Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

% 1979. november 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Segélykérő: a Széchenyi lakótelep Segélynyújtó: az építőipar 004 — 005 — 007 Negyven mázsa kenyér és közel tizenötezer péksütemény készül naponta a Szolnok megyei Sütőipari Vállalat túrkevei sütödéjében. Az üzem péksüteményei Törökszentmiklósra, Kisújszállásra és a kunszentmártoni járásba is eljutnak Kunhegyes! ifjú gépszerelő a legjobbak között A mezőgazdaságban dol­gozó ifjú gépszerelők orszá­gos szakmai és politikai ve­télkedője tegnap befejező­dött. A verseny színhélye a Lajta—hansági Állami Gaz­daság egyik üzemegysége volt. A versenyen a legjobb eredményt a következők ér­ték el: 1. Tóth Kovács László (Csongrád megye, Üj Élet Tsz, Székkutas), 2. Kiss Ist­ván (Szolnok megye, Kunság Népe Tsz, Kunhegyes), 3. Csanádi Lajos (Borsod me­gye, Hegyalja Tsz, Bekecs). A legjobb gyakorlati mun­káért Szurofka János (Bara­nya megye, Vörös Csillag Tsz, Kétújfalu), a legjobb el­méleti felkészültségért Csa­nádi Lajos (Borsod megye, Hegyalja Tsz, Bekecs), a leg­jobb politikai felkészültsé­gért pedig Demkó László (Tolna megye, Szekszárdi Állami Gazdaság) részesült külön elismerésben. Szemtanúk, átélők mesél­ték: este kilenc óra lehetett, amikor a nyolcadik hónap­ban lévő fiatalasszony — aki férjét várta haza — megbot­lott a konyhában, és elesett. Tőrdöfést érzett, majd el­vesztette az eszméletét. Az időközben hazatérő férj őr­jöngve rohant telefonálni, mentőt hívni. Az új lakótelep egyetlen nyilvános telefon- fülkéjében azonban a hallga­tón tátongó űr jelezte, van­dálok jártak ott... A kislány elgurult labdá­ja után szaladt. A négyéves, szőke tincsű nem nézett szét. Fékcsikorgás, dermedt csend. Rohan az anya a gyerekhez, rohan a szomszéd a telefon­hoz. Megvolt a készülék. Csak a vezetéket vágta el va­laki. Sorolhatnánk tovább az eseteket, szerencsére — ha nehezen is — de majd min­dig találtak együttérző em­bert, aki személygépkocsival kórházba vitte az éjszaka szülő nőket, a szívrohammal viaskodó középkorú férfit, a karját-törő gyereket. Szolnok, Széchenyi lakóte­lep. Több ezer ember, köz­tük sok-sok kisgyerek, sző­kébb környezete, a minden­kori honfoglalók hangos örö­mébe azonban bele-bele vág egy káromkodó férfihang, egy bosszús megjegyzés — amely aztán tekergődzik to­vább — miszerint már me­gint rossz az a nyavalyás, egyetlen nyilvános telefon. (Érdekes mód, szinte mindig őt szidjuk, nem pedig a ron- gálókat). Gyűlik a panasz. Jogosan. Mert ha vége az építőipariak munkaidejének, bezárják az irodákat, honnan lehet mentőt, rendőrt, tűzol­tót riasztani? Cseke Zoltán, a Szolnok megyei Távközlési Üzem ve­zetője mondja: — A városban lévő húsz nyilvános telefonnal nincs annyi gondunk, mint a Szé- chenyin lévővel. Egyik nap szétszerelik a készüléket, másnap elvágják a zsinórt, elvisznek minden mozdítható alkatrészt. Nappal épp’ úgy, mint éjjel. Érthető a tisztes­séges emberek panasza, bár a vandálok is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor a te­lefon életszükséglet. Talán javul a helyzet, ugyanis év­végéig újabb két készüléket szerelünk fel. Sajnos, késve kapjuk az adaptert, a fülkét, Ugyanis az eddigi gyártó, egy székesfehérvári cég megszün­teti a gyártását. — Meggyőződtem arról, hogy az Állami Építőipari Vállalat ottani főépítésveze­tőségén van két önálló vo­nal. Valamilyen megoldással — csak segélykérésre — nem lehetne legalább az egyik te­lefon vonalat a bajba jutot­tak segítségére „kiadni” es­te, éjszaka? — Amennyiben karos vál­tóval felszerelnénk, és biz­tonságba lehetne helyezni, minden további nélkül. Per­sze, ehhez a vállalat bele­egyezése szükséges. Dr. Soós István, az ÁÉV igazgatója nem támaszt aka­dályt a telefon használata elé. Kikötése: — Amennyiben az épület­ből esténként kiviszik, reg­gel visszateszik, minden to­vábbi nélkül beleegyezünk. Vállaljuk a számlát is, ter­mészetesen csak segélykérés­ről lehet szó. ' Kalácska István, az építő­ipari vállalat ügyintézője. A telefonpanaszok, ügyek hoz­zátartoznak. Rendkívül kész­séges: — Egyeztettünk a főnök­séggel, és Cseke elvtársékkal. Felszereljük a karos váltót, kijelölünk egy védett helyet, ahol nincs balesetveszély, (hiszen építési területről ván szó) és a készülék se sínyli meg az időjárás viszontagsá­gait. A távközlési üzem kal­kulációja szerint, mintegy 3 ezer forintos munka, mert kábelt is kell fektetni. Máris csinálnánk. Csak egy meg­rendelő kell a városi tanács műszaki osztályáról, mert ez a hivatali rend. Ügy hiszem, átmenetnek nem rossz meg­oldás. Egy megrendelő papíron ne múljon! — t. sz. e. — Emberi kapcsolatod A pártélet kollektivizmusa valós igé­Bizonyos nyékét fe­jez ki, hogy az utóbbi időben gyakrabban hallani olyan véleményeket: jó lenne közvetlenebbé, ben­sőségesebbé tenni a pártszer­vezetek belső életének lég­körét, erősíteni a párttagok közötti emberi kapcsolatokat. E vélemények megfogalma­zói nemegyszer utalnak a fel- szabadulást megelőző vagy azt közvetlenül követő idő­szakra, mondván, hogy akkor erőteljesebb volt a kommu­nisták között az összetarto­zás érzése, jobban törődtek egymással a párt tagjai. Figyelmet érdemlő, elgon­dolkodtató észrevételek ezek. S nem tanulság nélkül való a múlttal történő összevetés, a múlt értékes hagyományai­ra való hivatkozás sem. Ám itt sem hagyható figyelmen kívül munkastílusunk sárka- latos vonása, a konkrét hely­zet figyelembevételének le­nini lényege. Azokban az időkben az MKP csak egyike volt az ország politikai párt­jainak, — ami összekötötte tagjait — a kommunista esz­me vállalása —, egyben meg is különböztette őket más po­litikai irányzatok híveitől. Az összetartozást az azonosság és a különbség egyaránt mo­tiválta. Ma viszont, amikor a közvélemény szinte egyön­tetűen elfogadja a párt poli­tikai irányvonalát, amikor a politika lényegbevágó kérdé­seiben alapvetően egységes a felfogás, a kommunisták ösz- szetartozása is szükségszerű­en más módon jut kifejezés­re. Éppen ezért támaszt ben­nem kételyeket például az az elgondolás, amit egy oktatási intézmény néhány pártakti­vistája fejtegetett: a pártélet légkörét tegyük azzal is ben­sőségesebbé, hogy a hivata­los fórumok mellett szerve­zünk kötetlenebb találkozási formákat is, s a párttagok rendezzenek időnként közös kirándulásokat, színházláto­gatásokat, fehérasztal mellet­ti eszmecseréket. Természete­sen ezeknek is lehet létjogo­sultságuk: magám is hallot­tam egy-egy pártcsoport jól­sikerült összejöveteléről, ami kétségkívül erősítette az adott kollektíván belül a ba­ráti-elvtársi kapcsolatokat. Az ilyesmi azonban — ha rendszeressé válik, intézmé- nyesedik — nemcsak össze­köt, de óhatatlanul el is vá­laszt. A termelőegységekben a közösségi együttlét effajta kötetlen megnyilvánulásai­nak ma jó keretét adja a szocialista brigádmozgálom, amely párttagot és pártonkí- vülit egyaránt átfog. De még ahol e mozgalom nincs jelen — iskolákban, hivatalokban stb. — ott is kérdéses a párt­tagok ilyenfajta rendszeres különösszejöveteleinek poli­tikai célszerűsége. Nem hinném tehát, hogy a párttagok összetartozását, a pártszervezet belső életének légkörét ezen az úton kelle­ne, vagy lehetne fejleszteni. A megoldást nem a szerve­zeti élet meglevő keretein kívül vagy a keretek bővíté­sével tudjuk elérni, hanem sokkal inkább ezek jó kitöl­tésével, tartalmi fejlesztésé­vel. A tapasztalatok azt bi­zonyítják, hogy a pártszer­vezetek közösségi szelleme mindenekelőtt és elsősorban a fő feladataik megoldását szolgáló együttes cselekvéssel fejleszthető. a pártszer­Valamikor .vezetről szólva nemegyszer használtuk a „harci közösség” kifejezést. Ma már kissé idejétmúlt­nak érezzük, pedig vol­taképpen most is kifejezi a dolog lényegét, amennyi­ben a „harc” szót nem leszű­kítve, hanem a maga széles értelmében fogjuk fel. Vagyis nem egyes emberek vagy em­bercsoportok elleni harcként, hanem mint küzdelmet a párt előtt álló feladatok megvalósításáért, elveinknek és céljainknak a gyakorlat­ban történő érvényesítéséért. Ebben a küzdelemben for­málódhat igazán a kollektíva és alakulhatnak ki és erősöd­hetnek meg a közösség egyes tagjait összekapcsoló szálak. Valóságos közösségre jel­lemző légkört azonban csak akkor formál az együttes cse­lekvés, ha a kollektíva tag­jai érdemben részt vesznek a tennivalók kimunkálásá­ban, az elhatározások meg­formálásában is. Semmi más­sal nem helyettesíthető sze­repe van az együttes cselek­vés irányát megjelölő viták­nak, megbeszéléseknek, ame­lyekben az adott kollektíva minden tagja egyenrangú- ként hallathatja és hallatja is a szavát, ahol minden fe­lelősen elhangzó véleményt felelősen is mérlegelnek, s ahol .a megszületett döntés kiegyensúlyozottan tartal­mazza, ami az egyes vélemé­nyekből a leginkább megala­pozott és előremutató. Bárki tanúsíthatja: ahol meghono­sodtak az ilyenféle eszmecse­rék, ott a pártszervezet, a pártcsoport tagjai valóban harcostársaknak tekintik és érzik egymást, s még á viták során természetszerűen fel­szikrázó nézetütközések sem gyengítik az elvtársiasság légkörét. A pártszervezetek belső életének atmoszférája tehát — nyugodtan mondhatjuk — a legszorosabban összefügg a. pártdemokrácia érvényesülé­sével. S ha a múlt tradícióit említjük, hozzátehetjük: ér­demes lenné ebből a szem­pontból is átgondolni á kom­munista pártnak, a munkás- mozgalomnak a felszabadu­lást közvetlenül követő évek­ben folytatott tevékenységét, a munkásszervezetek belső demokratizmusának hatását az ott uralkodott — és ma nemegyszer felidézett, emle­getett — légkörre. Nem csekély fontosságú a közös feladatok megoldásá­ban játszott személyes rész­vétel értékelése sem. Ha min­den kommunista tapasztal­hatja, hogy a közösségnek fontos az általa végzett tevé­kenység, hogy számon tart­ja, megbecsüli, — akkor ter­mészetszerűen erőteljesebb lesz belső kötődése e közös­séghez. Ilyen összefüggésben még a bírálat, az elmarasz­talás sem taszít, ha érződik rajta a „követelünk tőled, mert tisztelünk” makarenkói elve. Az «nlítettek mellett ter­mészetesen fontos az is, hogy a közösség törődjék tagjai egyéni életének örömeivel és gondjaival is. Az „egy min­denkiért, mindenki egyért” elve — amit inkább az el­jövendő kommunista társa­dalomra szoktunk vonatkoz­tatni — a kommunisták kö­zösségeiben már ma is jelen lehet ezen a módon. S hogy erre mekkora az igény, azt mindennél beszédesebben példázta a tagkönyvcsere ide­jén folytatott egyéni beszél­getések hatása. Helyénvaló és üdvös törekvés, hogy a kö­zelgő ötéves számvetés előtt jó jjéhány pártszervezetben meg kívánják e beszélgetése­ket ismételni. Az ilyen esz­mecsere hatása túlmutat ön­magán : kifejeződik benne, hogy a pártszervezet közös­ségét érdekli az egyének sze­mélyes élete, heíyzete, tettei és gondolatai. szellem, a I közösségi légkör fej­lesztése, tehát nem valamiféle elkü­löníthető feladat, amelyet más teendőktől függetlenül kellene megoldani. Az igaz­ság • bensőséges, elvtársias szellem csak a mindennapi tennivalók megoldásának fo­lyamatában, annak elválaszt­hatatlan részeként alakítható ki, őrizhető meg és fejleszt­hető szüntelenül tovább. GY. L. Korszerű szállás juhoknak Mikor az óballai juhhodály a használhatatlanságig meg­rongálódott, a szövetkezet előtt két lehetőség volt: fel­számolják a juhászatot, vagy új szálláshelyet építenek az állatoknak. A törökszentmik­lósi Tiszatáj Tsz vezetői az utóbbi Imellett döntöttek. A megfelelő típus kiválasztása után a szövetkezet surjánt kerületében júniusban hozzá­fogtak a szakemberek a két ■ egyenként ezer férőhelyes juhhodály építéséhez. A ra­gasztott faszerkezetű épüle­tek köré télen meleget tartó, nyáron hűvös nádtető kerül. A mintegy 5 millió forintos beruházás lehetővé teszi, hogy a szövetkezet 1500 ál­lattal növelje juhállományát. Felvételeink a surjáni épít­kezésen készültek. Az egyik hodály műszaki átadása a héten megtörtént A nádtetőt a Hortobágyi Állami Gazdaság szakem­berei készítik Ragasztott faszerkezet tartja a tetőt (Fotó: Katona L)

Next

/
Thumbnails
Contents