Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
1979. augusztus 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Gábor Móric: Gyerekfej Battyán Kiss Mihály: Nyár A Nap fénykévejét nyíló ajtómon belöki. Egy darázs zümmögve érkezik, Lehullott gyümölcsre száll — nem éhezik. A kakas kikiáltó. Es a kukuríkú hirtelen Udvar fölé ágaskodó felkiáltó. Sütkérezik a napon, A cirmos, a tyúk meg a disznó. Hús vizet kínál az árnyékban az itató. Rajzmontázs — a kút, A kamara, a nyitott tyúkól ajtó. Meglibben egy egy akáclevél — kis szélhajó. Kerítések lécei porosán aszalódnak. Déli Nap folyik az ereszekről, A levegő megolvadt. Folyik, folyik a meleg ... Lustul a nyugalom, Forró porból növeszti már magát az unalom. A csönd, a fényes penge él, Hol erre hol arra elsuhan, Föltekintesz az égre, s vakítóan rádzuhan. Ima nyugodt volt. Nem is forgolódott, nem riadt fel egyszer sem, nem fázott, nem izzadt. Reggel azonnal és egyszerre felébredt, mint a gyerekek. Megdörzsölte a szemét, és máris felkelt. Cigaretta után nyúlt, de aznap sikerült lefékeznie lendülő karját. „Nem — határozta el —, ma nem cigarettával kezdem.” — És nem gyújtott rá. Behozta az újságot, végignézte a címeket. A címek két percig maradtak meg a fejében, de arra jól emlékezett később is, hogy aznap uborkaszezon volt: világválság, halálos baleset és kísérleti robbantás nélkül. Fényes, sima papírra nyomták az aznapi számot. Ez is jó volt. — Kávét sem iszom — mondta. — Szóltál, szívem? — Csak annyit, hogy ma nem iszom kávét. Lemegyek tejért. Hozzak még valamit? — Csakugyan lemennél? Kenyér kellene és cukor. Ha esetleg látnál gomolyát... — Ezt nem szerette: „lemennél”, „kellene”, „ha látnál”, „esetleg” ... Lemegy: kenyér kell, cukor és gomolya. Ezek biztos dolgok. Ha gomolya nincs, az más. Akkor sem „esetleg”. — Ma nem puhulok meleg vízben — mondotta annak a szőrös fiatalembernek, aki a tükörből kíváncsian ránézett. És nem puhult, Percekig dörgölte magát a jeges zuhany alatt. Akkor már tudta, hogy aznap uszodába is elmegy. A tejboltban sorba állt. Szép, pontos, egyértelmű sorban. Kapott gomolyát is. Boldog volt. Még az üzletben megitta a tejet, és két zsemlét is evett hozzá. Minden falatot alaposan megrágott, és minden harapás után ivott egy-két korty tejet. Nem sietett. „Most felmegyek — döntött. — És borotválkozni fogok.” Villanyborotvát használt, de volt pengés borotvája is. Elővette ezt a borotvát, nem szappanozta be arcát. Hosszan borotválkozott. Élvezte. A fájdalmat és a hosszú, néma párbeszédet önmagával a tükörben. — El kell mennem. — Most?! Hová mégy te vasárnap reggel?! Miféle útjaid vannak? — Uszodába. — Természetes hangon mondta ezt, mint aki magától értetődő dologról beszél. Felesége enyhe gyanúval méregette. És visszakérdezett: — Uszodába? — Ez rossz volt. Az egyetlen rossz aznap. Miért annyira fontos ez? Elmegy és kész. Nyirkos ősz volt már, meztelen talpát, bőrét csípte a hideg. Nem futott, hagyta, hogy csípje. ► Fejes, a víz hűvös, de simulékony. Vibrálnak a medence aljának nyújtózó, zsugorodó zöld csempekockái. Becsapni a falra. Elrúgni magunkat. Suhanás a víz alatt. Levegőt venni. Hosszú, mély lélegzetet... Ledörgölte magát. A ruha egészséges melege. A kabát súlya ... — Jólesett úszni? — Remek volt. — Máskor is elmehetnél. — Majd elmegyek máskor is. Fia a szőnyegen hasalt. Lendkerekes autóit tologatta. Letérdelt mellé. — Hány éves is vagy te? — kérdezte. — Fél négy. Ez a Skoda. Látod? — Látom. Eljössz velem valahová? — A kisfiú szeme felcsillant. „Miért csillan fel — gondolta —, amikor én mindig el akarom vinni valahová? Tudnia kell, hogy mindig el akarom vinni ...” — Mit gondolsz — kérdezte —, egy fél négy éves gyerek nagyfiú már, vagy csak kisfiú? — Csak nagyfiú. — Akkor mehetünk. Lementek a folyóhoz. — Látod, ez a folyó — mondta a fiának. Simonffy András: Egy remek nap A kisfiú nézte a folyót, és bólintott. — A folyón mennek a hajók. Miből van a folyó? — Vízből van. — Miért? És megálltak egy fa mellett. — Látod, ez a fa. — Szép fa. A fa fából van, ugye? — Miért? Felkutyagoltak a hegyre, és látták a várost. — Látod, ez a város. — A város meg sok házból van, ugye? — Igen. Házak, utcák, hidak ... Érted? — Értem. Házak, utcák, hidak. Lementek a városba, és jártak a házak között. A kisfiú egy idő múlva megállt. — Nézd csak — mutatta —, ott asztalok vannak. Együnk tortát, jó? Ott lehet. — Kabátja zsebébe túrt, aztán összezárt kis öklét kinyitotta apja előtt, és sután felpillantott rá. — Nézd — suttogta. — Pénzem is van. — Ujjain fényes húszfilléres feküdt. — Hát ha van, akkor a vendéged vagyok. Tortát ettek. Amikor megették a tortát, a kisfiú megszólalt: — Most már piszkos a tányér, mondd meg a néninek, hogy vigye el. Nem szeretem, ha piszkos. — És odább tolta. — A tied is piszkos. — Ezt is odébb tolta. Hazafelé az autókról beszélgettek. — Na, milyen volt? Merre jártatok? — Együtt sétáltunk — felelte a kisfiú? — És mit láttál? Sok autót? — Autót is meg folyót. A folyó vízből van, tudod? — És voltunk a hegyen. — Melyik hegyen? — A nagy-nagy hegyen. — Csakugyan, merre jártatok? — A városban — felelte, és a fiára pillantott. Ez a kettejük dolga volt. A kisfiú megérezte, a szemébe nézett, és cinkosan mosolygott. — A városban — mondta utána. — Meg mindenfelé. Együtt. Tortát ettünk. Délután megenyvezte a rozoga széket. Egészen elmélyült a munkában, észre sem vette, hogy közben ráesteledett. Nem volt fent tűzifa, leballagott a pincébe a fejszével. Fát vágott. A pincében sötét volt, meggyújtotta a gyertyát, és vágta a fát. Háromszor fordult, hat nagy kosár fát vitt fel. — Innál egy kávét? — Nem, köszönöm. — De hát mi történt veled? — kérdezte aggódva a felesége. — Velem? Miért? — Hát hogy... én nem is tudom. Olyan furcsa vagy ma. Csak nincs valami baj? — Magához vonta az asszonyt, és kigombolta á blúzát. — Mit csinálsz, te? Mit csinálsz! A gyerek előtt... Megfordult. — öregfiú, te fél négy éves, menj csak ki. — Bezárta az ajtót. Az asz- szony rebbenten állt. — Mit akarsz? — Megerőszakollak. — Engem? Bólintott. A blúz elhasadt. — Jaj, a blúzom! A szoknya gombjai lepattantak. — A szoknyám! — Nem érdekel a szoknyád! Ne hagyd magad! De hagyta. — Jaj! Ne! — És egy hosszú, elhaló „ó”. Ö aztán hanyatt feküdt. Ernyedt volt és derűs. Talán aludt is egy kicsit. Álmában kitárta karját, és repült. Kilú- gozódott, tiszta volt és egészséges, mint egy gyerek. — Tudsz repülni? — kérdezte. Felkönyökölt, ujjaival gyengéden végigsimított az asszony mellén, hasán, combjain, és azt mondta: — Te édes, ha a feleségem tudná, milyen remek szeretőt tartok. — De hiszen... A feleséged vagyok. Öt éve. Vagy hat? ( — Csakugyan? — Ügy tett, mintha megdöbbenne. — Az más. Akkor vissza az egészet. Elfelejtettem, öt éve, azt mondtad? Ne haragudj. — Ugye, nem beszélsz komolyan? ... Most már harapták egymást. A gyerek dörömbölt az ajtón. Az asszony görcsösen összerándult. — Hagyd! — kiáltotta ő dühösen. — Hadd üsse! Majd abbahagyja. — De hát mi történt veled? — Semmi, hidd el, semmi. Ne üsd azt az ajtót! Vasárnap van, és foglalkozom a családommal. Nem így van rendjén? — Dolgozni akartál éjjel... — Teszek rá. — Engedj, mosnom kell még. — Minek? Koszos ingben akarok járni. Vagy meztelenül. Ügy még jobb lesz. — Én én? — Neked szerzünk egy fügefalevelet. Vagy egy pántot. Ide. — A pántot is mosni kel! — Fekete pántot szerzünk^ — Azt is mosni kel! üktettek sebeik. Most már lassan, türelemmel szeretkeztek, hogy minden apró kis mozdulatnak jelentősége legyen. Felfrissültek, mint régen. — Nézd csak — mutatta később. — Most már tartani fog ez a szék. Az asszony megnézte a széket, és azt mondta, most már talán igen. Amikor lefeküdtek, érezték a paplan hűvösét, a tapintható lámpafényt, a tárgyak homályát, a gyerek nyugodt álmát. Igen, jó nap volt. Remek nap. építünk, ha leszerel a vőlegényem.” — Több képet nem küldött? — kérdezte a főnököm. — Nem. — Kár — forgatta a gyerekes rajzokat —, ha jobbak, közölhettük volna őket. És láttam a szemén, hogy elégedetlen. Én is az voltam. Éreztem, hogy ez az első két levél csak afféle próbálkozás, pótlék, kevesen tudják átérezni, kevés embert érint. Égy igazi levélhez hozzá lehet szólni, kiki elmondhatja róla a véleményét, heteken át vitatkozni lehet vele. A harmadik végre ilyen volt. Bihari Barna néven egy művezető küldte, ajánlva jött a Simplon Híradó címére. így a levél: „Mióta nyugdíjban vagyok, sokat töprengek. Azt hiszem, elfecséreltem az életemet. Sajnos fiatalkoromban egyformán szerettem mindent, a gépeket, a futballt, a csillagászatot, a zenét, a fizikát, még az állatok természetrajzát is. Ha egyfélével beérem, és a sok olvasás helyett tanulok, most mérnökként megyek nyugdíjba. „Mérnök”, ezt már az unokám is megérti, az apja is az, de „művezető”, hogyan magyarázzam meg neki? Azért tulajdonképpen mégsem ez bánt. Fiatalkoromban, mikor eav fizikakönyvben azt olvastam, hogy a közeledő repülőgépek hangját mélyebbnek halljuk, a távolodókét pedig magasabbnak, elámultam a csodálkozástól. Kimentem egy rétre, ahol csend volt, és meglestem a gépeket. Mikor a fülem is igazolta, amit a könyv mondott, szinte megszédültem a boldogságtól. Később, egy decemberi este elmentem a csillagvizsgálóba, és megnéztem az Orion-csillagképet (közönségesen Kaszás-csillagnak mondják). Kék volt, piros, nem ám fehér, ahogy az utcáról látszik! Három alkalommal is visszamentem, nem tudtam betelni vele. És mit mondjak még? A matematikakönyvekben az egymás felé tartó, de egymást soha el nem érő görbék! Aztán a fizikában az elektromágneses hullámok. Hát nem csodálatos, hogy csak úgy láthatatlanul, fémes vezető nélkül is messzebbre jutnak, mint bármi a. világon? Most hiába olvasom a lapokban a legfantasztikusabb híreket, hogy megfagyasztják az embert, és ötszáz év múlva előveszik, se örömet, se csodálkozást nem érzek. Legfőképp az izgalmat nem, amitől föl- fénylik minden. Talán az öregség miatt van? Vagy mindenki így van véle, és már senki nem tud semminek örüln ? Vagy mégis az a baj. hogy nem végeztem egyetemet? Ha mást is foglalkoztatnak ezek a gondolatok, és van, aki többet tud róluk, kérem írja meg. Nagyon nagy szívességet tesz vele.” A levél ünnepi számban jött le. akkor, amikor dupla példány fogv. és az emberek az apró betűket is átolvassák. Legalább ötven nyugdíjas van <7 gyártelepen, számítgattam. ha sikerül ezzel a levéllel összehozni őket, ha sikerül kiemelni a valamikor szorgalmas, tevékeny embereket az egymásba folyó napok apátiádból. biztos lehetek benne hogy nem hiábavaló a munkám. Ültem a szobám ablaka mellett, és néztem az örömömtől fényes eget. Elgondoltam, amint Bihari Barnához becsönget Képes Márton, és elmondja, hogy ő ugyancsak asztalos, de nem bánja, hogy nem lett vasútmérnök. Faragott ő még tíz évvel ezelőtt is olyan lépcsőkorlátot, hogy három isten sem csinálta volna szebben. És jönnek az emeletről, a szomszéd házból, és a korábban csendes lakások reggeltől estig hangosak, kártyák, sakkok, régi' mesterlevelek kerülnek elő, legendák kelnek életre, és a múltban sokkal otthonosabban mozgó öregek föltámasztják maguknak az időt. Minden reggel személyesen ellenőriztem a levelesládákat, személyesen vettem át a postát. De levél nem érkezett sem az első, sem a második, sem a harmadik napon. Nem értettem. Nem tudtam fölfogni, mi az, ami érdekli az embereket, mi az, ami megindítaná őket. A következő számban üresen hagytam a rovat két hasábját, legyen mementó, itt olyan emberek élnek, akiknek nincs mit mondani egymásnak, akik a világban mindent rendjénvalónak találnak. De ez sem törte meg a csöndet. Naphosszat töprengtem a szobámban, mit tegyek. Egy-egy pillanatra az is megfordult a fejemben, véget vetek ennek az egésznek. Mármint a levélírásnak. Gondolom, kezdettől fogva tudják. hogy a leveleket én írtam. Nem magamtól találtam ki őket. az emberektől hallottam, mindössze any- nvit tettem, hogy leírtam, amit elmondtak nekem. Tehát mind a három szóról szóra igaz. Igaz, és mégsem érdekel senkit. Vagy? Izgatott lettem. Lehet, hogy éppen ez a baj? Lehet, hogy senkit nem érdekelnek az igaz történetek? És egyáltalán mi az. hogy igaz? Igaz, amit elmondanak? Vagy amit elhisznek? Ami mindenki szeme láttára történik? Csak akkor vettem észre, hogy hangosan beszélek, amikor főnököm rámnyitotta az ajtót. Azért jött, hogy megmondja: három hétre külföldre utazik, és távollétében engem . bíz meg a lap szerkesztésével. Azt sem tudtam, hova legyek az örömtől. Három hetem van! Három hétre szabad kezem. Azonnal leültem és írni kezdtem. „Kedves Újság. Fantasztikus dolog történt velem. Sajnálnám. ha nem hinnék el, amit leírok, szóról szóra igaz. A Mester azzal kezdte, hogy elvette az iparitanuló-ruhá- mat, és hazavitte a saját fiának (szén sárga kabát és nadrág volt, a felsőrész farmerral egész jól mutatott), aztán a múltkor, amikor meglátta, hogy takarítás közben slaggal meglocsolom egy kissé az íróasztalát, odajött, és lemezlyukasztóval kilyukasztotta a fülemet. Azt mondta, ez neki munkaköri kötelessége. Én ezt kötve hiszem. Mindenesetre, mielőtt további bonyodalmak származnának az ügyből (sokkal erősebb vagyok, mint ő), kérem, küldjenek egy hivatalos papírt, amin rajta van. hogy kinek mi a munkaköri kötelessége. Egyelőre maradok névtelen.” Tiszta papírt vettem, és kezdtem a másodikat. „Fontos bejelentenivalóm van. Ismeretlen tettesek lopják a gyárat. A hármas számú kapu elé napjában többször is odaáll egy teherautó, és a portás beleegyezésével megrakodva távozik. Már szétszedték és elszállították a kéményt. Leszerelték a textilgépeket. A síneket eladták a Játékvasút Vállalatnak. A banda vezetői a konyhaszemélyzetet kisorsolták otthoni szakácsnak. Az ipari őröket kerti törpének, a gégészeket házi sofőrnek. A macskaköveket is fölszedték, és ismeretlen helyre szállították. Figyelem, vigyázat! Figyelem! Hordják a gyárat!” A leveleket a többi kézirattal együtt személyesen vittem el a nyomdába. Nem voltam nyugtalan, csak másnap, jamikor a Híradó friss példányát szétnyitottam. „Lopják a gyárat.” A papír remegett a kezemben. a betűk szétfutottak a szemem előtt. Bezárkóztam a szobámba, feldúltan meredtem a telefonra. Ha baj nélkül megúszom, fogad- koztam, soha egyetlen levelet sem írok. Délig nem keresett senki. Délután sem. Másnap a postaládák üresek voltak. Harmadnap is. Mikor egy hét eltelt anélkül, hogy valaki is szólt volna, föllélegeztem. Tudtam, hogy föloldhatom magam a fogadalmam alól, és ezentúl a Híradóban bármit leírhatok, sem ellenezni, sem helyeselni nem fogja senki. Mégsem így lett. Tudják, mi történt? Egy napon eltűntek a leveleim. A művezetők, segédmunkások. könyvelők, tanulók nevében írt tulajdon leveleim. Értik ezt? Hiába vittem őket személyesen a postára, hiába dobtam be saját kezűleg az udvaron levő ládákba, másnap nem voltak sehol • s ennek lassan fél éve. Mi mást tehetnék? Minden nap bezárkózom a szobámba, leülök az asztalhoz. és megírok két levelet. Megcímezem őket. lezárom a borítékot, egyiket elviszem a postára, másikat a gyárudvaron dobom be. Aztán csak állok, és nézek utánuk, mert elgondolni sem tudom, mi vár rájuk. összeállította: Rékasy Ildiké
