Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 24. Mária gyermekkel Váci Mihály: Karácsonyi utazás Az út, mint nyálas csiga, csúszik, kettős templomtorony a szarva. A gyöngyházfényű ködgomolyt a szél csigaházzá csavarja. A fák sirató aszonyok, repedtes fekete kezük; ujjaikon csordul a sirás: — Irgalmas tavasz légy velünk! Robogásunkra felfűződnek a széthullajtott lenge tájak, mint a parkőr szegesbotjára szedegeti a papírkákat. Hiszen ezen a kis országon gyorsan, mint egy győzelem híre, átnyilallunk, vagy amíg egy gyászhír elér az anyaszívbe. Aki keleti határáról indul hajnalban útra, átvág földjén, mire a Nap derült egét félig befutja. Torony, eresz, dűlő, barázda olyan egyforma minden és mily egyszerű — mint parolára feléd nyújtott baráti kéz. Esteledik, s kétségbeesve rohan velünk, jönne a táj, ablakok könnye megeredve felfénylik a vonat után. Faluk kis őrző angyalkái, a lámpák követnek, — hiszen ahol nekik kell szálldogálni hűvös még a menny. A karácsony most sárbocskorban jön, nem hóesésben — gyalog. Kezében égő végű bot van, játékos villanyoszlopok. A lombos éj szép karácsonyfa, alatta jászolok, körül, sóhajtnak csillagokra parasztok, pásztorok. Csák Gyula: Avatták a kul- túrházat és ebből az alkalomból bált rendez- deztek a faluban.. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a so- kadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt neki mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik, mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporítás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képesítést és egy táskarádiót hozott haza rftagával, továbbá néhány „beköpést”, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy „olyan vagy. mint egy üzbég versenykecske”. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált. elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac?” Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Rosszkedve ellenére mosolyognia kellett, néha, amikor . észrevette, hogy az újonnan eladósorba került lányok némelyike bű- völgetni próbálta bociszemeivel. „Mit akarsz, kis húgyos?” — mondta nekik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leereszkedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte alany. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. A leány úgy bólintott, mint aki megszokta és unja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldeci- zett, de most grogot akart. Ezt is katonáéknél tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselődött egybe, és sok mindient lehetett tanulni. Azóta mindig grogot ivott, ha „feldobott” hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, ^umot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott volna valakivel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút. — Megtennél egy szívességet, Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődíj vele, ott leszek a nyomodban. Elküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenében nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, paj^ tás — mondta a katonaviselt 'gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy... Megindult a malom. „Nyomta a sódert” a legény. Őrölte az időt és az áldozat ellenállását. Lapátolta a szavakat, mint a világ minden udvarié legénye, s csak az a csodálatos, hogy az ilyen talmi szótenger hullám- csapósaitól olyan gyorsan összeomlik a másik nem Védelmi rendszere, akár Jerikó falai a harsona hallatára. A leány, távolságot tartva, kicsikét lebiggyesztétt ajakkal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a neki- hevült legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmakat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa „szíve választottját”. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Hátravetett fejjel nevetett annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz. amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után.— Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután péíiiig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú tar- tású két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandáraiként lépkedtek a helytelenül viháncoló, fal- hevült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. Derengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánással követte az előtte libbenő-pirosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföld: faluban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarodtam?” Az udvar hátuljánál, a kerítésükön mászott be. és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit. — Hol a szakramentum- ban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt. vizet húzott az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni. — Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz... morgott az apa. — Maga fekszik itt a vackon ? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz mór. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt márt maga arra, hogy milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod. I gen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajövök”. —• Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorogó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: „Ügy látszik, csakugyan becsavar rodtam”. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál, meg a lány. világot két egymással ellentétes lény. vagy lényeg tartja hatalmában : Dondoiszó és Hindizozo. Mindkettőt Petó- ka ismerte fel. Pétóka az én kisebbik kisfiam. Minit az emberek ált alában, ő is szükségét érezte hogy isteneket teremtsen. Mert kezdetben vala a sötétség, később pedig megjelent a műtőlámpa, a nap és a hold, majd ezeknek tükörképei, a lélek, a szellem és a tudat, de ne felejtsük el, ezek közül mindegyik ugyanaz, mint ahogyan kezdetben a sötétség, világosság is volt; a világosság pedig sötétség is mindaddig, amíg Petófca él nem választotta őket egymástól. Mi, a szülei, soha nem beszéltünk neki sem Don- doiszóról, sem Hindizozóról, nem is beszélhettünk, amíg általa tudomást nem szereztünk róluk. A két nevet korábban nem ismertük. Mi ■magunk jelenleg csupán ott tartunk, hogy kérdezőskö- dés és megfigyelés által próbálunk képét alkotná a daimonokról. Először is a szavakat vizsgálva könnyen észrevehető a hangulati sugalma- zásuk: Dondoiszó olyan, mintha, egy bársonnyal borított gongot és egy finom lehelettől megszólaló sípot vagy fuvolát hallanának: Hindizozó betegen sóhajt, aztán megzördül, akár a csiszolópapír, vagy mint fogunk között a homok. Dondoiszó látható is, mert azonos a fénnyel, a világossággal. Ha a tévé képernyőjét teljesen oldalról nézzük, „ott van Dondoiszó”: a villanykörte, ha ég: Dondoiszó ; a húslevesben kígyózó finommetélt szintén Dondoiszó és a lényegiség megtestesüléséként saját lényükkel egyesíthető (integrálható, miközben időbeli- leg ‘tágabb körben mi is levestésztává integrálódunk a Vörös Hajnal vagy az Üj Élet MGTSZ gyúróasszonyainak kezében); Hindizozó viszont nem látható, csak „ott van”. Ha leoltjuk a világítást, Hindizozó azonnal beköltözik a vdlógítóeszkö- zökbe. Ez a tulajdonsága vezethette a monisztikus filozófiai iskolát ahhoz a fel- tételezéshez, hogy Hindizozó nem más, mint Dondoiszó hiánya; a Dondoiszó- nélküliség állapotában létező tudat ( Undondoisolich- bewusstsein) holott a láthatatlanság egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dolog nem létezik, ugyanis Dondoiszó és Hindizozó felfogható úgy is, mint ugyanannak a dolognak két ellentétes formája. Például a modern fizika által kimutatott elektronok legalább is Dondoiszó-jellegűek, míg a pillanatnyilag nem ismert, de sejt* tt elemi részecskék bár léteznek, mégis Hindizozó állapotúak. Az átváltozás egyik állapotból a másikba nem végleges, akárhányszor megismétlődhet még véletlenszerűen is. Hindizozó ott rejtőzik a legmegnyugtatóbbnak látszó dolgok mögött, készen arra, hogy Dondoiszó gyengülését vagy ‘távozását kihasználva csalárdul átlényegüljön azzá, ami korábban Dondoiszó volt. Petó- ka megeszi a húslevest, és magához veszi a benne fénylő Dondoiszókat, megfürdet- ■tetik, de még csak hever, és a mamája meséjét hallgatja. amikor egyszerre megszólal: „a hasam, belement a Hindizozó, ott van a Hindizozó a hasamban”. Álljunk meg itt egy kicsit. A felnőtt ember, aki babonás, misztikus légkörben nevelkedett, úgy mondaná ugyanezt, hogy „csikar a hasam”: azaz úgy fejezné ki magát, mintha a hasa önálló cselekvésre képes lény, úgyszólván istenség volna, nem pedig része az emberi egésznek, holott a hasa csupán értesítést küld neki a tapasztalatairól; akinek ..csikar a hasa”, annak tulajdonképpen csikarja . valami a hasát. Feltehetően ugyanaz, ami a tányérban még Dondoiszónak mutatkozott. Petóka fiasá; ilyenkor simogatni kell, mindaddig, amíg Hindizozó böfögés alakjában el nem. száll, bele egyenesen a leoltott lámpa burájába. És ahogy Pétóka ilyenkor mondja: „Mostmár jönnek a tiszta Dondoi- szók...” Nem tőlünk tanulta azt sem, hogy a Dondoiszók tiszták. Mindeddig tiszteletben tartottuk a miénktől különböző világnézetét. Tudornál sül kell vennünk, hogy ami nekünk szorongás, félelem. nyomorúság, betegség, háború, özönvíz, világ- pusztulás, az neki Hindo- zozó. A mi tevékenységünk arra korlátozódhat, hogy a Petókát körülvevő dolgokban állandóan helyet biztosítsunk Dondoiszónalk, mert a legharcosabb antihimdizo- zóizmus is hatástalan önmagában. Ha nem formálunk mindent Dondoiszóvá, akkor Hindozozó megtalálja a helyét, ahol valamilyen alakban felbukkanhat. abár mi, Petóka szülei, elveszettnek érezzük a szokást. Petóka kedvéért most fcará- fenyőfát állítunk, meggyújtjuk az összes gyertyát. aminek a lángjában az izzó hegyű, fekete szál, Petóka szerint, maga Dondoiszó: meggyújtjuk a csillagszórókat ás és Petóka kedvéért elhisszük, hogy most már jönnek a ‘tiszta Dondoiszók . .. Császár István: KARÁCSONY POGÁNYOKNAK H csonykor Nővérek
