanak az említett vélemények. S mi közük van az iskolai költségvetéshez? Nagyon is sok, hiszen az iskolával szemben támasztott társadalmi követelmények egyre magasabbak, az oktatás-nevelés tárgyi felkészletet — már korábban megvásárolták — talán elég lesz még jövőre. Az öcsödiek gondjai nem egyedülállóak, hasonlókkal másutt is találkoztunk. Nem volt könnyű a dolguk egyetlen iskola vezetőinek sem a jövő évi gazdálkodás megtervezésekor. Az öcsödiekhez hasonló körülmények között talán bosszantónak tűnik a kérdés: hogyan, mivel takarékoskodhatnak mégis az iskolák? A megkérdezett iskolavezetők azt válaszolták, hogy mindennel, csak nem tervvel; hiszen ha jól megnézzük, mindenütt akadnak kihasználatlan lehetőségek. A korábban is hangoztatott, az iskolai házirendben megfogalmazott „törvények” megvalósulására nagyobb gondot kell fordítani ezután. Sajátos eszközökkel, az ésszerűség határain belül — anélkül, hogy. az az oktatás-nevelés rovására menne, — lehet takarékoskodni az iskolában is. A takarékoskodás — sajátos formája ugyan, de sokat segít az is, ha nem ég a villany akkor, amikor nincs rá szükség, nem világít az ííásvetítő, ha nincs rajta semmi, ha véletlenül sem törik ki az ablak, ha a diákok vigyáznak környezetükre. Nem beszélve arról, hogy mindezekben nagyszerű nevelési lehetőségek is rejlenek. A legtöbb megtakarított, másra felhasználható forint kétségtelenül abból a sok segítségből származik, amelyet a vállalatok, szövetkezetek, üzemek szocialista brigádjai nyújtanak az iskoláknak. Már szinte hagyománnyá vált, hogy az oktatási intézmények többségének a tantermek nyári meszelése, csinosítása jóformán semmibe, csak az anyag költségbe kerül. Vannak azonban „hátrányos helyzetű” iskolák is, amelyeket — bár szíwel-lé- lekkel — de lehetőségeinkhez mérten csak szerényen tudnak támogatni az üzemek, vállalatok. Rendszerint pedig ők szorulnának rá leginkább, hiszen kétszer ad ki gyorsan és annak ad, akinek a legjobban szüksége van a segítségre. Tál Gizella A tanulságos furcsaságok mestere Ma Ts változatlanul népszerűek és kelendőek — ha új kiadásban jelennek meg Ráth-Végh István szórakoztatva tanító munkái. Pedig alkotójuk már két évtizede halott. A tanulságos furcsaságok szerzője maradandó életművet alkotott. Az emberi butaságról írott három könyv talán Ráth-Végh legjellemzőbb művének tekinthető. Az emberi gyarlóságok és szenvedélyek elképesztő panoptikuma; mintegy az emberi műve'ődés történetének visszája bontakozik ki a könyv lapjairól, de oly módon, hogy az író felvilágosult gondolkodása és igaz- ságszeretete mindig a társadalmi és kulturális haladás nagy eredményeinek árnyékában láttatja századok során burjánzó butaságokat,, aljasságokat. Több mint húsz ' kötetet adott közre. Ezek közül a Két évezred babonái című két éven belül két kiadást ért meg, széles körben terjesztve a babonás hiedelmeket gúnyos, szatirikus hangnemben oszlató tudományos igazságot. Kiterjedt ismereteik sokoldalú érdeklődését jól jellemzi néhány, címével is sokat mondó munkája: Bolondünnep, Fejedelmi bálvány, Mendemondák és történelmi hazugságok, A pénz komédiája. Valamennyi művét idős emberként írta: 1934-ben, amikor az első művelődés- történeti munkája, a Magyar kuriózumok megjelent, Ráth-Végh már a 64. évét taposta. Amikor Magyarország nagy öregei sorozatban megszólaltatták, a többi között ezeket mondta: „Édesanyám Végh Gizella, akit annyira szerettem, hogy örök emlékeztetőül nevét is felvettem, nem szűnt meg figyelmeztetni, hogy mindenütt az igazságot keressem. Talán ezért választottam annak idején a bírói pályát. Nyolcvanhét éves koromban is nagy boldogság, hogy tanúja lehettem: tízezreket ugyanolyan mágnesesen vonz a tények érdekessége, s én, a legöregebb magyar író szólhatok a legújabb kor fiatalságához.” Cs. B. Rodolfó a szolnoki gyerekek között Rodolfó jó előre figyelmeztette publikumát: „Vigyázat, sokat beszélek és mindig csalok!” Ezek után magára vessen az, aki nem figyelt eléggé, és nem vette észre a káprázatos mutatványok mögött a trükköket. Megvallom ezek közé tartozom én is, mert nekem sem sikerült kifürkésznem Rodolfó varázspálcájának titkait. Persze, vigasztal -az a tudat, hogy a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ színháztermében összegyűlt több száz kisgyerek is csak tágra nyílt szemmel leste a bűvész mutatványait és ők sem találtak rá a titok nyitjára. Mert, nagyon csavaros észjárás kellene ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogyan cserél helyet az üveg a pohárral, ha hozzájuk sem nyúlunk, vagy egy dobozba csúsztatott dominó hogyan változtatja színeit percről percre festék és látszólag mindenféle beavatkozás nélkül. Ám számomra az is örök rejtély marad, hogy a varázs- sipkába ejtett négy kendőből miképpen válik egy a varázspálca puszta érintésére, és azon is hiába töröm a fejemet, hogy hogyan került a kártya László inge alá, s hogyan lehet a levegőből pénzt csinálni, pedig az az utóbbi — úgy hiszem nemcsak engem — mindenkit nagyon érdekelne. Hiába no, Rodolfó most is káprázatos volt, izgalommal telítődött a levegő körülötte. Valahányszor felhívott egy kisfiút vagy kislányt a színpadra számítani lehetett arra, hogy belőlük is bűvészt varázsol egy csapásra és ehhez nem kellett nekik semmi mást tenni, csak követni Rodolfó utasításait esetlég egy-két kört leírni a levegőben a varázspálcával. Így történhetett meg, hogy Györgyi a semmibe markolt, és egy csillogó-villogó érme termett a kezében, vagy hogy Péter és a közönség elérte, hogy a tyúkanyó hangjának utánozására tojás pottyant a varázssipkába. A legnagyobb sikert mégis a „varázscukor” aratta, amelyet két kézzel szórt a gyerekeknek a bűvész, és csak egyetlen kikötése volt; tüntessék el. Érdekes módon ez senkinek sem okozott nehézséget... Mindenesetre jó szórakozás volt Rodolfó mester egy órás műsora csütörtök délután Szolnokon, szép nyitánya a művelődési központ téli szünidei gyermekprogramjainak. — t. e. — tételeinek javítására fordítható összegek azonban végesek. A költségvetésből nem futhatja mindenre. Bár még hivatalos fórumon nem fogadták el — pillantsunk bele egy iskola költségvetési tervezetébe. Öcsödön — a terv szerint — 1980-ban négymillió-nyolcszázezer forintból gazdálkodhat az iskola. Az összegből „helyből” foglalt kétmillió 756 ezer — ennyi ugyanis'a pedagógusok bére. Mire fordítsák a maradék alig több mint kétmilliót? Ezernyi _ helye lenne. Az iskola, az óvodák, a diákotthon összesen tizenöt épületet jelent, egy kivételével valamennyi harminc, negyven, nyolcvan évvel ezelőtt épült. Alapos karbantartásra, felújításra szorulna szinte valamennyi. Ráadásul az egyik épületet a szocialista brigádok segítőkészsége ellenére sem lehet a hagyományos módon meszelni, így szakemberekkel kell elvégeztetni, ami hetvenezer forintba kerül. Már hagyománnyá vált, hogy oktatástechnikai eszközt csak a nyári karbantartások után vásárolnak, ha marad nőiből. Az idén maradt; hét év után először. S hogy jövőre lesz rá lehetőség? Egyelőre még nehéz lenne erre válaszolni. Szinte minden tanteremben ki kell cserélni a villanyégőket, vezetékeket — a fényerősség még a nyolcvan luxot sem éri el —, de nem olcsó a fűtés sem. Igaz, az olaja csak az lett volna a célom, hogy megrajzoljam egy ember udvariatlanságát, nem írtam volna meg ezt az elbeszélést. Szerintem ez a szatíra közvetlen feladata: leleplezni, közszemlére kitenni és kipellengérezni. Ezt én nem tehetem, mert nem vagyok szatíraíró. Arról van szó, hogy lelkiem mélyén én lírikus vagyak. Nem rendelkezem se nagy, se mérges hanggal. Az ón fegyvertáramban csupán egy halk, mosollyal ízesített beszéd található. Ez az egyetlen, ám korántsem félelmetes fegyverem. Minden reggel pontosan nyolc óra tizenöt perckor felszállók a trolibuszra, amely összeköti lakótelepünket a város központjával, és beutazom munkahelyemre, a tudományos kutatóintézetbe. Majdnem mindig velem száll fel a trolira egy komor tekintetű, nyúlprémsapkás, műszálas felöltős fiatalember is. A múlt hüten ez a Nyúl (így fogom hívni őt), ahogy forgolódott a szűk ajtóban, durván rátaposott a lábamra. Ránéztem, annak reményében, hogy majd elnézést kér, de semmi ehhez hasonló nem történt. A Nyúl nyugodtan állt, dús oldalszakállát simogatta és hangtalanul fütyörészett valamit. — Polgártárs — szóltam halkan, — a lábamra lépett az imént. — Lehetséges — felelte a Nyúl. — No >ás fel sem merült önben a gondolat, hogy bocsánatot kérjen? •— Ami azt, illeti, egyelőre nem. — Nagyon sajnálom — mondtam. — Pedig tudja, hogy semmi Borisz Laszkin; II nyúl sem olcsóbb és mégis olyan drága, mint az udvariasság. Ha bocsánatot kérne, azzal nagyot nőne a szememben, és úgy gondolnék önre, hogy ön egy jól nevelt, udvarias fiatalember. A Nyúl ironikusan rám nézett. — Sokáig fogsz még erről a témáról zümmögni ? — Szeretném felhívni a figyelmét arra — szóltam, — hogy a „zümmög” ige rokonértemű a „beszél” igével. Pontosabban, közelebb áll a „zajong” igéhez. Holott én egyáltalán nem zajongtam. Ellenkezőleg, elég finoman mondtam önnek, hogy a lábamra lépett... A Nyúl homlokát ráncolta. — La-la-la... Jól forog a nyelved, úgy látom nincs benne csont. •— Igen. Ilyen értelemben nem vagyok kivétel. A nyelv, mint ön is tudja, izomból álló szerv, amely az élelem megrágásában és lenyelésében nyújt segítséget, de ez még nem minden... •—Öh, még nem minden?... Na rajta, rajta!... — Az embernél, az állattal ellentétben, a nyelv a beszédképzésben is részt vesz ... •— Most már elegem volt belőled! —• mondta szigorúan a Nyúl. — Elnézést kérek, de nem hagyta, hogy befejezzem a gondolatot. •— Mit akarsz tőlem? — kérdezte idegesen a Nyúl. — Az arca szenvedést mutat — mondtam. — Ez arra enged következtetni, hogy megbánást érez, de teljesen érthetetlen számomra, hogy miért nem akarja ezt elismerni? A Nyúl sapkájával megtörölte az arcát, és leszállt a troliról, de nem a hídnál, ahol szokott, hanem két megállóval előbb. Másnap reggel észrevettem, hogy amikor megjelentem a trolin, a Nyúl gyorsan elfordult. — Jó reggelt! Milyen csoda-szép hó esett ma. Tegnap nem jutottunk dűlőre. Az ember lelkében van egy titokzatos húr... A Nyúl összecsapta á kezét. — Be tudod csukni a szádat? — Hogyne. A csukott száj, úgy mondjam természetes helyzete a szájnak... A Nyúl a homlokára bökött az újjával. — Szállj le, barátom, és menj a rendelőintézetbe. — Meghat az aggódása — mondtam, — de erre nincs szükségem. A lábam már nem fáj. — És a fejed? — kérdezte a Nyúl, és arcára ismét fájdalmas kifejezés ült ki. — Ne nyugtalankodjék, nagyon ritkán fáj a fejem. De térjünk vissza ahhoz, amiről beszéltünk... — Hát nem lehet lerázni téged? — nyöszörögte sírós hangon a Nyúl. — Sokáig fogsz még kínozni?... Megvontam a vállam. — Ha jól értettem, az igazságtalanságának a beismerése okoz önnek szenvedést. Ennek nagyon örülök. A szenvedésen keresztül eljut az igazság felismeréséhez. Minden törvényszerű, ugye? Nem felelt. Szótlanul a kezébe temette arcát. A következő reggel ugyanolyan friss és tiszta volt. Amint feszálltam a trolira, szemem rögtön a Nyalat kereste, és hamarosan felfedeztem őt. Felhajtott gallérral és szemébe húzott sapkával ült. A szomszédja, egy kisfiú átadta a helyét nekem. — Köszönöm — mondtam, és leültem a Nyúl mellé. Egy ideig szótlanul utaztunk. — Nem ismertem meg azonnal — mondtam. — Jó reggelt!... — Üdvözlöm! — felelte a Nyúl, és szemöldökét összevonva így szólt; — Elnézést kérek a történtekért. .. Elnézést kérek... — Hogy gondolja? — Véletlenül a lábára léptem a múltkor, de nem akartam. Maga is tudja, hogy reggel tolongás van, sokszor az ember azt sem látja, hova lép. Kiérem tehát, hogy bocsásson meg nekem. Szavamat adom, hogy többé nem fog előfordulni. Szavamat adom. Kész. Vége!... Felkelt. — Még korai leszállnia — szóltam. — Nem azért álltam fel — világosított fel a Nyúl —, látja, egy nő áll, én pedig ülök, tehát át kell adnom neki a helyem. Polgártársnő! Üljön le, kérem. Érezze magát otthon!... Köszönöm a figyelmet!. .. Megemelte prémes sapkáját, és határozott léptekkel a kijárat felé indult. Észrevettem, hogy ismét nem a hídig ment, hanem egy megállóval előbb szállt le. ' » Juhász László fordítása * t Hogy s hogynem o vödörben csörrent ai érme ... Fotó: Tarpal
