Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. október 14. J. Wolfgang Goethe: Őszi érzés Dűsabban, venyige, ■ % lobogd be kövérebb zölddel ablakom rácsait! Buggyanj bogyó! Fürt, érj hamarabb, érj még ragyogóbbra, telibbre! Titeket költöget Nap-Anyánk búcsúzó szeme, titeket becéz a szelíd ég gyümölcshozó bősége, titeket hűt a baráti hold varázslehelete, és tireátok hull, ah, e szemekből az örök, éltető szerelem bőharmatú könnye! Konsztantyin Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy (részlet) öszidő, de szép, de gyönyörű vagy! A tűnődő természet hervadása, kora reggel az ősz ködgomolyag, a búcsúzó fények, a madarak — a lelket álom s bánat babonázza, őszidő, de szép, de gyönyörű vagy! John Keats: Az őszhöz (részlet) Párák és érett ízek évszaka, jössz, s hő híved, a sárga nap, örül, s összefogtok s áldott fürtök soka csügg a szőlőn a nádtetők körül; mohos ágat dús almasúly töret s zamat tölt minden őszi magvakat, dinnye dagad, feszül cukros bele a mogyoróknak s száz bimbó fakad: késő virág, minőt a, méh szeret, s már azt hiszi: örök a méz-szüret, mert nyári sejtje csordultig tele. Nyikolaj Zabolockij: Ősz £4 (részlet) Ha elmúlik a nap, s a természet maga a benne nyúló fényt kioltja már, tág ház gyanánt az őszi cserjék ág-boga a levegőben mozdulatlan áll. A héja, varjú ott lel éji menedéket, s fent felhők raja száll, sok vándorló kísértet. Tapadtan hull alá a száraz őszi lomb, hever a földeken, dús levél-terítő. (A világirodalom legszebb versei c. kötetből válogatta és a totókat készítette; Temesközy F.) Illés Sándor: HÉT FAVÁGÓ eten voltak a csapatban, mert a nyolcadik nemigen számított. Berecz Tamás bácsi volt a nyolcadik, de ő csak toporgott a többiek körül a hóban, és inkább útban volt. Vigyázni kellett rá, mint a gyerekre, nehogy a zuhanó fatörzs alá kerüljön. — A ménkűbe is! — mérgelődött Kardics, a brigádvezető, amikor meglátta a sűrűn pislogó öreget hétfőn reggel. — Hát így nemigen végzünk a száz köbméterrel. Tán még fejszéje sincs? Fejszéje ugyan volt Berecz Tamásnak, de nem sokra ment vele. Rossz élű, elhasznált fejsze volt, lötyögött benne a nyél. Aztán, ha oda is ütött a fatözsre, csak pillegett a faháncs, és hullott le fehér darabokban a hó az ágakról, de üthette volna estig is, amíg kidönti. A többiek, az erősek, a fiatalok félretolták az öreget. — Haggya mán, nem galy- lyat aprítani gyüttünk! Az öreg megszeppent, szívta az orrát a hidegbeen, keze fejét rejtegette kabátja szárnya alá, de a hideg oda is befurakodott. Tehetetlenül álldogált, toporgott a bakancsokban, ropogott a szűz hó alatta, és a szél, ami sziszegve bujkált az erdő fái között, kiszívta szeméből a könnyeket. Napok óta itt kódorog az erdő környékén, látták a favágók többször is. Ismerik jól, dinnyecsősz volt a nyáron, ült a nádkunyhó előtt, és pipázgatott. Senkivel se ereszkedett szólásba. A gyerekek többször megdobálták, csúfolódó szavakat kiabáltak felé, és ilyenkor nagyokat rikkantva rázta görcsös botját. ősz haja hosszúra megnőtt, szakálla összekócoló- dott, mert sohase fésülte. Talán nem is volt fésűje... Hétfőn reggel aztán, mielőtt munkába indult a csapat, a főmérnök odaszólt Kardicsnak; — Tamás bácsi is magukkal megy. Segít majd valamit, de vigyázzanak rá. Hát így került a csapatba. A többiek szítták a fogukat és mérgelődtek. Minek kell ez a vén gubanc? Hiszen az orra is elcseppen. Mit gondol a mérnök tulajdonképpen? Néha mérgesen rászóltak, meglökték, odébb taszították, de az öreg nem szólt soha, csak pislogott riadtan. Szinte sajnálni lehetett. De kinek van itt ideje sajnálkozni? Zuhogtak a fejszék, repült a forgács gyantásán, illatosán, reccsent a fa, és hosszú, süket zuhanással csapódtak ágai a fagyos földre. Ketten a fűrészt húzták szusszanás nélkül, hárman rövid nyelű szekercékkel csonkolták az ágakat, a többiek meg villogtatták nehéz fejszéjüket, és felnyögtek néha a nagy nekihevülésben, ahogy a lendület után kiszorult belőlük a levegő. Tegnap este se szóltak hozzá, amikor megvackoltak. a meleg fabarakkban. Ültek egy darabig a pattogó kályha mellett, aztán magukra húzták a pokrócot. Az öreg ott maradt a földre kuporodva a sarokban, és elnyoipta az álom. Valaki pokrócot terített rá az éjszaka, nehogy megfázzon. — Legjobb, ha itthon marad — mondta neki reggel mosakodás közben Gereblyés, a lógó bajuszú, ahogy paskol- ta nyakára a friss forrásvizet. — Meggebed még ebben a hidegben. Tamás bácsi azonban elindult velük, a sor végén ballagott lehorgasztott fejjel, és karjára akasztva himbálózott lépés közben a fejsze nyele, mint egy igazi favágónak. A vállán meg tarisznyája billegett, jó púpos volt, lehetett benne fél kenyér és még sok más is. — Hiii, — csapta össze fá- zós tenyerét az élen haladó Kardics, aztán kalapját is meglóbálta a karjával, hogy elriassza a varjakat. A madarak fekete csapata károgva keringett a fák fölött. Az ég szürke volt, és alacsonyan feszült az erdő fölé, de a fák között a távolság kékesen és sejtésszerűen borongott. — Őzek — mutatott az egyik a hóban látszó nyomokra. — Fáznak szegények ilyenkor. Ők is fáztak, s gyorsabban szedték a lábukat. Már látszott az irtás a dombtetőn. A völgybe csúsztatott fatörzsek fényes utat karcoltak a hóba a fák között. Ezt óvatosan megkerülték, mert olyan volt a sikló, mint a jégpálya. Nem lehetett rajta bakancsban járni. Később belemelegedt'ek a munkába, és el is feledkeztek az öregről. Gereblyés vette észre úgy dél felé, s lehet, hogy megsajnálta, mert •szokatlanul gorombán odaszólt neki: — Mit lebzsel itt? Gyújtson inkább tüzet, hogy ne fagyjunk meg ebéd alatt. Tamás bácsi szorgalmasan szedegette a gallyakat, s mire a többiek abbahagyták a munkát, már magas lánggal égett a tűz a tisztáson. Odakuporodtak mellé, és kezüket előrenyújtva, melegedtek. Aztán elővették az elemózsiát, és falatozni kezdtek. Az egyik szalonnát szelt éles bicskájával, és megpaprikázta a tetejét. A másik kolbászt rágcsált, olyan keményre fagyott, hogy törni lehetett. A melegben az arcok felengedtek, és a szívek kérgéről is olvadozni kezdett a jég, mert nem esett közöttük hangosabb szó. Nem marták egymást, s nem szidták az időjárást. Tamás bácsi is észrevette a hangulat- változást, és kissé ugyan félénken, de előszedte a tarisznyáját. Kibogozta a madzagot, és a térdére fektette a kenyeret. Vágott belőle nagy karajt, majd ismét a tarisznyába nyúlt, és papírba csomagolt hurkát kotort elő. Megszagolta, bólintott s beleharapott. Egyik tenyerét az álla alá tette, hogy a morzsákat felfogja. hurkának érezni lehetett fűszeres, jó illatát. A tűz körül ülő favágók összenéztek, majd az egyikük, Kelemen Karcsi, a legmérgesebb hangú, csendesen megkérdezte: — A dinnyeföldön hízott? — A lányom küldte — mondta csendesen az öreg, és egy pillanatra abbahagyta az evést. Ők vágtak. — Magának lánya is van? — kapta fel a fejét Kardics, és lábával egy félig elégett gallyat visszakotort a tűzbe. — Van. De férjhez ment öt esztendeje. — Hová? — Ceglédre. Én is odavalósi vagyok. — Akkor mit keres itt? — fordult neki Gereblyés, és úgy vágott a szava, mint a kés. — Mért csőszködik a kunyhóban? — Mert összevesztünk — halkult el az öreg hangja, és a maradék hurkát visszacsomagolta a papírba. — Négy esztendeje, hogy elgyüttem. A vejem miatt. — Rossz ember talán? — szólt közbe valaki, aligha nem megint Kelemen Karcsi. — Hát... Nem nagyon ismerem. Az úgy volt, hogy én adtam öt hold földet a lányomnak. A nevére írattam, már az asszony halála után, még negyvenegyben. Aztán, hogy megtetszett neki az a legény, hát vigye a földet, boldoguljanak, ahogy tudnak. ők a fiatalok. Én már mit számítok? Egy ideig hallgatott, a tarisznya száját bogozta össze. A többiek csendesen falatoztak. Messziről tompa dörrenés ütött lyukat az erdő téli csöndjében. Valaki vadászott. — Aztán oda lett a főd. — Tán elkártyázta? — Nem az. Nem kártyázik, nem iszik az én vejem. Rendes ember az. Csak belépett a csoportba. Beadta az én födémét. Amit az asszonnyal kuporgattunk össze, hogy legyen a lánynak. Az unokának. Erre én nyakamba akasztottam a tarisznyám, kezembe a botot, és otthagytam őket. Boldoguljanak hát. — És most csomagot küldtek? — húzódott közelebb Kelemen. — Azt. Meg levelet is. írja a lányom, hogy menjek haza. Van már unoka. Most született! — Karcsikat Meg írja, hogy vágtak disznót. Tehenük is van, meg sok baromfi. Ügy ám. — Oszt maga nem megy? — krákogott Gereblyés, és beleköpött a tűzbe. Az öreg ránézett, aztán a földre sütötte a szemét, Jó sokára mondta, amikor már a többiek szedelőzködtek, és a fejsze nyele után nyúltak. — De megyek. Szombaton indulok. Csak hát nem volt pénzem az útiköltségre. Mert messze van, és drága a vonat. De az a jószívű főmérnök, az a fiatal, ahogy elmondom neki, hát a markomba nyomja a pénzt. Ugyan — mondom én neki —, hát nem vagyok én koldus, főmérnök úr. Nem fogadhatom el. Inkább ledolgozom. Hátha tudok valamit segíteni. Értettem én valamikor a favágáshoz is. Fiatalabb koromban. * * * A favágók csendesen lépkedtek a hóban. Csattogott a fejszéjük, és most egészen más volt a hangja. Az erdő boldogan labdázott a csattogással. Az öreg meg ott maradt a tűz mellett, rakta a gallyakat és fadarabokat. Este pedig Kelemen jó fekhelyet készített számára, és két pokrócot terített a lábára. Azt sose lehet tudni, hogy mitől támad az embernek hirtelen jókedve, de azt se, hogy mitől komorodik el egyik percről a másikra. Mintha kicserélték volna. Harmadnap, ahogy babrál az öreg a tisztáson, a tűz mellett egyszerre csak odatoppan az egyik favágó, és megkérdi tőle: — Mit farigcsál? Az öreg kiejti a hangra a fadarabot a kezéből, és sze- pegve mondja: — Lovat... Falovat szeretnék :.. Egy kis falovat. Eljátszana vele a gyerek. De- nehéz már az én kezem. Meg ez a bicska is életlen. A favágó állt mellette egy ideig, aztán visszament a többihez. Valamit susmutol- tak, bólpgattak, a fejüket csóválták. És mintha minden megváltozott volna aztán. Nem szóltak hozzá, hiába próbálta este megint elmesélni a levelet, amit kapott a lányától. Hol az egyik tűnt el, hol a másik. Este, a vacsora után Gereblyés csak felkelt, és szó nélkül kiment. Aztán ebéd alatt is, a tűzrakás körül sem voltak mindig ott. Kelemen gyorsan bekapta, az ebédet, és nekivágott az erdőnek. Olyan nyugtalanok voltak az emberek. Tamás bácsi félni kezdett. Lehet, hogy ezek egy este megölik. Fejszével fejbe csapják, és itt hagyják a farkasoknak az erdőben. Az utolsó este már nem is mert az asztalhoz ülni velük. A kályha mellé kuporodott, és ott tördelte a száraz kenyeret. Ott is nyomta el az álom, jó későn. Eleinte mindig felrezzent, mert sokat csapódott az ajtó, folyton jöttek- mentek az emberek, hangos szóval szidták egymást, aztán a lámpát meg az olajat, a hideget, a nyirkos fát meg mindent, ami eszükbe jutott. De aztán csak elnyomta az álom, tarisznyája kicsúszott a kezéből, és feje a mellére billent. Reggel, amikor felébredt, üres volt a barakk. Pedig illett volna elbúcsúzni tőlük. Mert nem voltak ezek rossz emberek. egkereste a botját és a vállára akasztotta a tarisznyáját. Valami zörgött benne, meg nehezebb is volt a szokottnál. Talán csak nem viccelték meg? Kibogozza a madzagot, és belenyúl. Aztán kirakja sorban az asztalra a tartalmát. Hét durván faragott lovat, Őszidő de szép, Aj de gyönyörű mmfy
