Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

1979. október 14.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Tegnap a szolnoki Városi Tanács dísztermében megnyílt Bokros László festőművész kiállítása. A kiállítás megnyitóján, - részt vett Majoros Károly, az MSZMP Szolnok megyei Bizottságának titkára és Sipos Károly, a megyei tanács elnökhelyettese - Kukri Béla, a szolnoki Városi Tanács elnöke méltatta a művész tevékenységét, pályafutását, a kiállításon látható műveket.

A tárlat október 29-ig látogatható, minden nap 9-től 17 óráig

Biztató jelek

Igrárértelmiség a faluért

Impozáns látvány, ahogy a két hatalmas, zöld kuko- ricakombájn széles ívben megfordul a tábla végén. Fiatal agrármérnök vizsgál- gatja elmélyülten, milyen munkát végeznek a gépek

Ültömben

elalszom

— Szépen dolgoznak — mondja, ahogy a tábla szélén leállított motorkerékpárjához megy, s gazdaság- politikával foglalkozó kollégámnak szakszerű, magabiztos „előadást” rögtönöz az őszi betakarítás megszervezésének tudományáról. Abból, ahogy beszél, érezni: ez a fiatalember érti és szereti a szakmáját, ismeri a kunsági föld, -a- növények, a bonyolult növényvédőszerek, gépesítési rendszerek titkait.

— Mikor kel reggelente? — kérdezem, mikor befejezi kollégámmal a beszélgetést.

— Négykor.

— S mikor alszik el?

— Az attól függ, milyen műsor van a tévében, de rendszerint 10, fél 11-kor már alszom — sokszor ültömben lep meg az alvás.

— Ilyen mindennapi életvitel, munkatempó mellett tud foglalkozni — mondjuk

— a téesztagok művelődésének szervezésével, vagy legalább annak segítésével?

A betakarítás alatt álló kukoricaföld szélén — mintha idegen nyelven szólna a kérdés, ^zért válaszol:

— Néha klj^Dnek ide a téeszbe a nagyközségi művelődési házból ilyen-olyan rendezvényre, vagy ismeret- terjesztő előadásra hívnák bennünket. A meghívókat kitesszük a hirdetőtáblára, külön szólni is szoktam az embereknek. Én magam nem tudok részt venni, a kevés szabad időmben inkább olvasok, jobbára szakirodalmat.

Jásztelken, a könyvtárban. Szilágyi Katalin könyvtárossal és Rigó Józseffel, a művelődési ház igazgatójával beszélgetünk. Mindketten mondják: a közel kétezer lakosú. közigazgatásilag Alattyánhoz tartozó faluban nagy szükség volna ..arra, hogy ,.,kulturális ügyekben” a téeszben dolgozó értelmiség segítsen.

— Dehát nem itt élnek

— mondja a könyvtáros. — Alattyánból és Jászberényből járnak át dolgozni. Csak a pedagógusok segítségére számíthatok.

Rigó József ennyit fűz hozzá:

— A művelődési házban

addig volt fotószakkör, amíg egy fiatal téeszszak- ember vezette. Nemrég megnősült, abbahagyta a fotózást is. Az agrárértelmiségiek közül egyes egyedül az alattyáni állatorvossal, Pesti Bélával vagyok kapcsolatban. ő időnként ismeretterjesztő előadásokat tart a „házban”.

Két jókedvű ember a ti- szaigari klubkönyvtárban. Bencsik Erzsébet, a klubkönyvtár fiatal, szakképzett vezetője és Hajnal Imre, közművelődési igazgatóhelyettes — a közös tanácsú

Tiszaörs—Tiszaigar—Nagy- iván közművelődésének

„koordinátora” — egy, már megköttetett megállapodás részleteit tárgyalja. A megállapodást a tiszaörsi közös tanács és a három falu határában gazdálkodó Petőfi Tsz kötötte a községekben működő négy közművelődési intézmény közös fenntartásáról. Ä szerződés értelmében a Petőfi Tsz ezentúl évről évre rendszeresen, több tízezer forintot kitevő támogatást ad az intézménynek. A megállapodás mindemellett természetesen sok mást is tartalmaz, egyebek között a téeszben és köz- művelődési intézményekben folyó kulturális tevékenység összehangolásának szempontjait is.

Hajnal Imre szerint a megállapodásban foglaltak — minden gyakorlati hasznuk mellett — közvetve egy fontos tanulsággal is szolgálnak. A szövetkezet irányításáért felelős agrárértelmiségiek kulturális közéleti ügyek iránti „kinyílásának” is dokumentuma ez a szerződés. Tegyük még hozzá: ebben az egy „födél alá” tartozó három faluban önálló TIT-csoportot sikerült az év elején létrehozni — néhány téeszszakember is aktív tagja. Mintha mindannak a felismerése tükröződnék ebben, amiről így szólt a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának a mező- gazdasági szövetkezetek 1976 decemberében megtartott kongresszusára készített beszámolója :

Hatalmas szellemi erőforrás

„A szövetkezeti tagság (s a falun élők) számára a folyamatos művelődés nemcsak a korszerű gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen, hanem feltétele a szocialista életmód és közgondolkodás fejlődésének is.”

A tiszaörsihez hasonló, szaporodó jó példák ellenére a megye egészét tekintve

nagyon változatos képet mutat az agrárértelmiség — munkahelyen kívüli — aktivitása, kulturális, közéleti tevékenysége. Tegyük persze hozzá, hogy a mező- gazdaságban dolgozók jól végzett mindennapi munkája egyúttal kultúraközvetítő, közéleti hatású is. Gondoljunk csak arra, hogy mezőgazdáink irányítása, munkája eredményeképp milyen korszerű termelési kultúrák honosodtak meg. - terjedtek el a mezőgazdaságban.

Persze nyilvánvaló az is: a falvak nem nélkülözhetik az agrárértelmiség aktivitását, s megyénk „tartalékai” nagyok e tekintetben. Csak egyetlen példát: Szolnok megye termelőszövetkezeteiben mintegy 2500 értelmiségi dolgozik. Szakember- ellátottságunk az országos átlag fölött van, s ez hatalmas szellemi erőforrást is jelent. Ugyanakkor 1978-ban Szolnok megyében — az ország egyik legjelentősebb „agrár” megyéjében — tartották a legkevesebb mező- gazdasági ismeretterjesztő előadást, szám szerint 223- at. (A kisebb és kevésbé mezőgazdasági jellegű Komárom megyében 266 előadás volt.) A megyénkben dolgozó agrárértelmiségiek között mindössze 60 TIT-, tag van.

Egy felhívás nyomán

Ez év január végén Gyöngyösön ülést tartottak a Magyar Agrártudományi Egyesület szakosztályvezetői, tisztségviselői. Az ülésen felhívást fogalmaztak meg „Az agrárértelmiség a szocialista faluért”. A felhívás lényege: a mezőgazdasági értelmiség fordítson megkülönböztetett figyelmet a korszerű falukép, a kulturált élet- és munkakörülmények kialakítására, a környezetvédelemre.” A felhívásban — önmagában is — az a jelentős tény jut kifejezésre, hogy az agrárszakembereket tömörítő zárt egyesület tagjai is érezzék: ki kell lépniük a szűk szakmai keretek közül. A jelhívás nyomán a MAE Szolnok megyei csoportja — amely 1000 mezőgazdasági szakembert tömörít — megkezdte a munkát. Az „erjedésnek” máris néhány olyan — és hasonló — kézzelfogható eredménye van, mint a föntebb említett tiszaörsi példa. S remélhetőleg a példák szaporodni fognak, az ..agrárértelmiség a faluért” akció — mozgalommá válik.

Sz. J.

A játszma vége

SZÍNHAZAINKNAK nem

éppen erős oldala a kockázat vállalás. Kivárásos taktikával bőséges türelmi időt adnak egy-egy új színházi jelenségnek, szerzőnek, darabnak. Rendezéseivel ezt az időt próbálja lerövidíteni Paál István. Üjra felfedezi nekünk Sarkadit és Camus-t, Mrozeket és Jarryt.' De választását soha nem az egzotikum érdekessége, hanem a személyes közölnivaló igénye irányítja. Vállalkozókedve persze nem lenne elég. ha nem találkozna a szolnoki színház bátor törekvéseivel. Újító szándékainak vagy éppen Ljubimov rendezésének sikere pedig nemcsak elhatározás kérdése. Mindez az utóbbi évek következetes munkájának, egy nyitott és fogékony színházi közösség akarásának eredménye. Mindenekelőtt ezek miatt és nem a megkésett magyarországi ősbemutató miatt fontos a Szobaszínház első előadása: A játszma vége.

(Hamm: A vég benne van a kezdetben és mi mégis folytatjuk.)

Az abszurd dráma az ötvenes évek végén jelentkezett. Az utolsó lehetőségeit felélő polgár feltette végső kérdéseit. És talajtvesztetten, riadt kétségbeeséssel vagy „Camus-i közönnyel” tudomásul vette, hogy ideológiai fogódzók híján ezekre a kérdésekre nincs válasz. Ebből a felismerésből született az egzisztencializmus filozófiája, az abszurd képzavarnak tetsző néma üvöltése, keserű, eltorzult nevetése. Franciaországtól Lengyelországig Beckett, Ionesco, Pinter, Mro- zek nevétől volt hangos a színházi világ. Mi ebből nem sokat érzékeltünk. Jókora lépéshátrányban kullogó színházi kultúránk az idő rostájára bízta azt. amit megoldani nem tudott.

Az értelmetlen fegyverkezéssel. a hidegháború éleszt- getésével, az irracionalizmus legújabb szörnyszülöttjével, a terrorizmussal „játszadozó” ember napról napra nehezebb helyzetbe hozza önmagát. Ha a béke falai között mélységes elégedettségben és határtalan jólétben élő kiváltságosok nem néznek szembe ezzel, akár egy újabb emberöltőt sem élünk meg. Kétségtelen ideológiai, politikai fölényünk, erőnk tudatában sem érezhetjük teljesen védettnek magunkat, mert egy esetleges konfliktus már nem bizonyos emberek. hanem az emberiség végét jelentheti. A második világháborút követő nyílt konfliktusok eltűntek. A felszíni hullámok elcsitultak, de az emberiség létét fenyegető veszélyek megmaradtak. Elég itt utalni ezekre (robbanásveszélyes háborús gócpontok, éhenhaló milliók, környezetszennyezés, atomkísérletek stb.), hogy belássuk, nem függetleníthetjük magunkat a „jóléti társadalmak” talajtvesztett polgárától.

Beckett drámája nekünk is szól. Már csak azért is, mert írásainak üzenetét nem vulgarizálhatjuk a napi politikai aktualitások szintjére. Hiszen témája örök emberi gond: a halál, illetve a befejezettség véges pontjáról vizsgált élet. Erről a pontról az elmúlás mérgez meg minden emberi cselekvést, a lét céltalan és értelmetlen. Nála a halálraítélt világ és a halálraítélt ember sorsa összekapcsolódik. Hősei elkövetik az egyetlen lehetséges tragikus vétséget: élnek. Ezért Beckettnél a létezés, a bűntudat és a szenvedés elválaszthatatlanul összetartozó fogalmak. Tragikus világkép ez tragédia nélkül. Az utóbbihoz ugyanis egy elfogadott rend kell és hősök, akik megküzdenek ezzel. Ebben a játszmában nincsenek jellemek és nincs cselekmény. Hamlet királyfi helyett Hamlet a színész," a bohóc lett a főszereplő. Öt már nem ölik meg, és ő sem, ölhet meg senkit. Monológja egyetlen fájdalmas nevetés. Beckett világában a szó és a

tett értelmetlenné vált. A létezés azonos a tehetetlenséggel, ennek kínját csak az önmaga is mulató bohóc képes elviselni.

Egy ilyen keserű világkép ellen ösztönösen tiltakozik az ember. De Beckettel nem egyetérteni, hanem szembenézni. kell. ö maga is ezt teszi, mert ír. Minden darabja — és Paál István minden rendezése — kihívás. Ha elfordulunk, ha nem veszünk róla tudomást, azzal beismerjük a vereséget. Fel kell vennünk a kesztyűt, és ha már belecseppentünk, végig kell játszani a játszmát.

(Clov: — Nem tudok ülni.

Hamm: Persze, persze.

Én viszont nem bírok állni.

Clov: — Ez már így van.

Hamm: — Mindenkinek a maga baja.)

Hamm és Clov születésük percétől haldokolnak. A befejezettség, a vég állandó érzése minden gondolatukat és tettüket devalválja. A létezés játékká értéktelenedik. Az ébredő Hamm ezért kezdi így a napot: — Jövök. Játszani. És játszik is egész nap. Egyetlen karosszékben ülve eljátssza, kipróbálja az összes szerepet, amit a világ nyújthat. Ö a király, a nagy utazó, a zseniális iró, a ripacs színész.

KIPRÓBÁLJA, aztán sorra eldobja őket, mint a háromlábú rongycsomót, a kutyáját. Huszár László pontosan ráérzett a szerepre. Hamm figuráját kétfelől építi fel: a mindenttudás magabiztossága, és a kiszolgáltatottság kétségbeesése felől. Mint győztes hadvezér emeli a csáklyát, méltósággal tartja, mint uralkodó a jogart, aztán a sötétség elől rohanó gyerekként őrjöngve próbálja arrébb tolni magát. Egv rongy vénember szeretetének utolsó szikráival szorítja magához a játékkutyát, aztán élők és holtak felett döntő cézár eleganciájával hajítja félre. Közben mindvégig tudja és értésünkre is adja. hogy ez játék. Mert nincs szó. nincs cselekvés, mely őszinte megnyilvánulást hordozna. Legfeljebb a hallgatás. Hatalmas testével beleolvad a székbe, összenő azzal, fejére borítja a véres rongyot. Eltűnt az ember, csak egy leterített kupac látszik a színpad közepén. Még léleg,- zik.

Clov pedig áll és néz. Roggyant a lába, két karja élettelenül lóg a teste mellett, enyhén hajlott háttal előredől. Szemüvege mögül kinéz a világra. A tekintetével játszik: hol bölcs iróniát, hol ártatlan naivitást látunk henne: hol mint tébnlvult őrül* hol mint egviigvű bolond hámul ránk. Értelmetlen munkálkodással lenlezi félelmét, szolgai alázattal, géme«; engedelmességgel menekül a kérdés o'ől • mi történik. mi közeledik?

Jeney István ideális alkat erre a szerepre (vagy el tudja ezt hitetni). Késpenge élességű. valószerűtlen hangjával, levegőbe hasító nevetésével (sírásával ?) még egy-egy sebet ejt a világon, de visszafogottan clownios, fegyelmezett mozgásával már úgy olvad a szürke tökéletességbe, mint Hamm szánalmas trónusába.

Hamm ül, alszik, esetleg haldoklik. Clov felöltözve áll. most indul, va«y épp most érkezett. Nincs reménytelenebb kezdet, nincs szánalmasabb vég. Talán így merevednek bele a mozdulatlan. halott világba, talán mindjárt újra kezdik a játékot. Clov majd elindul, leemeli és összehajtogatja a mocskos lepedőket, Hamm kibújik a véres rongy mögül, megtörli a szemüvegét és a sípjába fúj.

A kukákból még egyszer élőbújnak az ősök, Nagg előadja történetét az egyszeri szabóról (Hollósi Frigyes tehetségéhez méltó szerepben remekel), Nell pedig megadóam végighallgatja,

Beckett bemutató a Szobaszínházban

bár a hátát már nem vakarja meg. (Hanga Erika keményen és érzékenyen, Szeli Ildikó egy cseppet túl- lírizálva játssza).

(„Nem menekülhetünk a holnaptól vagy a tegnaptól sem.” Beckett Proust-tanul- mányából)

Hol és mikor játszódnak Beckett történetei? A tegnap és a holnap találkozási pontját keresi. Ez nála a hajdan szép emberi világ és a mozdulatlan, élettelen végleges rend közti pillanatnyi nyomorúságot jelenti. Huros Annamária díszlete ezt az átmeneti állapotot tükrözi. Az egyszerűség határáig lecsupaszított falak között már nem történhet semmi. De ebbe a végső tökéletességbe valamikor még belekapott a tűz. a piszkosszürke falak gyűrődései egykori szépség lenyomataiként küzdenek az idővel.

Mindamellett lehetetlen eldönteni, mikor játszódik a darab. Egy elképzelt atomháború után? Talán. De az is lehet, hogy csak Clov őrült szemei látnak „a hullámzó búzaföldek, a halászok vitorlái” helyett hamut és világvéget. A figyelmeztetés fontos. „önnek tudnia kell, hogy milyen lett a föld. Ó, ón figyelmeztettem a felelősségére! — kiáltja Hamm, amint soha el nem készülő regényét Írja.

(„Szavakat használunk, mert másunk nincsen.” — Beckett nyilatkozatából.)

Beckett nem bízik a szóban. A dráma szövegének fele szerzői utasítás. A berendezést, a ruházatot, a színészek minden mozdulatát precízen és szigorúan meghatározza. Igyekszik legalább elméletben rendezni. (Néha a gyakorlatban is megteszi.) Mi itt a rendező dolga? Hol „jön át” az itt és most születő, egyszeri előadás varázsa?

Paál István rendezése választ ad erre.- Ha a kifejezés nem lenne lejáratott, azt mondanám, profi munkát végez, pontosan betartja az író utasításait. Ez természetesen nem garancia. Ebből születhet korrekt és semmitmondó előadás. Ha a színészek egymástól függetlenül mozogva felmondják a szöveget, akkor kellemes mulatságot szereznek a csillogóan szellemes párbeszédekkel és közben ráérősen nézelődhetünk a kukákkal ékesített groteszk helyszínen.

A szolnoki előadáson azonban egy pillanatra sem lehet kívülálló a néző. Az utcáról lépcsőn szétszórt lábnyomok vezetnek az ajtóig. Ott egy egész fogadóbizottság kísér bennünket a szűk, sötét kis folyosón keresztül. Ott mintha fogas ágaskodna, rajta keménykalap, felöltő, esernyő, utazótáska, haladtunkban belebotlunk valami kutyaféle szőrcsomóba, aztán újabb ajtó... és belépünk a színpadra. Belecseppentünk a darabba. Visszaút nincs, akarjuk vagy nem, ebben a játszmában benne vagyunk.

TESTKÖZELBEN, együtt lélegzőnk a két főszereplővel. Hamm és Clov összetartoznak, kiegészítik egymást. Egyetlen tengely két pólusát alkotják. A rendező kíméletlen precizitása és a színészek összpontosítása teremti meg és feszíti ki két órán keresztül ezt a szálat. Ebben az áramkörben magasabb a feszültség, mint amit egy szikrázó agytorna dialógusai nyújthatnak. Paál nem öli meg a játék félelmetes humorát, de elveszi a kikacsintó poénkodás felszabadító örömét. Félelmünket nem oszlatja, hanem növeli a nevetés. Kegyetlen őszinteséget követel tőlünk, és még azt sem engedi, hogy a végén a taps felszabadító, sokszor öncsaló gesztusába bújjunk.

Bátortalanul felfcászáló- dunk, kisettenkedünk a játszmából. Ha tudunk.

Bérezés László