Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
! 1979. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Ellen Niit versei Otthont adsz Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacak várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs látás-futás. A lélek, felbátorodva, kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, < vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat a polcon, talál még rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben. ‘Tengerparti éjszaka A nádfödeles házakon túl tenger alszik, zihálva fordul, pipitér, ménta szagát ontja a völgyben dombos szénaboglya, a Hold álmosan elhasalt otthon-szőtt érdes lepedőre, a bolyhos égen lék hasadt egy csillag csobbant ki belőle. Akkor az örökkévalóság feltárta rejtett folyosóját. Rab Zsuzsa fordításai ndrius munkát keresett. Nem volt valami kellemes dolog nyitogatni- csukogatni a vállalatok kapuit, s mindenütt elmesélni ugyanazt a kitalált történetet a balul sikerült félévről, a szigorú dékáni hivatalról — „két hármas, és nem kapsz ösztöndíjat!” Valójában nem így történt — apja otthagyta őket, s otthon minden összeomlott: anyja sírt, a húgai is sírtak; Andrius csak egyetlenegyszer, mikor krumpliszedésre hazament és apját már nem találta otthon, csak akkor egyszer, este, amikor ott állt a kertajtóban — esett, s nem tudta, eső vagy könny pereg az arcán, s döbbenten állt a felfoghatatlan, szörnyű szerencsétlenségtől. Akkor, ott a kertajtóban, Andrius elhatározta, hogy a húgainak csizmát hoz ajándékba — most már ő a családfő! Egy-két napig munka után szaladgált, míg végül a terményforgalmi vállalat igazgatóságán felvették, s a személyzeti osztályon kijelölték a munkahelyét — „a magvárosban fog dolgozni”. Andrius nem is tudta, hogy Vilniusban van egy „magváros”; amíg az autóra várt, ezen tűnődött. Egy billenő-teherautó érkezett. Andrius felkéredzke- dett a vezetőfülkébe, s a sofőrt is arról faggatta, hogy tényleg van-e valami efféle Vilniusban. A sofőr csodálkozva pillantott rá, és semmit sem válaszolt. Pedig minden létezett: a Farkasnyom utca is, a magváros is — udvar, iroda, gépesített rakodás, porlepte emberek és sok-sok galamb. — Mit kell itt csinálnom? — kérdezte Andrius. A sofőr megint csak nem válaszolt: A pelyvát fújta; egyik tenyeréből a másikba csurgatva rostálta a magokat. Aztán megőrölte őket a szájában és elrobogott. Andrius megkereste a brigádvezetőt, egy tömpe orrú, vörös fickót, s a munkaruháról érdeklődött. Az nagyon kedvesen elmosolyodott. — Az első fizetés után talán az is lesz. — Hogyhogy? — Meg kell dolgozni érte. Andrius ezen a napon nem dolgozott. Figyelte, hogy a porral mindent elborító gabonahegy hogyan oszlatja szét a munkavédelemről tanult ismereteit, s mélyen elgondolkozva lépett ki a kapun. Egyáltalán nem tetszett neki ez a magváros. A futószalag mellett rettenetes por van. Még jó, hogy állandóan délutános lehet, s így eljárhat az előadásokra. Felsóhajtott — sebaj, ő kitartó lesz: idénymunka, mindössze két hónap, és a húgai, mikor kimennek ejé- je a buszmegállóhoz, s ő megmutatja nekik az ajándékokat, nevetnek majd a boldogságtól... Andrius betért egy kis eszpresszóba, s egy kávét kért. Amíg várt, figyelt — kellemes csend, tisztaság —, s eszébe jutott, hogy elsőéves korában itt írta azokat a furcsa, szénaillatú verseket: „Vilnius — én nagy falum ...” Akkoriban gyermek módjára vágyott haza. Most azonban, diplomával a zsebében, már arról ábrándoBite Vilimaite: Magváros zik, hogy Moszkvában tanul tovább irodalmat, s egy filmforgatókönyvet is írt. Elmosolyodott magában — persze még azt sem engedte meg senkinek, hogy belelapozzon, saját kezűleg tépi össze, mihelyt egy jobbat ír... Andrius pénzt keresgélt a zsebében, ott állt mellette a fehér kötényes felszolgálólány és várt. — Bocsásson meg — mormogta. Egy vasat sem talált. Elvörösödött, átkozta magát szórakozottságáért, de a csinos lány megnyugtatta: — Majd behozza holnap. Tudom, hogy gyakran jár ide. Andrius csodálkozva pillantott a lányra, s nyomban eszébe jutott az a- téli nap, amikor az utcán látta, haja- donfőtt, egy szál vékony ruhában — valaki fizetés nélkül távozott, s a lány a járdán állt jobbra-balra nézegetett, s reszketett a hidegtől... — Bocsásson meg — mondta még egyszer Andrius szégyenkezve. — Semmi sincs nálam, csak két szem búza... — S elővette a zsebéből a magvárosban felcsípett két magocskát. A lány kinyújtotta kezét, s megrázta fürtjeit. — Ez rozs — mondta, s szemében különös, kellemes fény gyúlt ki. — Ténylegesen búza — Andrius végképp zavarba esett.' Aztán elindult a kollégiumba — lassan lépdelt, kerülőket tett, többször is végigment ugyanazon az utcán. Mikor végre megérkezett, már sötétedett. Fáradtan roskadt le az asztal mellé, társai egyetlen szót sem tudtak kihúzni belőle. Morgóit nekik valamit, majd hirtelen elővette a két szem magocskát és bámulta; barátai már félni kezdtek, nem zavarodott-e meg?! Este Tomas rontott be hozzájuk. Megrázta a mereven m .u&ijw; i üldögélő Andriust, s egy papírlapocskát tolt az orra alá: v Hívd fel efet a számot. Mázlista vagy: állás a beruházási bankban. Havi hatvan rubel, s a főnökeid még teával is megkínálnak; mindegyik termosszal jár melózni. Tomas lelkesedett, Andrius vállát ütögette. — Szóltam egy-két szót apámnak, s ő rögtön intézkedett. Azt mondta, később benyom egy OTP-be! Andrius nagy szemeket meresztett: — Egy OTP-be!... De hát, testvér, nekem nincs kedvem az OTP-hez! — Jesszusom, te milyen grand vagy; „nincs kedvem ...” — sértődött meg Tómas. — Gyere csak — Andrius megmutatta neki a magvakat. — Tudod, mi ez? — Búza, mi más lenne? — És azt is tudod hogy a Farkasnyom utcában van egy magváros? Ott dolgozom: búzát cígölök. Andrius büszkén végigjár- tatta szemét társain. Tomas- nak meg működésbe lépett a fantáziája. — Azt mondod, a Farkasnyom utcában? Vilnius külvárosa, közvetlenül mögötte mindjárt az erdő kezdődik ... Télen farakások is vannak, komolyan. Regge, lente látni a nyomokat a hóban, erről is nevezték el az utcát. Munkád során rettenetes veszélyekkel kell szembenézned... Be kell szerezned egy puskát... Akarod, hogy szóljak egykét szót az öregemnek? — Feltétlenül! Mindnyájan nevetni kezdtek, Tomas a legharsányabban. Aztán még egyszer körülszaglászott a szobában és kiment. Andrius ekkor nekiült, és írt egy hosszú, nagyon kedves levelet haza, a falujába. A végén nem állta meg — nemhiába tanult irodalmat —. s odabiggyesztette, hogy minden rendben, csak azt nem tudja, honnan szerezzen puskát, mert ahol dolgozik, sok a farkas. Aztán leszaladt és bedobta a levelet, majd újból arról kezdett ábrándozni, hogy milyen izgalmakat fog kelteni otthon. Arcán gyermeki érzések tükröződtek. város már aludt, a A kollégium is elcsendesedett. Andrius fütyürészve ment az utcán, s olyan nyugalom szállta meg, hogy saját maga számára is érthetetlenül visz- szatért jó öreg falujába — valahogy elrévedezett itt a trolik, a koktélszívókák és magasba törő vágya között, hogy megmutassa magát a világnak. Bojtár Endre fordítása Szabir Ehmedov: Talányok éjszakája tanárnő előtt egy rakás, vékony gumival átfogott füzet tornyosult. Időnként kissé előrehajolt, egykedvűen elvett egy-egy újabb füzetet, kinyitotta az utolsó oldalon, és tollát készenlétben tartva, végignézte a dolgozatot. Hosszadalmas, végtelennek tűnő munka: szorgalmat, türelmet és figyelmet igényel. A gyerekek ugyanannál az asztalnál ültek, ahol édesanyjuk. Igyekeztek csendben maradni, egy képeskönyvben talált, találós kérdések megfejtésén buzgólkodtak. A Rubin televízió az erkélyajtótól balra eső sarokban állt az éjjeliszekrényen — mintha a család független tagja lenne — s élte a maga külön életét. A családfő az erkélyen ült. Odalátszottak a ragyogó és saját ragyogásukban fokozatosan összemosódó négyemeletes házak, sőt még a. Suba- ni-hegy gerince is, amely a naplemente után még legalább egy óra hosszat tejfehér színben úszott. Úgy érezte az ember, hogy a föld másik oldala a hegyen túl kezdődik, és most éppen nappal van. Jobbra, két hatalmas kapuszárnyként fekeléllő toronyház között elő-előcsil- lant a város egyik része. Oldalvást idelálszott a messzi távolból a kőolaj finomító üzem éjjel-nappal lobogó fáklyájának vörös fénye. A férfi félhomályban üldögélt, és figyelte, hogyan halványul el, tűnik el a hegy körvonala. Néha kihallatszott az erkélyre a gyerekek hangja és a televízió egyenletes mormogása. Most a tanárnő hangját hallotta: valamit kérdezett a férjétől. Gondolván, hogy apja nem hallotta a kérdést, a fia válaszolt helyette: — Van. Egy kis idő múlva az asz- szony újabb kérdést tett fel: — Van-e a tengerparti sétányon Szadko nevű kávéház? Ézúftail a gyerekek hallgattak; és kivártatva az apa szólalt meg. — Igen. — És hol? — A tengerbe nyúló kikö- tőhíd végénél — Hozzátehet- te volna, hogy hangulatos hely, vízből kiemelkedő mesepalotára emlékeztet, tilos a dohányzás, és nem szolgálnak fel tömény italt. Hamarosan felhangzott a következő kérdés: — A sétányon gyümölcsfák is vannak? Alma, körte... A férj késedelmeskedve, érezhető szünetekkel válaszolt, mivel nem tudta, mi okból teszi fel a felesége ezeket a különös kérdéseket. — És hol van „Velence”? Erre már felállt, bement a szobába, és az asztalhoz lépett. A tanárnő felnézett: — Kötetlen témát adtam: „A tengerparti sétány”. A férj elvett egy füzetet. — Ebben hibák vannak. — Azt még nem javítottam ki. — És mit jelentenek ezek a kis piros vonalkák? — Javítandó rész. A tanulóknak maguknak kell megtalálniuk, s aztán kijavítaniuk a hibákat. Az asszony újra a füzetek fölé hajolt, de a következő kérdés helyett csendesen méltatlankodott: — Olyanokat írtak, hogy magam sem tudom, igaz-e, vagy csak kitalálták az egészet. Tekintete ismét a füzetekre esett, mélyet sóhajtott, majd ismét munkához látott. Figyelmesen elmerült a bizonytalan, frissen taposott ösvényhez hasonló sorok olvasásában. Szerette a tanítványait, de azért csak fárasztotta ez a munka. Valahányszor az asszony dolgozatot javított, a férje szeretett volna segíteni neki. A nagy füzetcsomó őt is megrémítette. és csüggedten járkált a szobában, arra a percre várt. amikor véget ér a dolgozat, javítás. Persze, be kellett látnia, hogy a diákok munkáiát csak a felesége tudia elbírálni. Ha a férj elismeri. mennyire kimerítő ez az egyhangú munka, már az is segítség és vigasz. De lehet, hogy nem így van. Lehet, hogy amikor a csendes éj birtokába veszi a világot, amikor a négyemeletes házak: fényei egymás után kihunynak, s a homályos blokkházak álmos vagonokra emlékeztetnek, melyek meg-megállnak a sztyepp kis állomásain, csoda történik. A sorok és vonalak egyszeriben kéklő erdőkké, harmatos íűszagú völgyekké változnak a tanárnő szeme előtt; fülében felcsendül a gyerekek és a madarak csilingelő hangja. Lehet, hogy igazán ezek életének legboldogabb, semmivel ösz- sze nem hasonlítható pillanatai. — Felteszek neked egy találós kérdést, jó? — kérdezi apjától hirtelen a cserfes, napbarnított kislány. — Mindjárt végigolvasom, aztán... — Ez egy fa. Almafa. Idejöttek a gyerekek, hogy almát szedjenek róla. De a fán egy majom ül, és nem engedi őket közel a fához. Mit tesznek most a gyerekek? Az apa félretolta a füzetet, és a rajzra pillantott. A fiú felnevetett, örült, hogy az apja hallgat. Persze annak, aki már ismeri a megfejtést, minden találós kérdés semmiség. — Találd ki! — Még egy pillanat, és fiából kibugy- gyan a válasz. A kislány úgy érezte, hogy apja nem fogta fel a találós kérdés lényegét, és mintha tanárnő lenne és magyarázr na, nagy buzgalommal hangosan .elismételte az egészet. — No, mi az, nem találtad ki? — A gyerekek — a fiú s a lány is — „elnevették magukat, de hát gyerekek voltaic, életükben most először jöttek igazán zavarba. — A gyerekek kővel dobálták a majmot, az pedig almával dobálta őket visz- sza ... így jutottak a gyerekek almához. Megértetted? Akarsz még egy találós kérdést? — Elég volt. Megint maga elé vette a füzetet, és hangosan olvasta: „A tengerparti sétány gyönyörű. Az emberek szeretnek ott sétálni, és csónakázni „Velencében”. Amikor az ember a hídról a vízbe néz, a csatornákat folvónak látja, a csónakokat pedig nagy hajóknak. A fák és bokrok erdőre emlékeztetnek ...” — Milyen tanuló? — Közepes. — Jó leírás. — A gyerekek jobban ismerik a tengerparti sétányt, mint én. Az apa visszament a balkonra. „A gyerekék jobban ismerik a tengerparti sétányt, mint én.” Az asszony ezt csak úgy egyszerűen, minden hátsó gondolat, rejtett célzás nélkül mondta, a hangjában nem volt semmi szemrehányás. Vajon tudatosan választotta ezt a témát? A gyerekek megírják a dolgozatot, felesége vékony gumival köti át a füzeteket, hazahozza, és aztán jönnek a furcsa kérdések, melyek teljesen váratlanul érik... em tételezte fel, hogy felesége ilyen kerülő utat választott volna. Nem' tud ő ravaszkodni. Lehet, hogy akaratlanul, mintegy a távoli, a tudatáig el sem jutott kívánság visszhangjaként adta a gyerekeknek ezt a témát. És az eredményen maga is meglepődött. A gyerekek az apjuk után mentek az erkélyre. A kislány megint papírt és ceruzát szorongatott a kezében, újabb találós kérdést szándékozott feltenni. A bátyja ezúttal megelőzte, fogott egy darab papírt, az asztalra tette, és rajzolni kezdett. Äz apa felállt és villanyt gyújtott. — Itt van négy kocka. Ezekbe a kockákba be kell írni azt a szót, hogy „kipp- kopp”, de úgy, hogy mindegyik kockába csak egy betű kerülhet. Az apa sehogy sem tudta összeszedni a gondolatait. Ezen az estén sehogy sem volt szerencséje a találós kérdések megfejtésében. A fia nagy igyekezettel írt minden kockába egy-egy betűt. Az apja erőltetett szigorral figyelte ténykedését. A kockák tele voltak, de az ikerszó második fele természetesen kimaradt. találós kérdések megfejtése érclekes időtöltés, megdolgoztatja az agyat, fejleszti a logikus gondolkodást. A ravaszság, a csel megengedett, de a hamisság és a csalás semmi szín alatt. — És most hová kerül a „kopp”?A fiú összefogta három ujját, óvatosan, kissé bizonyta-» lankodva megkoccintotta az apja homlokát: — A „kopp” idekerül! A gyerekek visszamentek a szobába. A férfi felállt, és utánuk ment. Az asztalhoz ült, és a már kijavított füzeteket nézegette. A gyerekek mindent leírtak, amit láttak, amit tudtak és hallottak a tengerparti ligetről. A tanárnőjük pedig, aki különben bármilyen kérdésükre szívesen válaszolt, és akit a tanítványai istenítettek, a dolgozatok javítása közben — amihez már több mint tíz éve hozzászokott — most minduntalan zavarba jött, mert elemi dolgokat nem tudott. — Kár volt ezt a témát adni. A tanárnő fel sem nézett a munkájából. Teljesen belemerült, mintha összedűlne a világ, kifordulna a sarkából a föld, ha a legkisebb hibát is benne hagyná. De másnak a figyelmetlensége miatt is elnézhet egy betűt, eltűnhet egy vessző... S akkor láthatatlanul is összeomlik, örökre visszahozhalatlanul eltűnik valami. így van, tanárnő. kérem? — Szándékosan választottad? — folytatta a férj, s igyekezett tréfás hangsúlyt adni a kérdésnek, de rosszul palástolta bosszúságát. — Nem. — Talán szeretnél kimenni a tengerhez? — Nem. Az asszony úgy elkomoro- dott, mint aki soha életében nem látott sem tengert, sem tengerpartot. Mintha nem is ő lett volna az az egyetemista lány, aki tizenöt évvel ezelőtt vele ült a parton, a vitorlásklubbal szembeni pádon, mintha nem együtt gyönyörködtek volna vég nélkül a kék hullámokban. Találkozásaik alkalmával általában nem mondott többet két-három mondatnál, de azon a napon valahogy beszédesebb lett. „A hullámok, amelyek elérik a partot, itt maradnak, és sohasem mennek vissza” — mondta. A tenger elsötétült, és hamarosan óriási felhő tornyosult felettük, a hullámverés egyre nagyobb és riasztóbb lett. Felkerekedtek, és ő elkísérte a lányt az egész városon keresztül, a kollégiumig. Most az asszony számára csak egy tenger, a füzetek tengere létezett, és egy part, a füzetek utolsó oldala. A gverekek kikapcsolták a televíziót, és aludni mentek. A féri kiment az erkélyre, kikaocsolta a villanvt. Hűvös északi szél lengedezett, a hársfa koronája susogott az erkély alatt. A Subani-he- gyen túl a „föld túlsó féltekéje” is az éjszaka sötétjébe merült. Keleten a kőolaifeldolgozó üzem tékozlóan lobogó fáklyája felett most is ott. terjengett a csak nappal íátha- tó füstfelhő, ‘melyet a szél most nyilván dél felé űzött. íme. megint egv olvan éjszaka. amely később ion a kelleténél, és a talányok éjszakájává lesz. Pedig meglehet. hogy a megoldás gyermekien egyszerű: csak any- nvi kell. hogy az embert valaki homlokon koccintsa, s annvit mondjon: „konn”. Rózsás János fordítása Összeállította: Rékasy Ildikó Mohácsi Regős Ferenc rajza
