Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

1979. december 2.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

T

izenhat évvel ezelőtt lettem a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol (ma már tudom, nem

értem dolgoztál!); köszönöm, hogy őszinte voltál, hogy semmit,, vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen!), amikor a Tisza-parton, a barátod nyaralójában összevesztünk, és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén illumi- nált állapotban az ágyamhoz lopództál, megvallottad, hogy valami ismerős nőkkel kószáltatok a füllesztő délutáni hőségben, végig a Tisza-parti stégek és fabódék mellett, és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna lefeküdni veled.

Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tiszta és józan szere- tetet adok neked, de megvallottad azt ist hogy neked erre, és csakis erre van szükséged, hisz negyven körül az ember már nem át- dorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik, nyugodt hétköznapokra. És tőlem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt a testet jelenti számodra, melyet be- cézgettél és szerettél, amelytől nemcsak a Tisza-parti veszekedésünk alkalmával, de máskor is elfordultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asszonytestnek is vannak szépségei, erről persze ostobaság beszélni, és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogy míg én a gyerekkel a Mátrában voltam, te az ismerőseink, a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbika a tehéncsordá- ból, és... és ezt még be is vallód. De hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékál mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre ismerőseinkkel.

Vajon melyik volt az, kinek a felesége (vagy húga, lánya!); aztán rájöttem, ostoba játék és értelmetlen; az a nő is csak kíváncsi volt, mint te. És ez is körülbelül négy évvel ezelőtt történt, nem sokkal a Tisza-parti veszekedésünk után. Akkor nagyon rossz volt. A gyeek betegeskedett, te ideges voltál a munkád miatt, (egyetlen tisztességes megbízatást sem kaptál a tervezőirodában, így prémiumot sem, és a fizetésed sem emelték); talán azért viselkedtél úgy, talán azért is csaltál meg. Rossz évem volt. Később, egy év múlva megváltoztak a körülmények, s nem téged akarlak bántani ismét, de ehhez neked nem sok közöd volt. Áthelyeztek egy másik osztályra, ahol elfogadták és megdicsérték a munkád, magától értetődő jutalmakban részesítettek. Igaz, a te érdemed — tehetséges ember voltál. Mondom, voltál.

Bár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te az ilyen jutalmazáskor nem rám gondoltál először, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett bankettra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam írni neked, csodálkozom,, miért fecsegek ennyi ostobaságot össze-vissza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne.

Ne haragudj, kicsit nehezen kezdem el, de a törGyőrffy László:

Ha

szégyenled, hogy szeretlek

téntek- után ez érthető. Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül, én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem, nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt tóét év múlva sem tudsz a rögeszmédtől szabadulná akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet.

A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdő- gyulladást kapott, az orvos nem vette észre. Ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű, öreg falusi körzeti orvos volt és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt egyedül, erről igazán nem tehetek.

Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtti mikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és hogy a gyerekre terelődött a szó (istenem, milyen ostobán tudja az ember kifejezni magát)

— úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de te nem tetted, mert a józan segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem. mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges női fo— galmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy. érted! A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója), arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No de most már ez is csaik apróság.

Két éve jóformán alig beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl, és hát persze én

is... Két éve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel levetkőzöl, kiveszed a táskából azt az egykét borosüveget, és kezdetben az újságokban lapozgatva, később rádiót, televíziót hallgatva, nézve megiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltés

lesz, vagy újra felöltözöl, és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze, nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel az Imrével (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, ezért helyeztek először figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra.

Természetesen, eredmény nélkül. Pedig végre tisztes- iségels helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is volt,, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiúnk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet, és majd a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással”, segítsünk magunkon.

Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, és az ágyban — ha nagy ritkán sor került erre — a vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét összeköt bennünket valami. Te erre is olykor azt vágtad az arcomba: azért teszem, mert lelkiismeret-fur- dalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha így beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és női gyönyörűségeimet, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy.

Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen képtélen leszek elvégezni. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, az ünnepek, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, hogy legalább megkíséreled emberibbé tenni a kettőnk kapcsolatát — különben elhagylak. Azaz viszaköltö- zöm vidékre és külön élünk.

e haragudj, nem

N

megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó sze- retetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk ezt még hosz- szú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni.

U. i. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, moziba mentem, és ma én is meginnék veled egy üveg bort.

V

olt egyszer egy apa, s annak volt egy lánya. Meg volt egy felesége is, nem volt csúnya, de igen rossz természetű.

Egyszer azt mondta az apa a feleségének:

— Menjünk el gomíbét szedni az erdőbe. A kislányunk is levegőn lenne addig, nem ülne a négy fal között.

— Örüljön, hogy itt ülhet és rajzolgathat — csattant fel az asszony, mert féltette a derekát, nem szeretett hajolgatni.

Meghallotta a kislány, miről beszélgetnek. Ellökte maga elől a papírokat mega színes ceruzákat.

— Ügy szeretnék gombát szedni... Vigyetek ki az erdőbe!

— Na tessék! — mérgelődött az anyja, és leszidta a férjét: — Miért kell neked mind,ént a gyerek füle hallatára megbeszélni? Most majd addig sír, amíg muszáj kimenni vele az erdőbe.

Ügy is lett. A kislány kért, rítt, rimánkodott... Végül beültek a Trabantba, és meg sem álltak az erdőig. Egy földúton hagyták az autót, ők meg kis kosarakkal a karjukon elindultak a fák közé.

— Ennyit menni pár nyisz- lett gombáért! — kényeske- dett az asszony —, mikor lehet kapni a piacon! Én nem is megyek tovább — ült le egy kidőlt tölgyfa törzsére. — Megvárlak benneteket. De ne maradjatok túl soká!

Az apa a kislányával bevette magát a fák közé. Ha találtak egy gombát, örömükben felkiáltottak és egymáshoz szaladtak, megmutatni a zsákmányt. Már jól bent jártak a sűrűben, amikor a kislány így szólt az apjához:

— Tudod mit, apuci, szökjünk meg!

Elszomorodott az apuka, hogy ezt kell a lányától hallania. Meg is fogadta magában, hogy változtatni fog az életükön.

— Nincs hová szökjünk, kislányom — magyarázgat- ta borúsan. — Hazánkban egy családnak csak egy lakása lehet, megszökni lehetetlen. Ha meg elválnék anyukádtól neki ítélnék a lakást meg téged is. Nem tudunk megszökni. mert nincs hova menjünk.

— Van errefelé — mondta a kislány, és jobbjával oldalra mutatott — egy maszek vargánya. Annak több lakása is van, az egyiket talán kiadná nekünk az Ibuszon keresztül.

— Honnan tudod 'te ezt? Megérdeklődted.?

— Mondták az óvodában. — És mit kér érte? Azt is tudod?

— Hát úgy emlékszem, elég sokat, de majd nyulat vagy selyemhernyót tenyésztünk, vagy kecskebékát vagy

csigát gyűjtünk, azzal lehet keresni. Mindenki csinál valamit, mit gondolsz, apuci. mások miből veszik a nyaralójukat? Csak nem gondolod, hogy fizetésiből?

— Nem, nem... — tűnődött el az apuka. — No, gyerünk, mutasd az utat, hol találunk arra a vargányára?

Karján a kiskosárral elöl ment a kislány, mögötte az apja. Egyszer, amint egy tisztáshoz értek, valaki rájuk köszönt:

— Erő, izom, csak nem engem kerestek?

Néztek jobbra, néztek balra. .. Hát egy jókora vargánya emelte rájuk széles moA maszek

varganya

sollyal a kalapját. Nagyobb volt, mint a kislány, d,e kisebb, mint az apukája. Behízelgő képű vargánya volt, nagyon magabiztosan állt az erdőszélen, tudta, hogy aki erre jár, csakis őt keresheti. Nem is várta meg a választ, rögtön folytatta:

— Ilyenkor jól jön, ugye, a maszek vargánya? Na mondjátok, mi kell, autóalkatrész, automata mosógép, rézkilincs vagy micsoda? Nálam mindenféle hiánycikkből van.

És túlságosan jókedvűen kacagott.

— Nekünk — mondta a kislány —, egy kisebbfajta lakás kellene. Egy garzon.

— Aha! — kapcsolt a vargánya. — Veszekedős, há- zsárton. zsémbes, lilikes az anyuka! Ismerem az ilyet. És nincs hova menjetek, ugye? No majd segít rajtatok a jó vargánya!

— Tudsz segíteni?

— Persze, hogy tudok. Mi, maszekok, sok mindenen átmentünk. meg kellett tanuljunk élni, hogy élhessünk. Ott, annál a kocsányos tölgynél van egy összkomfortos víkendházam. Felér egy garzonnal. Kell vagy nem kell?

— Kicsit messze van.

— Messze, messze... Akkor keress jobbat. Vagy menj a tanácsra, ott tálcán szolgálják fel az ilyeneknek, amilyen te vagy, a lakásokat, hahaha. ..! — kacagott hatalmasat a maszek vargánya.

— Azért nézzük meg — mondta a kisleányka.

Elmentek a kocsányos tölgyhöz. A hétvégi ház csakugyan megfelelt volna, fűthető is volt.

— Mit kóstál? — kérdezte a kislány.

— Ibusz — mondta a vargánya. — Legális ár. Háromezerötszáz.

Lógott az orra az apukának.

A felesége meg már kezdett türelmetlenkedni.

— Juj. csak jöjjenek visz- sza! — mondta szákrázó szemmel hangosan. — Képesek itt hagyni egy nőt az erdőben, pár vacak gomba miatt.

Meghallotta ezt egy esi; perke gomba.

— Mit gondolsz, olyan jó nő vagy, hogy bárki is megtámadna? — szólalt meg.

— Ki az. ki beszél? — ijedt meg az asszony.

— Én vagyok — mászott fel a fűből a farönk túlsó végére a csiperke gomba. — Miért nem sétálsz te is a mi szép erdőnkben? Miért nem élvezed a csöndünket, a friss levegőnket? Kit vársz?

— A kislányomat meg a férjemet.

— Ahogy elnézlek és hallgatlak téged, azok már a maszek vargányával tárgyalnak.

— Kivel?

— A maszek vargányával. S ha jól sejtem, lakást bérelnek tőle. Muszáj a férjednek vele tárgyalni, mert ahogy sejtem, nem valami nagy öröm veled élni.

— A vargányának több lakása is van?

— Van annak mindene.

— Nekünk meg semmink sincs. Olyan élhetetlen a férjem!

Az apuka és a kislánya elköszöntek a vargányától.

— Nem megy... mi ezt nem tudjuk megfizetni.

— Semmi baj. Erő, izom. őszintén szólva, nem is nektek való ez a ház. Akinek nincs pénze, elégedjen meg olyan feleséggel, .amilyen van.

Borúsan bólintottak a hallottakra, s elindultak visszafelé.

A kislány anyja azonban nem volt a helyén. Mire a fatörzshöz értek, már a vargányával tárgyalt.

— Te vagy, szép ember, a maszek vargánya?

— Erő. izom. Én vagyok.

— Egy csiperke gomba mesélt rólad. Tetszel nekem. Mindig ilyen ügyes, bátor, erős férfira vágytam.

A vargánya tudta, hogy ennek a nőnek nem ő. hanem a vagyona tetszik, de nem tudott mit tenni, az asszony hozzáköltözött a rezgőnyárfa melletti hatszobás családi házba.

A

z apa és a lánya boldogan éltek, míg meg nem haltak. A maszek vargánya és az asszony sokáig röhögtek rajtuk, s vargánya azonban egy idő után köhigcsélni kezdett s az asszony attól kezdve nem szerette. Úgyhogy elég rosz- szul élték le az életüket.

Radó Kálmán: Kompozíció