Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

I 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. november 11. elépett egy kiskö­lyök, nevetségesen pici far­mernadrágban, fehér, rövid ujjíú trikója elején egy há- ramárbocos kalózhajó pom­pázott, kékkel volt ugyan kivarrva, de nem lehetett más, csak kalózhajó. Körülnézett. Arcán a had­vezérek harciassága és a titkos küldetésben járók óva­toskodó ravaszsága. Valamit forralt. Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a söntéspultig. Egyetlen fe­kete kő árválkodott közöt­tük, közelebb a bejárathoz, az út tengelyétől kicsit jobbra. Nagyon szerény, nem hivalkodó fekete kő. Ki tö­rődött a létezésével? Kivet­te addig észre? Nyilván sen­ki. A gyerek azonban alapo­san megnézte, előredőlt, olyan fél guggolásfélébe ereszkedett (ennek nagy mesterei a gyerekek), a ke­zét a térd,éré támasztotta. Szemvillanásig tartott az egész, mert a kölyök észre­vett valakit a bejárat felől közeledni, és villámgyorsan az egyik oszlop mögé ug­rott. A férfi láthatta a ka­lózhajóval ékes gyereket, nemcsak a mozdulatot, ahogy az oszlop mögé ug­rott, d,e a kukucskáló fejet is. De úgy látszik, tudta a szabályokat. Mert kitartóan az ellenkező irányba nézett. Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt. — Hol ez az A1 Capone? — tanácstalankodott az aj­tóban. mintegy magának té­ve föl a kérdést, de ahhoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas A1 Capo­ne is tudomást szerezzen rejtőzködése tökéletességé­ről. A kérdés után kettőt lé­pett. Mind ez ideig csak kette­jük magánügye volt a kis­ded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a második lépésnél minden merőben megváltozott. A kölyök ugyanis előugrott re j tekéből, és lenyűgöző diadallal elrikkantotta ma­gát: — Benne vagy! Föl a ke­zekkel ! A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tud,ni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének vagy an­nak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végigné­zett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete, s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt. — A csapda — kiáltotta Al Capone, miközben arcá­ra egy csapdával vadászó indián törzs összesített ra­vaszsága sűrűsödött. A férfi sziszegett, fájdal­masan mozgatta a jobb lá­bát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel látható­an nem engedte. A kocsma már figyelt. — Fáj? — kérdezte. — Nagyon — mondta az áldozat. — Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél. — Fizetsz hadisarcot? — Egy málna hadisarcot kapsz. — Helyes — mondta Al Capone, még mindig guggol­va —, leengedheted a ke­zed. Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sán- tikálva odábbállt. A gyerek még mindig a csapdát fog­ta. — Vigyem? — kérdezte —, vagy húzzam fel újra? — Nem bánom — mondta a férfi —, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene. Nem volt idejük leülni, mert egy malaclopós úr je­lent meg a bejáratnál. — Figyeld — suttogta Al Capone Lázár Ervin: Csapda A férfi figyelt, és figar.lt az egész kocsma. A malac­lopós észrevette a rá irá­nyuló tekinteteket, zavaro­dottan megállt, végigsimí­tott borostás egérarcán. Netán azt hihette volna, . régies malaclopója váltotta kj ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érke­zik, aki napjában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélykérő­én nézett a söntéspultra tá­maszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt. mint 6, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb. A pin­cér jóságosán, biztatóan rá­nevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyban bujkáló ravasz cinkosság. Azért megindult befelé, s a második lépés­nél felrivallt a kocsma. — Benne van! A malaclopós megmereve­dett, most már végleg nem tudta, mire vélni, mi tör­ténik. — Csapdában vagy — mondta az apró, fellüktető csendszigetben Al Capone, és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lá­ba alá, meglátta a fekete követ. — Milyen csapda? — A gyerek. .. tudja, hogy van.. . mondta mente­getőzve a férfi Al Capone asztalától. Az agárképen ekkor egy­millió ránc gyúródott, szép, ívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog. — Ojjé — mondta —, ki­szabadítanál? Al Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csap­dába szorult lábat, s most a malaclopóstól kérdezte meg: — Vissza tegyem? — Világos — mondta ő —, tedd csak vissza. Sokáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a veszé­lyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen hátralépés- nél (a szomszédos asztalt rendezgette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocs­ma megint felrivallt. A ma­laclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyúró­dott, s a tűzkeresztségen át­esettek jogán odakiáltott a kisfiúnak: — Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát. A gyerek a málnája fölül az apjára nézett. — Mit bámulsz, tiéd a csapda. — Most lépjen le. aki nem akar fizetni. Csapdában van a pincér — rikkantott va­laki. — Hű, engedj el gyorsan — mondta, már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér — meglógnak a pénzemmel. — Fizetsz neki egy fél pálinkát? — kérdezte hi­vatalos hangon Al Capone. — Fizetek —mondta sietve a pincér, mire Al Capone odasántikált a pulthoz. és azt mondta a csaposnak: — Egy felet az úrnak. Az ezerarcú boldogan a fiú felé emelte a poharat és azt mondta: u — Egészségedre, Hüvelyk Matyi. Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmereve­dett. kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rá­jött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy rézóraláncos meg füles- sipkás léptek a csapdába. A katonát Al Capone kényte­len volt elsősegélyben ré­szesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban hasz­nált, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott .el a pultig. Aztán egy kövér, dupla tokás. kopasz úr jött. ő volt az első, aki bal láb­bal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. — Csapdában van — mondták neki. de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondta: — Mar­hák — és továbbment. A pincér arcán méla un­dor vibrált, amikor az asz­talához ment, és oda se né­zett, amikor megkérdezte: — Mi tetszik? A dupla toká- jú úr kétségtelenül rontott a mulatságon. de mikor újabb gyanútlanok estek ál­dozatul. látszott az arcán, szégyellj magát, bánja már. hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával. ztán fölállt a férfi meg a gyerek. Al Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett. — Itt hagyjuk? — kérdez­te az apját. — Miért, arany? —i Az — suttogta titokzato­san a gyerek — meg ezüst. Al Capone visszament, fölmarkolta a csapdát. Mi­kor az apjához ért, jobb ke­zéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét. így mentek el kézen fog­va. Al Capone kissé gör- nyedten lépkedett. — Ni csak — mondta va­laki —, úgy megy az a gyerek, mintha cipelne va­lamit. — Hát persze, hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála? — mondta szomorúan a malaclopós. A Százegy elbeszélés című an­tológiából. (Magvető' Szépiro­dalmi Kiadó. 1979.)----------------------------------------------------------------------------------------------­--------------y-------------­A nnus József: KLUMPÁK z ebéd olyan volt, mint más­kor. Tyúkleves, hatalmas rántott combok és szár­nyak, hozzá befőtt. Utána előhozta a mama a féllite­res kövidinkát. Ádám egy­kedvűen állt neki az öreg bicska dugóhúzójával. Nem italos ember, a bort külö­nösen könnyen hagyja. Utol­jára is itthon ivott talán, mert a mama minden alka­lommal előkeríti a féllite­rest. Honnan veszi? A vá­rosi boltban nem is lát ilyet az ember. Vagy nem is fi­gyeli. Ök sört vesznek nyá­ron, ilyenkor meg egy üveg vermutot. Az mindkettőjük­nek megfelel, ha eszükbe jut, kortyintanak egy keve­set belőle. De most bort kell inni, ha tetszik, ha nem. Ildikó is fanyalogva emeli szájához, de azért dicsérik, világért sem akarják meg­sérteni a mamát. A süte­mény mindig változik. Most is válami soha nem látott barna tészta kerül az asz­talra. Sárga meg fehér csí­kok tarkállnak benne, a te­tején pedig megszáradt hab csillog, mint a jéggé kemé­nyedéit hó. — Na. kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá! A Nők Lapjában találtam a recept­jét. A múltkoriban kipró­báltam . már. Klári nénéd itt volt az unokával. Hát az a kisgyerek úgy ette, mint a mennyei mannát. Mond­tam is, hogy én nem saj­nálom. de nehogy valami baja legyen tőle. De ez olyan finom, azt mondja, az én anyukám nem tud ilyen finomat sütni... — Tényleg nagyon finom! Igazán! — dicsérte a süte­ményt Ildikó, miközben azon mesterkedett, hogy másodiknak valami nagyon apró darabot emeljen ki a tálból, mert a remekmívű tésztaköltemény émelyítően édes, csömörösen zsíros volt. — Jó, csak éhes has kel­lene hozzá — mondta Ádám, amikor begyűrt egy darabot, s visszatért egy kisebb hús­darabhoz. hátha jólesne még arra egy újabb pohár bor. a7. megmentené a ' további süteményektől. — Nem vagy már tész- tás, ugye fiam? — Nem. nem anyám. Azért is nem süt Ildikó, mert le­beszéltem. Valahogy nem kívánom a süteményt. — Hej, valamikor pedig megetted volna a mesebeli mézeskalács házat, ha köze­lébe jutottál volna. Igaz-e? Hát sose felejtem el. amikor a komaasszony kisebbik fia, a Feri született... „Te Jóisten! — sóhajtott s forrongott magában Ádám — újra elmeséli. Pedig Il­dikó is hallotta már vagy ötször.-. .” ... Akkoriban ugye nem így ment a dolog, hogy cuk­rászdában veszik a tortát s krémest, miegymást. Sütöt­tünk, főztünk, egész kosár­ral viitük a kosztot a be­tegnek. Emlékszem, még meg se született a gyerek, én már gyűjtöttem a tojást, hogy piskótát süthessek majd. Az volt a szokás, tudod kislá­nyom. Tepsiben kisütöttük, kettőbe vágtuk, közékentünk egy kis baracklekvárt, aztán összeborítottuk, majd elvág­tuk apró szeletekre. Esetleg összetekertük, mint a fa- törzset szokták. Akkor én csak úgy összeborítottam, kitettem a kamrába hűlni. Majd elvágom aztán, úgyis rengeteg dolgom volt még az étellel. Hallom én, hogy Ádám nyitja-csukja a kam­raajtót. Semmi rosszra nem gondoltam. Azt hittem, mű­ködik valamit, mert mindig fúrt-fáragott, s valami szö­gekért. szerszámért járkál a kamrába. Hanem amikor a tésztáért indulok! Szent Is­ten! Alig van belőle valami. Látszik, hogy jól körülszab- dalta valaki, mindig újabb és újabb keskeny szeletet vágva a széléből. Ádám, te! Kiabálok neki. de csak nem akar előkerülni. Az istálló- prdláson találtam rá. Mit csináltál te a piskótával? Azt mondja erre: anyám, csak a szélit vágtam le ne­ki. Hát maga is úgy szok­ta... Azt se tudtam, sír­jak-e vagy nevessek. Hát annyi kis tésztával nem ál­líthatok oda, újabbat nem süthetek, mert nincs több tojás, de talán cukor se. Így aztán azt hazudtam, hogy elfeledkeztem a tésztáról, és megégett a kemencében ... — Hát igen — bólogatott Ádám rágyújtás közben —, nem ilyen világ volt. — Nehéz volt bizony — bólogatott a mama. — Ha­nem azért kenyér nélkül soha nem volt a ház. Azt nem mondhatom fiam, ti soha nem éheztetek. Es rongyokban sem jártatok. Volt, nem azt mondom, hogy nem volt úgy: egy ru­hád volt, az a kis barna öl­töny. A nadrágját este ki­mostam, a kemencén meg­szárítottam. hajnalban ki­vasaltam. Reggel azért csak tisztában mentél az iskolába. Meg rendes cipőben. Mert a 7 tényleg nehéz dolog volt. Kapni se igen lehetett, pénz se nagyon volt rá, nem' is tudta az ember, hogy is sze­rezze be. De én azért azt is csak beteremtettem. Srégen által lakott a Kakuszi susz­ter. Tejet hordtam neki, ősz­szel segítettem kukoricát szedni, télen elmentem disz­nóvágásra a legmocskosabb munkára, s ezért csinált ő -'»Ved m“® Antinak is cipőt. Még csizmát is, emlékszel-e? jajaj! Hogyne emlékeznék! — Olyan ormótlan, ronda lábbeli volt, szerettem volna zsebre dugni a lábam, hogy senki ne lássa. Ki is nőttem másik esztendőben, hála istennek. Akkor még egész ősszel a klumpákban jártam ... — Klumpák? — kérdezte a mama elsápadva. — Miféle klumpák? .— Hát nem emlékszik, anyám? Jóapám talált kint a Tisza-parton egy pár gu- mizsizmát. Az egyiknek ha­sadt volt a szára, a másik teljesen jó. Valami kis lá­bú, úri horgász hagyhatta el. Apám hazahozta, levágtuk a csizma szárát — így olyan lett, mint a- háborúban a menekültek klumpái, azok az irdatlan facipők —, s próbálgatni kezdtük, melyi­künknek lenne jó. Szeren­csétlenségemre nekem pasz- szolt a legjobban. Még kap­cának is maradt benne hely, így aztán jó késő őszig hordtam... — Ugyan, ne mondj már ilyeneket, kisfiam! Hát hon­nan veszed ezt? Igenis min­dig volt rendes lábbelid. Soha nem jártál ilyen klum­pában. Hacsak játékból föl nem vetted, de az iskolába biztosan nem engedtelek volna el benne ... Meg hogy egész ősszel? Hát csak nem hiszed, kislányom? Én nem is értem, mi van evvel az Ádámmal, hogy ilyeneket beszél... — Egész ősszel, anyám! — mondta most keményebben a fiú. — Igen, egész ősz­szel. Ha pontos akarok len­ni, talán még a tél elején is. Ilyesmit nem felejt él a gyerek. Ma is bennem él a kín, amikor azon az őszön először fagyó :t be az árok. A többiek nekifutottak, kis patkós bakancsokkal hasí­tották a jeget. Én se bírtam ki. Nekirugaszkodtam, s az­tán következett a pokol. Pár centit radíroztam a gumi­talppal a jeget, aztán — mert a lendületem megvolt hozzá, a talpam viszont le­ragadt — kiterültem a ko­mák között, akiknek neve­tését még most is hallom ... — De kisfiam — mondta most már sírásba hajló han­gon az anya —. hát bizto­san nem jól emlékszel! So­ha nem volt ilyen lábbelid. Az lehet, hogy itthon fölvet­ted. mert ki akartad pró­bálni. hogy csúszik-e a ié­‘ gén. De nem! Az sem le­het. Ilyen lábbeli nem is volt a háznál. Nem is engedtem volna apádnak, hogy a ház­hoz hozza. Istenem. T.stenem' Hát csak nem hiszed el ne­ki, kislányom? Ugyan, kis­fiam ... — Értse meg anyám, én nem azt mondtam, hogy va­lakit is hibáztatok azért a lábbeliért, de ami igaz, az igaz. Ildikó előtt pedig nem kell. semmit' nagyítani. Ilyen kínokat ő is átélt, jól tudom. Öten voltak testvérek, az apja a téglagyárban dolgo­zott. Nem vettek minden héten új cipőt. — Űj cipőt? Nekem érett­ségire vettek először új ci­pőt. Addig mindig a nagyob­baké maradt rám. Ilié, Ka­táé. Szegények voltunk. Szé­gyen az? — Dehogy szégyen, kislá­nyom, dehogy. Én nem is mondtam, hogy gazdagok voltunk. Hogy is lehettünk volna? De én beosztottam úgy azt a kicsit, hogy ilyen szégyent nem hagytam vol­na! Ezt biztosan tudom, és ékért fáj annyira, hogy Ádám... — Anyám! Semmiképpen nem akartam fájdalmat akozni. Dehogy akartam, hiszen mindaz amit mond. alapjában igaz; igyekezett a lehető legjobban beosztani. De csak azt. ami volt. És nagyon kevés volt! Ezért történhettek ilyen dolgok, amiket maga most szésvell, én meg akkor szégyelltem, mert csak azt láttam, hogy a többinek bőrtalpú bakan­csa van. az én klumpáim meg nem csúsznak a jé­gen . . . — Jai. hagvd már azokat a klumoákat! És miért ne­vezted így? — Anyám nevezte így ... — Nem igaz! Nem igaz! — állt fel reszkető szájszél­lel az öregasszony. — Ez nem igaz! Istenem, hát... — Persze, persze, hogy nem igaz. édes mama ... — állt mellé Ildikó, s kissé visszafordulva intett a sze­mével Adámnak: „Hagyd már. te szamár, mit kíno­zod? Nem emlékszik rá. hát nem emlékszik! Fontos ez?” — Te meg honnan tudod ezt? — állt fel Ádám, most már dühösen és fenyege­tően. — Hát hülye vagyok én? Csak úgy kitalálom,azt hiszed? Hát nem! Ne hidd! És anyám se higgye! Majd én megmutatom ki emlékszik jól! Akkor télen, amikor végül csak összepofozott ne­kem Kakuszi úr egy bakan­csot apám régi csizmájából, a klumpákat én elrejtettem a padláson. nehogy tava- szodván valaki azt mondja: jó lenne már újra a gumi­cipő, kíméljük a drága láb­belit. Elrejtettem, s el is fe­ledkeztem róla. Bizonyára azért, mert kitartott a ba­kancs a jó időkig, de talán szandált is kaptam tavasz­szál. Lehet. Hanem a klum­pák igazak, mert voltak. És vannak! Most felmegyek a padlásra, és a harmadik vagy negyedik szarufáról, de min­denképpen a kéménytől er­refelé eső gerendák tetejé­ről lehozom ide a klumpá­kat1 z asszonyok nem érkeztek szólni. Ádám nekiira­modott. Már a grádicson hallot­ták a dübörgését, majd fönt a fejük fölött. És már jött is vissza. Kezében voltak a lenyakazott lábbelik. Ponto­san olyanok, amilyennek el­mondta őket. Az idő persze munkába vette a klumpá­kat. összeszáradt, keshedt, formátlan bűnjelek' voltak, csak a gumi alól körben ki­látszott a vászon. Az asszo­nyok undorodva nézték. Ádám azonban bátran fog­ta, még csak távol se tar­totta magától, azzal sem törődött, hogy fehér kézelő­jét érinti a redves holmi. — Itt vannak! — emelte meg kissé őket. — Ahogy mondtam: igenis voltak. — Megfordult aztán, s elindult velük az udvar felé. A két asszony nézett utána. A ma­ma Ildikó vállára borult, s hangtalanul sírt. A menye az asztalt nézte, ahol a fél pohár borok s a púpozott süteményestál várta, hogy újra melléjük üljenek. Donáth Gyula: Városközpont

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents