Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
1979. november 11 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Debreczeni Zoltán: Sövénykerítés Géczi János: Tolvajlások Hidd, felednélek, s ládd: föl-fölrémlik a behavazott ház, a grádicsok, s abból a szobából a fény ahogy ajtóréseken átcicáz. Eltűntél — kedves — s velem vagy! miért kell szótanom, velem pihegésed, hangod, a csendes, velem a hídra baktató úton. Fáradok másokban téged keresni, újulva szikrázik az a hóesés — s hófehér ingujjaddal ábrákat karistolsz a busz üvegén, Felejtenélek, pillanatra, de szebbnek tűnik arcod e távolodó jelenben, hogy egyre személytelenebben megismerjelek egy ismeretlenben. Szomorún nézlek s máris szelíden, átsejtödsz bennem; megdöbbenek; hiába-keserű viaskodásom, jönnek nélküled-esték, nélküled-reggelek. így élek, szépen, a teremtés óta, félálomban; nyugalmat adj nekem te örökös tűnő, örökké hiány, örökkön hajszolt szerelem. Dómján Gábor: Öledben Megpihenve, mint kényes, szép-ívű vad, aki az erdő levélfényében járt puhán, ételre s szerelemre vadászott — jó itt. Jó itt, mint tisztáson, ahol megőrző füvek zöldjéhez simulva reményét tanulja az ember, hallgatódzik. De jó itt akkor is, ha kékje részegen lobban egének, jövője borzalmakra példa s lehunyt szemhéja mögött emlékké csöndül az erdő, tisztás, ég... Ó, nagyon jó most az öledben! Megszépül, szelíd a félelem, akár az április. Katona Judit: Temetőkertben Gyertyáink égnek. Mélyebb az éjek árka, a csigák útja hosszú, színezüst. Szétrongyolt agyú bíbor dáliákra dérgöröngy hullik s hamuszín esők. Hány éve már! Fejem lehajtva várok, talán mögém lépsz anyám, nesztelen. Mi fönn már fázunk. Mi véd ott lent? Virágod s vállkendődet a lábadhoz teszem. r. Dér szivarra, dr. Bakos cigarettára gyújtott. Dr. Lomer utálta a cigaretta- füstöt, és teljesen tudományos, orvosi szempontból szánta a dohányosokat. De mert bagózó társaságban végtelenül. szenvedett — szemét csípte, torkát kaparta a füst —, gyűlölte is őket. Sosem mutatta ki ezt a gyűlöletet, mert úgy gondolta, a gyűlöletnek semmi köze a tudományos, orvosi szempontokhoz, csakis és kizárólag az emberi önzéshez. De dr. Lomer az emberi önzést megvetette, és inkább tűrt és szenvedett. Dr. Dér és dr. Bakos pontosan tudták, mit érez. mit gondol most dr. Lomer. De dr. Dér fáradt öregember volt — jóllehet még az öt- venet se töltötte be —, és egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla a világ és dr. Lomer. — Az a gyanúm, hogy a mi páciensünk dohányzik is — mondta a nővér és szolgálatkészen előrehajolt. — Mit szív? — kérdezte dr. Bakos, és nagyot slukkolt a St. Morisból. — Meg kellene kérdezni a trafikost — mondta dr. Dér, és dr. Lomer felé hunyorított. — Summa summárum, nagyon furcsán viselkedik — mondta dr. Lomer, és rosszallóan csóválta a fejét. Dr. Dér tudta, hogy ez a rosszallás neki szól. ,és nem a betegnek. — Kedves kolléga, a. v>e- teg emberek meglehetősen furcsák. Általában. Vagyis különbözőképpen viselkednek. Éppen, mert betegek — mondta dr. Dér. Dr. Bakos faarccal kibámult az ablakon, és lenyelt egy röhögést. Örült, mint mindig, ha dr. Lomer és dr. Dér ellenkeztek. Dr. Bakos hatalmi harcot látott a szóváltások között. Nem tudta, hogy dr. Dérnek egyetlen barátja dr. Lomer, és nem tudta, mert sosem derült ki. hogy dr. Lomer nagyon szereti dr. Dért. — Talán néhány szóban, nővérke... — mondta dr. Lomer. A nővér belefonta kutva- szemét dr. Lomer kizárólag tudományos, orvosi szempontokra figyelő szemébe. Dr. Lomer • félrenézett. A nővér előkapta az_ eddig hóna alatt szorongatott spirálfüzetet. kinyitotta. egészen közel emelte arcához, szinte a füzet bástyája mögé rejtezett. — Március 21-én történt először — kezdte iskolás hangon a nővér —, hogy este tíz után. amikoris, mint az köztudomású, takarodó van. a beteg kint maradt a nappali társalgásra fenntartott hallban, egy lánynyal ... Egy lánnyal! — ismételte meg, és kibújt a füzet mögül. — Azóta minden áldott este legalább tizenegyig, de néhanapján éjfélig is édes kettesben maradnak ... — Édes kettesben? — kérdezte dr. Dér, és élvezettel eregette a füstkarikákat. — A pamlagon? — kérdezte dr. Bakos és somoly- gott. — Édes kettesben a pamlagon — mondta halálkomo- l.yan a nővér. — És — kezdte óvatosan dr. Dér — és mondja, kedves nővér: heverésznek, vagy ülnek? — De kedves kolléga! — mordult dr. Lomer, aki hivatali időben mindig ma- gázja dr. Dért. — Bocsáss meg, kedves kolléga — mondta dr. Dér, aki világéletében tegezett mindenkit, nem elvből, hanem mert így szokta meg. — Folytassa, nővérke. — Mi több. miután a lány elmegy... — Hány éves az a lány? — kérdezte hirtelen dr. Dér. A nővér összerezzent, dr. Lomer a homlokát ráncolta. — Idősebb, mint a fiú. ké- remszépen ... — És a fiú hány éves? — kérdezte idegesen dr. Dér. — Húsz, kéremszépen. — És ... — Figyeljük, nővérke, folytassa — szólt közbe dr. Lomer. — És mi több, tehát, amikor a lány elmegy ... — Lefeküdni — dünnyög- te leereszkedően dr. Bakos, aki tudta, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad dr. Bakosnak. — Megkérem, hogy viselkedjék! — csattant föl dr. Lomer. — Folytassa, nővérke. — A fiú kint marad! — vágta ki a nővér., és már majdnem sírt. — Néha hajnalig is, kérem! — És... maszturbál? — kérdezte dr. Dér. — Tényleg maszturbál? — kérdezte dr. Bakos, aki, bár félt az újabb rendreutasítástól, nem bírta elviselni, hogy egy nővér előtt kiosztották. — Doktor úr! Ne legyen taknyos kölyök! — dörögte dr. Lomer. — A fiú, kérem, olvas! — kiáltotta elkeseredetten a nővér. — Hajnalig olvas. Vagy csak néz. bámul kifelé az ablakon ... — Mit olvas, nővérke, az a fiú? — kérdezte dr. Dér olyan csendesen, hogy a nővér meglepetésében elfelejtett sírni. — 'Sexmagazint? — Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Hölderlint és Rilkét! — mondta dr. Lomer. Súlyosan, tagolva ejtette a szavakat. — Olvasták önök Rilkét, kollégák? — Nem sajnos még nem — mondta gyorsan dr. Bakos, és lesütötte a szemét. — Sajnos, én sem — mondta dr. Dér színtelen hangon, és magában kán- tálni kezdte A magányost-t: Mint ki- idegen óceánra kelt, olyan vagyok az örök itt- lakóknak... — No igen. — mondta dr. Lomer. — Persze, most nem erről van szó. Ez az ember beteg. Gyógyulni jött ide, pihenni. Aludni, ha úgy jobban értik. — Világos — mondta dr. Dér. — A fiú nem alszik. — De alszik, kérem — mondta a nővér. — Egész délelőtt és délután alszik. Csak enni kel föl... ha fölkeltik a szobatársai. Az infúzió alatt is alszik. Sőt, kérem, az infúziót meggyorsítja, így az előírt másfél óra helyett egy óra alatt folyik le... Ez, kérem, tilos, és ártalmas. Mondtam is neki, de ő csak nevetett, és azt mondta, így kellemes, mert elzsongítja . az embert ... Azt mondta, kellemes részegséget okoz, és ő szeret részeg lenni! A szobatársai mondták, én nem kérdeztem, kérem, csak úgy mondták, hogy vasárnap nem szedi be a gyógyszereket, hogy ihasson. És a kocsmáros azt mondta, én nem kérdeztem, ő is csak úgy mondta, hogy. kérem szépen, pálinkát iszik. — Tehát féldecit —mondta dr. Dér. — Fél litert is megiszik, azt mondta a kocsmáros.. — Képzelem, hogy dülöngél — mondta dr. Dér. — Nem dülöngél. kérem — mondta a nővér. — De kötekedik — mondta dr. Dér. — Nem kötekedik, kérem ... A kocsmáros... — Miért olyan fontos magának éz a kocsmáros? — kérdezte dr. Dér. és sokat- mondóan hunyorított: — Csak nem? — A kocsmáros mindenkiről mindent tud, doktor úr. — Rólam is? Engem is figyel ? — A doktor urak nem szoktak .kocsmába járni. — Aha! Szóval a mi iszákos barátunk nem csinál semmit, csak éppen iszik, és a jelek szerint, no meg az információs csatornák szerint átkozottul bírja a szeszt. Más? — A múltkor sírt is. — A férfi sírt — dünnyög- te dr. Dér, és elkomorodott. — Mondja, nővérke, maga szokott sími? — Nem értem, doktor úr.. . — Szokott maga.... hm ... könnyezni ? — Nem értem, miért fontos, kérem, hogy én ... — Kérem, kedves nővér, én komolyan kérdeztem. Mikor szokott maga sírni? És miért szokott? Vagy maga nem tud sírni? — Köszönjük, nővérke — szólt ingerülten dr. Lomer. Nem akarta, hogy dr. Bakos megint valami ostobaságot dobjon be; szíve szerint engedte volna, hogy dr. Dér bévé gézzé, amit elkezdett. Érezte, hogy dr. Dért most kizárólag tudományos, orvosi szempontok vezérelték. ami nála mostanában — dr. Lomer keserű szájízzel gondolt erre —, meglehetősen ritka. Dr. Lomer gyanakodva figyelte, hogy dr. Dér már nem annyira tüdőspecialista, mint inkább pszichológus. A nővér szétmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Dr. Dér észrevette, és lecsapott: . — Maga most sír. kedvesem? — Nem sírok — szipogta a nővér, és megeredtek a könnyei. — Bántja valami? —^kérdezte dr. Dér, és hirtelen olyan komor lett az arca, hogy tíz évvel látszott öregebbnek a koránál. — Maga bántja — mondta élesen dr. Lomer. — És a fiút vajon mi bántja, kedveseim? — Én azt nem tudhatom — mondta a nővér. — Meg kellene kérdezni tőle — mondta dr. Dér. — No, de folytassa csak. — Igenis... A múltkor ... elment. Se szó. se beszéd, délelőtt eltűnt, és késő éjjel jött vissza, tépetten, sárosán. — És részegen? — Én egészen közel hajoltam hozzá, hogy megérez- zem... De nem éreztem sémmit... Csak olyan elesett volt, olyan árva. És én úgy sajnáltam... — Most meg beárulta. — Nem vagyok én besúgó^ kérem! — Nem úgy gondoltam, igazán nem .. . Mit mondott a fiú, hol volt? Lányoknál? — Nincsenek bordélyok, doktor úr — mondta a nővér, és zavartan elmosolyodott. — Vagyis arról volna szó, hogy a mi barátunknak elege van ebből a börtönből — mondta dr. Dér. — Ez nem börtön — mondta dr. Lomer. — De börtön — mondta dr. Dér. — És ezt te is tudod. — Ki kell csapni — mondta dr. Bakos. — Doktor úr — mondta megvetően dr. Lomer —!, én magát, ha rajtam múlna, csak beteghordónak alkalmaznám ebben az intézetben .., — Azt hiszem, kiváló boncmester válhat még belőled, kedves Bakosom — mondta dr. Dér. — Nincs véletlenül valami jófajta konyakod? — kérdezte dr. Lemértél. — Tudod, hogy nem tarlók — mondta dr. Lomer. — Elfüstölhetek még egy szivart, kedves fiam? r. Lomer meglepettem kapta föl a fejét: dr. Dér még sohasem kért engedélyt a rágyújtásra, egyáltalán, semmire, és még sosem szólította őt fiamnak. — Azért mégiscsak tarthatnál ... Egyet legalább ... Különleges alkalmakra — mondta vontatottan dr. Dér. — Este ugorj át hozzánk. A feleségemnek van valami kubai specialitása... Ananász és rum, vagy ilyesmi — mondta dr. Lomer, de dr. Dér ezt már nem hallotta, mert tizenöt másodperce állt a szíve. Összeállította: Rékasy Ildikó Herceg Árpád: KONZÍLIUM
