Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-28 / 253. szám

1979. október 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Káldi János; Őszi ke Emlékszel-e a volt-időre, amikor itt jártam veled? A táncos, mélyzöld fűzfasorra, amit elfújtak a szelek? A virágszirom két fecskére? Verset írtak a víz felett. Emlékszel-e a gyalogúira, ami minket a Napba vitt? A gyors-hullámú, futó rétre, ahogy fölverte a habjait? A vakító, kis pipacs-lángra? Minden éjemben az virít. Keresztury Dezső; Szem határ Fény száguld szét a világba az űri sötéten át, csak célba ért ragyogása mutatja meg magát. A csillagok össze se néznek, vissza a napfényt verik, ha kigyúlnak az emberi fények, mi az nekik? Hullám tarajára hágva előtted a szemhatár, s mire szíved magába zárja, hullsz vissza már. A z iskolában a ké­zimunka körét a modern pedagó­giai elveknek meg­felelően kiterjesz­tették. Ügyannyi- ra, hogy maga a „kézimun­ka” szó is silány és póri már, ódivatú és szegényes mint mi magunk, kik emlékezünk még a régi jó kézimunka­órákra, ahol is színes fűzős papírokkal matattunk, s az ol­lóval, amit az órára vinnünk kellett, lenyisszantottuk az előttünk álló leányka copf­ját. Mennyivel több ez, hogy: politechnika! Mely szó a ké­zitudományok bonyolultsá­gát híven fejezi ki. Korunk matematikai fölénye lebeg e szóban, s mindaz a maga- sabbrendűség, amivel a mai gyerek születik. Éppen ezért az olló má­sodrendű helyet foglal el a megfelelő órákon, elébe tört a kés. — Éles kést adjál, anyuci — mondja a nagyobbik lá­nyunk, ki szívrepesve várja tizedik életévét, hogy véle a felnőttkorba lépjen. — Minek kell az neked? — kérdezzük elszörnyedve. — Vinni kell az iskolába — fortyant ránk ő. kinek ke­zében a tompa kés is balul áll. — Muszáj? — Muszáj. Megkönnyebbülésünkre éles kés az egész házban nincs, de a tompa miatt is, amit elvitt, egész nap drukkban voltunk, hány ujjal tér meg a gyerek az iskola végezté­vel. Megjött aztán, mindössze az orra hegyén egy kis kar­colattal. Attól kezdve esténként állt elő ezzel-azzal, bonyolul­tabbnál bonyolultabb felada­tokat róva ki ránk, melyek­kel téli estéinket kitölthet- tük, és amelyek biztosították, hogy este se legyen nyuga­lom a házban. A dugványozóbot volt a legegyszerűbb. Mindössze térdig érő hóban kellett ki­menni, és éjnek idején, lévén nálunk az a szokás, hogy a gyereknek az ágyban jut eszébe a másnapra rendelt politechnikai feladat. Gázol­tam tehát szügyig érő hóban, és arra gondoltam, hátha ez a dugványozóbot meghozza a tavaszt, ha már télen szere­pel a tantervben. Mert úgy kéne, hogy egyben mindjárt dugványozzunk is vele, mondjuk, korai karalábét. Ágasfát kellett nyesni, s mi­közben a tompa késsel kín­lódva hegyeztem — mert ez volt a feladat —, így szól­tam magamban: elmés, hogy ily egyszerű művelettel kez­dik, ismerkedik a gyerek a Szeberényi Lehel: munkaeszközökkel s a vele való bánással. Aztán jöttek a bonyolul­tabb feladványok: fűzfasíp és cifrabot, ugyancsak fűzfa­vesszőből, melynek kérge fi­noman hántható; és a fűz­fabokrok ugyancsak kétség- beesett keresgélése a téli ha­vas éjszakákon, lévén itt is elcsúszás a tantervi és ter­mészeti évad között, mely a fűzek vidulásának ideje. Mindegy, az évszakok ma­napság úgyis eltolódnak, s valamikor ezeket is meg kell a gyereknek csinálni. Csen­deskén faragdáltunk hát a kályha meleg oldalánál, ho­vá békés fénykarikát vetett a hangulatlámpa, melyet még törülközővel is letakartunk, nehogy a fény megzavarja lányunk álmát. Miután a gyereknek a kés minden csínját-bínját ismer­nie kellett, s immár ügye­sen kellett hogy forgassa le­ány létére — a tanterv to­vábblépett immáron egészen bonyolult régiókba, úgyhogy feleségemmel a fejünket kezdtük vakarni, s váratlan kiadásképpen be kellett sze­reznünk egy éles és hegyes kést. A saját tervezésű kop­jafát csak így tudtuk elké­szíteni gyenge hármasra. — Tóvégi apuka hányast kapott? — kérdjük lányun­kat. — Ö négyest. — Akkor ő mégiscsak ügye­sebb. Lányunk a tárgyra tért: — Anyuci, holnapra kell vinni egy méter hosszú lé­cet, aminek minden oldala pontosan egy centi... — Milliméterrel sem lehet szélesebb vagy keskenyebb? — Nem, pontosnak kell lenni, és fűrész is kell, meg egy laposfogó meg kalapács meg négy darab szög, ami­nek feje van... Hát bizony a lányunk — szégyen ide, szégyen oda — hiányos felszereléssel ment másnap iskolába. Fűrészünk nincs, laposfogónk sincs, s lé­cért közvélemény-kutatást végeztünk, ami teljes egy hétbe került, míg a szomszéd falu asztalosa megkönyörült rajtunk. Jövünk haza, á politúros asztalunk odavan. Lányunk ügyködik rajta, kalapál, pü- föli a szöget a lécbe, túlol­dalon jön ki, hol várja a po­litúr. Az anyja belekap a tulaj­don frissen vasalt frizurájá­ba. — Mit csinálsz, te szeren­csétlen!? Nem megmondtam, hogy várj meg vele!? — De anyuci, meg tudom csinálni magam is... ide nézz! — Az alkotás öröme lobog az arcán. Anyuci csak fejét ingatja, torkán a sírás görcse. Még ha csak az asztal lapja len­ne felkarcolva, de elrepedt a nehezen szerzett léc. — Honnan veszünk mási­kat, azt mondd meg? Hon­nan veszünk? S ezek a ló­szögek? Hát persze hogy szétreped! Ennyi sütnivaló- ja sincs ekkora gyereknek? Lányunk pillantásai felém szállnak, mintegy továbbít­ják anyuci kritikáját. Én ad­tam a lószögeket, nem talál­tam mást. vágódott a plexiüvegnek. Vagyis? A történteket, uram, egyedül én láttam, tapasz­taltam az elejétől a végéig, sőt szerénytelenség nélkül jelenthetem, cselekvő része­se is voltam mind az igaz­ság kiderítésének, mind a szomorú esemény konstatá- lásának. (Tudja, mire cél­zok, remélem.) Tálán ön is emlékszik — bár akkor épp a krétaarcú, félmeztelen hölggyel foglal­kozott, igaz? — hogy a busz kb. negyedórája hetven­nyolcvan kilométeres sebes­séggel rohant, s ez ellen nem lehet kifogást emelni, az autóút nyílegyenes (asz­faltozott), a terep sík és be­látható volt. Pityü. a sofőr, nyugodtan fütyörészett, fü- työrészni lehet vezetés köz­ben. azt nem tiltja a KRESZ. Az ominózus he­lyen, az útkereszteződésnél, kétségkívül a mi buszunk­nak volt előnye, hisz autó­úton haladtunk (KRESZ 232. oldal, ábrával), tehát itt sebesség csökkentése nem kötelező. Itt uram, én magam sem lassítottam volna! És akkor, pontosan 11 óra 31 perckor történt a tragé­dia, melynek a busz utasai közül egyedül én voltam szemtanúja. Figyeljen csak. hogyan történt! Már-már utolértük a kerékpárost, aki velünk egy irányban, az út jobb oldalán haladt. Pityu, a szabályos indexelés után, előzésbe kezdett. És ekkor, uram, az útkereszteződésnél a kerékpáros hirtelen balra fordult, mindenféle jelzés (karjelzés) nélkül. Óriási .csattanás, a kerékpáros tes­te a busz orrablakához vá­gódott, majd az ember a levegőbe repült, és az út bal oldalára zuhant. A zuhanást már valószínűleg ön is lát­ta. de hangsúlyozom, a lát­vány korántsem elegendő, hogy megértsük az esemé­nyeket. Mint tudja, Pityu kétségbeesetten fékezett, föl­szaladtunk az útszegélyre, majd vissza az úttestre, és negyven méterre a szeren­csétlenség helyétől megáll­tunk. Pityu kiugrott a so­főrülésből, és a testhez fu­tott. A buszban döbbent csend volt. ami érthető, az­tán két nő sikoltva fölsírt, ez is érthető. Én mint or­vos rögtön Pityu után siet­tem. aki a test mellett térdelt, nyögve zokogott és a fejét fogta. Akkor én, kötelessé­gemet teljesítve, megvizs­gáltam a szerencsétlenül járt embert, és rögtön 'meg­állapítottam. hogy meghalt, és ez orvosilag, hogv úgy mondjam, természetes. Két hatalmas nyílt törés, egvik a vállon, másik a térd fö­lött. ám a halált nem ez okozta, hanem koponyaalapi törés, amit a bal füléből szivárgó vér is bizonyított. Ez az ember meghalt, mond­tam Pityunak, aki még min­dig térdelt, és folytak a könnyei. Nyugalom, Pityu, az ember nem jelzett, én ezt tanúsítani fogom, én mindent láttam. Szavaimra a sofőr természetesen meg­könnyebbül, és amikor a helyszínelők megérkeztek, már annyira magához tért, hogy ki lehetett hallgatni. A rendőrkocsi elég későn — már" nem tudnám meg­mondani, hány perc múlva — érkezett, én addig is igyekeztem tartani a lelket útitársaimban, akik az üdü­lés után magukba süppedve ültek a helyükön, a har­minc utas közül csak hár­man vagy négyen sétáltak a helyszínre. Tudja, miért? Mert nem akarták elronta­ni a helyi üdülés kellemes benyomásait egy összetört ember látványával, nehogy a fenyőillat hullaszaggal ke­veredjék az emlékezetükben! Hát ezért! Én nem ítélke­zem, csupán megjegyzem, hogy az efféle közömbösség nekem nem sajátom, s mi­vel Ön is vetett egy-két pil­lantást a szerencsétlen ke­rékpárosra, fontosnak tar­tom, hogy később tett rossz­indulatú megjegyzésével ez­úton szálljak szembe. Mert Ön el akarja torzítani az én szerepemet, holott egye­dül én láttam az esetet ele­jétől a végéig. A falusiak vallomása nem számít, ők a fák közül nem láthatták az autóúton történteket. Így bátran kimondom, egyedül az én vallomásom a perdöntő, bármilyen kö­vetkezményei is lesznek. Ha a bíróságon megkérdezik a véleményemet, én felelőssé­gem teljes tudatában közöl­ni fogom, hogy a sofőr nem hibás, hiszen a kerékpáros — mint kiderült — süket­néma volt, és elmulasztot­ta kanyarodási szándékának jelzését. Doktor! Szószátyár levelét elol­vastam. Maga, persze min­dent látott és mindent meg­figyelt. Csak épp a legfon­tosabbat nem, azt, hogy az útkereszteződés előtt egy Előzni tilos! tábla volt el­helyezve. Következésképp a maga hülye vallomása alap­ján a buszsofőrre legalább két esztendőt ráhúznának. Szerencsére kivétel nélkül minden falubeli tanú tudta és vallotta, hogy a süket­néma kerékpáros a faluból jött, és a fák közül vágott ki az autóútra. Következés­képp, először: maga egy sze­replési viszkelegségben szen­Nos, fiatal barátom, remé­lem, sikerült meggyőznöm önt magatartásom abszolút helyességéről, és a dolog lényegét tekintve a bírósági tárgyaláson nem lesz közöt­tünk ellentmondás. Minden­esetre én az igazsághoz tar­tom magam, és a valóság­nak megfelelő vallomástól senki és semmi el nem tán­toríthat. Ez az elvem, uram, és szeretném remélni, hogy tévedését belátja, ebben a reményben zá­rom levelem, tisztelettel: Dr. A. T. védő kan gorilla — beperel­het becsületsértésért, majd kifizetem azt a pár száz fo­rintot, nekem megéri, bő­ven. Másodszor: maga idióta önimádatában úgy hazudik, hogy végül önmagát is be­dönti. Mert én odaültem a maga helyére, hát onnan csak a dagadt hentes kobak­ja volt látható, az autóút- ból viszont semmi. Na és, tényleg, a visszapillantó tü­körből láthatta még az IBUSZ-nő lila bugyiját, mert a villámzárja tényleg elrom­lott. Harmadszor: magának hátul is van szeme? Hogyan láthatta egyidejűleg az autó- ulal, az IBUSZ-nő bugyiját F. J. levele Dr. A. Tm-nek Anyuci kikap a gyerek ke­zéből lécet, szerszámot, s még helyreüti valahogy az elfuserált viráglétrát, csomó könnyet, mérget nyel. A gye­rek tisztes távolból, némileg megszeppenve leseget oda, lecsúszottan az önbizalom első lépcsőjéről. — Nesze — mondja anyu­ci —, erre kettesnél jobbat nem kapunk. Velem pedig azon az es­tén a szögek miatt nem be­szél. Mindez télen volt. Fele­ségemmel azóta büszkén el­mondhatjuk, hogy a kor po­litechnikai színvonalán va­gyunk. A minap spulniból kellett valami furcsa szerke­zetet eszkábálnunk, hamisí­tatlan fából való cérnaspul- niból. Igaz, hogy a spulni ré­gen kikopott a kereskede­lemből, mint divatjamúlt ágya a cérnának, papír járja már, de azért a hetedik szomszéd ládafiából csak ke­rült egy békebeli fakarika. Annak aztán egyik kerekébe négy szög került, mely négy szög a négyszög mértani formáját idézte, s a rajtuk keresztül-kasul húzgált pa­mut rejtelmes kuszaságát adta a vonalaknak, mintegy az atom szerkezetére emlé­keztetett. Egy horgolótűvel kellett át- meg átbizgatni a szögfejeken a pamutot, mely ezek után a spulni alján mint hurka bújt ki a lükön. Szokás szerint éjfélbe nyú- lón élveztük ezt a játékot a törülközővel takart hangu­latlámpa alatt, míg a hurka el nem érte a két méter hosszúságot. ondom az asz­M szonynak: a té­len egy könyvet nem olvastam. Mondja, hogy ő sem. Most sze­retett volna, ahogy ezzel a hurkával elkészülünk, de hány gombot kell felvarrnia a gyereknek. Mondom: ő ezt nem tud­ja? Leánygyerek létére? — Már hogy tudná? — üt­közik meg értelmetlensége­men anyuci —, ezt még nem tanulták az iskolában. Várom, mikor fogjuk ta­nulni anyucival a gombvar­rást. Ehelyett tegnap, hogy kicsit későre maradtam, lá­tom, anyuci kidugja nyelvét a törülközővel takart lámpa alatt, és föstöget. — Ez meg mi lesz? — Ez faliújság. — No? — Szóltam, kérlek, a peda­gógusnak, hogy aktivizálni kéne ezt a gyereket, adjon neki valami megbízást. S a pedagógus kinevezte lányunkat faliújságfelelős­nek. meg azt is, hogy én a kré­taarcú nővel szórakozom? Szóval, dokikám, nem lá­tott maga az égvilágon sem­mit, csak egy kicsit szere­pelni akart. Persze, szerény megfigyeléseimet előadom szépen a bíróságon is. Re­mélem, hamis tanúvallomá­sért majd megkapja magáét. Egyébként, lehet, hogy marhaság, de bennem az a határozott benyomás alakult ki, hogy a balesetet maga okozta. Maga ám, doktor! Vagy nem maga hajtotta a társaságot a presszóban, mint valami rohadt smasszer, hogy pontban fél kilenckor muszáj elindulnunk? Hová siettünk, meg tudná monda­ni? Szóval, lehet, hogy mar­haság, de én azt hiszem, ha maga véletlenül hasgör­csöt kap, vagy mit tudom én. szóval, ha maga nincs velünk — ez a lényeg —, akkor az a szegény süket­néma még ma is él. Ez olyan biztos, mint az, hogy most már halott. Különben nem vagyok újságíró, nyomdász vagyok, ha érdekli. Ilyen ember ma­ga doktor! Hall valamit, az­tán blöfföl, még a lélegzete tart. Isten óvja a betegeit. Teljes tiszteletlenséggel: F. J. összeállította: Őri Zoltánná Agothci Margit: Mikrokozmosz (linómetszet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents