Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

I

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. augusztus 19.

férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazud.ja, .jövőre már biztosan lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállvá- nyát néztük messziről bemérőpontnak. vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. . A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal.

Mi a domb előtti téren fo- cizgattunk. ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak pasz- szolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön nár nagysrác a kocsmából. mert csak négyen voltunk.

Amikor a férfi leült egv kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket. a szegény nép keserveit és tájképeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellért-hegyet a Szabadság-szoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról. körbástyákról villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el.

Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit és odaballagtunk. hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta me- gett megálltunk. Olyan harmincéves-forma ember volt. vékonyarcú. kékszemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt. amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett.

— Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajz- szénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesein és fürgén. hogy Magdi néni, a vöröskörmű rajztanárnő sem különben.

Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár maszatolás, és rajta állt áz asztalosműhely becsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám. ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná. ígv mennyivel rpmantikuisabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt. mert kibukott közülünk, persze okvetetlenkedett: — Figyuzzátok. nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll.

A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet. a MÉH-telep hiányzott róla. de máris friss papírt szedett elő, és újra kezdte az egészet.

— Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valameny- nyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Fociz- gattunk, passzolgattunk. de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuzhat- tunk. Nagyon vigyáztunk rá. hogy felé ne rúgjuk a labdát.

A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele. de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallottuk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: — Igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen!

De nem akart, még a cigarettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni. és ha időm volt. meg-megnéz- tem a dombot. Sok látnivaló nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán.

mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbe gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dő belőlük a füst, mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is, ha én lennék festő, nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár hanem a Darugyár kéményéből kiömlő füst különfél'1 formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél. úgy elborítja a Telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt. hogy köhögni kell tőle.

Már dél körül járt az idő. két órája is lehetett, hogy fociztunk, gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Untam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtóinál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk.

Jó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt. a Telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely. a MÉH-telep, az a hely is. ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izzana. Halványvörös volt a Telep, a domb pedig úgy magasodott fölé, mint egy parázshalom, az asztalosműhely, a MÉH-telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit tudom én. mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá. Sokáig bámultuk. Póta, tért a leghamarabb magához. — Gyertek már, még egy gólig nyomjuk!

A DOMB

Nem volt kedvünk otthagyni a képet, minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leskelőd- tünk, de a festőt még az sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen. — Gyertek már, mert berúgom a gólt! — kakaskodott Póta; egyedül állt a pályán. És akkor láttam meg, hogv a képen rajta vannak a téglák, a mi kapuink. Ott, ahol lenniük kell. Mintha mos1' hagytuk volna abba a focizást. és elmenekültünk volna valami nagy veszedelem elől.

— Jöttök vagy nem! — kiáltotta Póta, letette a labdát középre, és hátrált tőle vagy tíz lépést. — Menjünk mert ez hülye — mondta Béla, rosszat érzett, de a Povinger is észrevette a kapukat a képen, vigyorogva mutatta őket, ott vannak, ott vannak. így a Béla is visszafordult megnézni.

— Puskás lő. gól! — kiáltotta Póta. nekirohant a labdának, és spiccel felénk lőtte. Ügy süvített el a labda az állvány mellett, hogv szinte súrolta.

— Te hülye állat! — ordította a Povinger, és felháborodottan bámulta Pótát. aki röhögött, a térdét csapkodva röhögött, és ugrált egyhelyben, mint egy bolond. Béla utána indult a labdának, mert az övé volt. mi pedig szép lassan a Póta felé. mintha mi sem történt volna. Egy percig még néztük a festőt is, mennyire érintette őt a gaztett, de nem láttunk rajta változást. Húzogatta a hajszálvékony vonalakat.

— Lehetetlen, hogy ne vette volna észre — mondta Béla, és aztán már csak futottunk a Póta után.

ég a sarok előtt sikerült elkapnunk, pedig nagyon szedte a görbe lábait. Bekerítettük, elkaptuk, hátracsavartuk a karjait, és akkora kokikat kapott tőlünk, hogy csak úgy dongott a feje. Nem védekezett, egyrészt. mert erősebbek voltunk, másrészt tudta, hogy akkor többet kap. Miután kiosztottuk, együtt ballagtunk hazafelé, békességes csendben. A saroknál elváltunk. ki-ki ment haza ebédelni.

— A domb akkor sem vörös, hanem olyan, amilyen! — kiáltotta Póta búcsúzóul, amikor már biztonságos távolba ért tőlünk. Nem is feleltünk neki.

Csanády János:

Huljdogál alkony

A fölásott föld nyugodtan hever, itt-ott fénylik, tiszta már, a gaz boglyáiba a szél néha bever, szétszórja egy kicsit, ami, igaz, nem oly nagy baj, a tűz majd így is elropogtatja kemencénkben hajnalokon, kenyérsütés előtt, amikor a tészta a melencében a kovásztól már jó magasra nőtt; a fölásott föld nyugodtan hever, várja a fehér kenyérruhát, de előbb még elomlasztja a fagy, megdolgozza, mint kéz a kenyeret, csak azután kapja a hósubát, akkor majd alatta melegszik, tavaszig, míg újra felragyog az égen a nap, az arany kenyér, egész addig nyugodtan fekszik, háta a kényes kerítéshez ér, honnan elfogyott már a száraz kóró, az ősz néma jajszava — november van, korai alkony hulldogál, délutáni éjszaka.

Vathy Zsuzsa:

Érdemes levelet írni?

ogadok, nem tudják, mi- lyen egy gyár belsejében lakni. Nem mondom, hegyi levegő, szanatóriumi csend meg ilyenek nincsenek, de azért nem cserélnék sem a temetőőrrel, sem a vágóhídi ismerősömmel, még az unokatestvéremmel sem, aki egy strand udvarán lakik.

Valóságos kis város ez itt. Van pici pamutgyára, öntödéje, állomása, étkezdéje, van orvosi rendelője, szabóműhelye, sok-sok kéménye, még emeletes háza is. És persze hatszáz lakója. A lakott részt Rózsadombnak hívják, pedig rózsa! Néhány satnya fa, rozsdás pipitér, kormos karaj és más, a dömperek súlyával dacoló, ismeretlen gyomnövény.

A gyárnak van egy kis újságja is, úgy hívják, hogy „Simplon Híradó” Itt dolgozom, a Híradónál. Ha azt hinnék, hogy valami kén.y- szerállás ezr ahol egy közepesen ió fizetés mellett kihúzhatom a nyugdíjig vagy legalább a megbecsülés koráig, tévednek. Jó munka ez és kedvemre való. Ráadásul lakást is kapok hozzá. Munka után, ha haza akarok menni, csak átsétálok a fatelepen (nem tudom, mire használják ezt a "rengeteg fát, fűtenek vele, feldolgozzák, vagy csak szállítják ide-oda?), és már otthon is vagyok. Persze, nem megyek mindjárt haza, előbb sétálok a gyárudvaron. beszélgetek az ismerősökkel, ők meghallgatják az én véleményemet. én az övékét, és sokszor olyan híreket mondanak nekem, hogy háromnapi utánjárással sem szerezhetnék különbeket.

A múlt év őszén, mikor új munkatársat kaptunk, és kevesebb lett a munkám, e] is gondolkoztam ezeken a beszélgetéseken.

A Híradóban van minden, töprengtem. közérdekű közlemények, reklámok, csak egy nincs, levelek. Ahol az emberek maguk mondhatnák el a gondolataikat, ahol nem helyettük, hanem ők maguk beszélnének.

— Igazad van — mondta a főnököm. mikor előhozakodtam a tervemmel —. szükség van rá, megcsináljuk. légy türelemmel.

Tél lett, ősz, de nem aggódtam, tudtam, ha a főnököm megígér valamit. arra számíthatok.

A következő év tavaszán, áprilisban nyílt meg az új rovat. Rajzolt címbetűi voltak, a két szó között futár szaladt földig érő borítékkal. A megnyitóra szép jegyzetet írtam arról: az emberekben mindig is élt a vágy, hogy örömeiket, sérelmeiket másokkal megosszák, véleményre és együttérzésre vágynak, és arra, hogy igazságérzetüknek, emberségüknek lettekkel is jelét adhassák.

A következő számra még nem vártam választ, így volt időm az előkészületekre. A gyárudvaron levelesládákat helyeztem el (tizenkét

postaládát, pontosan egyenlő távolságra egymástól), az íróasztalomra biztonsági zárat tetettem, és a leveleknek két új dossziét nyitottam. Egy kis pecsétnyomót is csináltattam, ugyanaz a piros futár szaladt rajta, amelyik á fejlécen, és egy papírvágó kést is beszereztem, de ezt saját költségemen.

Három hét után egyetlen levél sem érkezett. Hogy rovatom ne maradjon üresen, a lapba beletettem egy vidéki humoristánk „Érdemes levelet írni?” című jegyzetét (amiből persze az derült ki, hogy érdemes!), és míg ezzel időt nyertem, tüzetesen átgondoltam a tervet. Egy egész délelőttöt töltöttem a gyárudvaron azzal, hogy az emberek legvalószínűbb mozgásirányát tanulmányozzam. Sikerült is kiderítenem, hogy a ládák rossz helven vannak! A legforgalmasabb pontok az üzemek bejárata, a büfék. a WC-k. az orvosi rendelő voltak, és egy drótkerítéssel körülvett ócskavastelep. Megfoghatatlan, mi vonzotta ide az embereket. Törött tengelyeken, lerobbant szivattyúkon, öntőhomokon és elrozsdásodott vas- rudakon kívül semmit sem lehetett itt látni, mégis a nap minden órájában valóságos őrség állt körülötte. Volt. aki szótlanul ácsorgóit, szemét vágyakozva függesztette a pusztuló vastárgyakra, mások le- heveredtek a kerítés mellé, ennivalójukat kicsomagolták, és falatoztak. nevetgéltek, mintha kirándulásom lennének.

Furcsa nap volt az ott lenn, a gyárudvaron. Hogy senkinek ne szúrjon szemet az ácsorgásom, én is kék munkakabátot vettem, és ettől úgy éreztem magam, mintha idegen ember bőrébe bújtam volna. Gyenge napfény volt, kénhidrogénszag, a Rózsadomb fölött sárgásbarna füst.

A vasúti sínek mellett fehér, hántolt facölöpök feküdtek, mögülük fűrészgép hangja és kiáltások hallatszottak.

Vagont rakott öt ember. Nem tudom, mi lehetett a dobozokban, de ahogy az egyikük megemelte, és fölsegítette kék trikós társa vállára, annak a térde megroggyant, és az arca, mintha présbe fogták volna. Fölment a vaslétrán, fölegyenesedett, és ahogy ledobta! Nem is kiáltás volt az, valami összemosódott szó. az eleje és vége egymásba ga- balyodva.

Egészen addig néztem őket, míg az egyikük megfordult és észrevett. Kíváncsian bámult rám; én meg szinte nem is láttam az arcát, csak azt az összecsomósodott szót bogoztam még mindig. Mikor a tekintetünk összeakaszkodott, megfordultam és visszamentem a szobámba.

Másnap megérkezett az első levél.

„Tizenhárom éve dolgozom a gépemen. Belevágtam én már a vasat is. és amikor kigyulladt, nagyon fölbosszantott, de akkor is szerettem. Álmodni is szoktam vele, feleségem azt mondja, egyik éjszaka fölkeltem, odamentem a kályhához, rátettem a kezem, és kiabálni kezdtem. hogy állítsák le, mert meleg. Most mégis meg kell válnom tőle. Mondom magamnak, végre itt az alkalom. választhatok könnyebb munkát, de az az igazságs hogy amit egyszer megtanul az ember, meg is szereti, és ragaszkodik hozzá. Én jól tudom, hogy 'az üzemet el kell innét vinni, mert szörnyű, hogy a gépek' egész éjszaka mennek, a fal túlsó felén meg alszanak, nem is azért írok. hogy megakadályozzam ezt, inkább csak mérges vagyok, hogy más olyan könnyen túljut rajta, én meg hetek óta rágódom.

Talán könnyít rajtam, ha leírom, nem is kérem, hogy válaszoljanak, elég, ha elolvassák.”

A levelet kurzívval szedettem, s bár tudtam, hogy túlzás, három iniciálét is beletetettem. Válasz, ahogy számítani lehetett, nem érkezett, viszont a következő hét elején megjött az újabb levél. Egy tizenhat éves kislány írta, nem nevezte meg magát, az üzeneteket a lapba kérte.

„Kedves Újság. Mióta a vőlegényem katona, minden nap kaptam tőle levelet, és most több mint egy hete egyetlen sort sem írt. El sem tudom képzelni, mi baja. Ma elhatároztam, hogy én sem írok többet. Sajnos, annyira megszoktam már, hogy míg a többiek televíziót néznek, én kijövök a konyhába levelet írni. hogy nem is tudok mást csinálni helyette. Ne vegyék rossznéven, hogy főleg ezért írok.

Kedves Üjság. Már régóta kérdezősködöm, de senki nem tudja megmondani, melyik képről van szó. Egyszer az osztállyal kirándultunk Keszthelyre (három hónapig jártam gimnáziumba),' és megnéztünk egv kiállítást. — Sok szép kép volt, az, egyiken egy alak furcsa „rövidülésben”. A többit egyáltalán nem jegyeztem meg, de ez az egy mindig eszembe jut, főleg, ha valami bajom van. Ha meg tudják mondani, ki van ezen a képen, és hol találom, szívesen megkeresem. Remélem, nincs nagyon messze.

Magamról annyit: én is sokat festek. képeslapokat másolok a konyhában, vagy megkérem az öcsémet, hogy üljön modellt, de ő csak akkor ül, ha két forintot fizetek érte. Amit itt küldök, nem a legjobbak közül való, az egyik a Közép utca a telkünkkel, a másik a ház, amit majd

Hincz Gyula rajza