Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

1979. július 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 F él négy előtt elkezdő­dött az orrvérzés. Zsebkendők, majd el­áll. Nem állt el. Vizes boro­gatás a nyakra, ecetszago- lás. Nem használt. Hanyatt fekvés, hányinger, szédülés. Négykor még mindig vérzett. Nincs otthon senki, üres a lakás. Telefon a körzeti ren­delőbe. Nem vette fel senki. Űjra hanyatt fekvés, ecetsza- golás. Ismét telefon. Csöng, csöng, kicsöngött. Az orr egy­re vérzik. Felvették a tele­font. Tessék. Kérem, ez tör­tént. Mi nem tudunk orvost küldeni. Telefonáljon a köz­ponti rendelőbe. Erős szédü­lés. Halló, központi rendelő. Már több, mint egy fél órá­ja vérzik az orrom. Tampo­nálja. Mit csináljak? Tam­ponálja és üljön taxiba! így, véresen? Kérem, én mind­járt elájulok. Hány éves? Hetvenhét. Szédülök. Saj­nos, nem tudok mást monda­ni. ' Amire az orvos odaér, maga is beér a kórházba ta­xival. De nekem sürgősen or­vosra van szükségem! Szét­kapcsolt a vonal. Az ideges­ségtől még jobban erősödik az orrvérzés. Halló, szom­szédok! Hívjon mentőt! Háromnegyed öt. Sok vér- veszteség. Hanyatt fekvés, vizes törölköző, félelem. Mi lesz velem?! Telefon. Süket volt. Várakozás a vonalra. A házban lakik egy orvos. Ép­pen elment üdülni. Megjött a vonal. Tárcsázás. Halló, mentők. Tessék itt mentők. Kérem, nekem. Szétkap­csolt. Tárcsázás. Kicseng. Halló? Mentők. Már több. ORVOSI ESET mint egy órája vérzik az or­rom. Nem tudok taxiba ülni. Nem venne fel! Szétkapcsolt. öt óra is elmúlt. Halló, mentők? Mondja a címet! Első kerület, Mészáros utca tizenkettő, negyedik öt. Jer- ney. Intézkedek. Köszönöm. Kapkodás, rendcsinálás, erős orrvérzés, szédülés és hány­inger. Kellett nekem meg­öregednem?! Várakozás, orr­vérzés. Megjöttek a mentők. Be kell vinnünk. Tessék ezt hoz­ni, azt hozni, amazt hozni, a személyi meglegyen. Orrvér­zés, az ájulás határa. Indu­lás lefelé a liften. Mi tör­tént, mi történt?? Orrvérzés, ne tessék bámészkodni. Tes­sék fogódzkodni, indulunk. Szirénázás, előzés, rázkódás kanyarodás, orrvérzés. Miért nem állt el? Mit tetszett csi­nálni? Ecetet szagoltam. Hmm. A mentő megérkezett a kórházba. Tessék óvatosan kiszállni. Hol a nővérke? Halló, nő­vérke. Itt vagyok, mi történt. Orrvérzés. Tessék leülni, hí­vom a főorvos urat. Eltelt egy félóra. Erős orrvérzés, szédülés, hányinger, idegbaj. Ne tessék izgulni! Köszönöm a segítséget. Borravaló. Orr­vérzés. A főorvos úr rög­tön itt lesz. Nem lett. Addig fogja be az orrát zsebken­dővel. Már elhasználtam. Nem kaphatnék valamit? Majd, ha a főorvos úr itt lesz. Ne tessék izgulni! Ké­rem, már két órája vérzik az orrom!! Az jó, ha kijön. Leg­alább nem kapott agyvér­zést. Mindjárt azt kapok. Ugyan már! Egy kis orrvér­zésből ekkora ügyet csinálni! Nézze meg azt az ember! Tegnap vették ki az orrsö­vényét. Elájulok! Ne tessék! Már itt is van a főorvos. Tessék bejönni! Tessék le­ülni! Hol a nővér? Tessék várni, megkeresem. Erős orr­vérzés, fekete foltok. Megjött a nővér. Na, most szépen megmérjük a vérnyomást. Nyújtsa a karját! De kérem, nekem az orrom!! Nyugalom, nénike! Hány éves tetszik lenni? Hetvenhét. Jó erőben tetszik lenni. Két órája vér­zik az orrom! Hát bizony, ez a vérnyomás elég magas. A mentősök aláíratnak. Elmen­tek. Hol a főorvos úr? Ket- tőszázhúsz a vérnyomása. Már nem lesz semmi baj! M egvizsgálták. Tamponál- ták. Fél hat. Most már nem fog vérezni. Itt kell maradni egy pár napig. Hol a nővérke?! Megjött. Felvesszük szépen az adato­kat. Mi történt? Miért tet­szik rángatódzni? Fogja 'le kérem, nővérke! Ez a néni megőrült! Az orrvérzéstől ?! Nem tudom. Attól nem szok­tak. Már harap is! Kísérje, kérem, az idegosztályra! Ilyen még nem fordult elő. Egy egyszerű orrvérzéstől?! Tormai László Tabi László: Elegyes ügyek Délelőtt 10 óra van, ülök a kávéházban és böngészem a sajtót. A napilapokkal már végeztem, ott hevernek az asztal bal oldalán, most már a hetilapok egyikét né­zegetem. — Jó reggelt, uram — riadok fel egy női hangra. Idős, szerényen, de takaré- ;j kosán öltözött hölgy áll velem szemben, legfeljebb hat—nyolc évvel lehet fiata- . labb, mint én. A kezében nem látok, lot­tószelvényt, sem eladó Marlboro cigaret­tát, ellenben az egyik szék karfája felé nyúl, nyilvánvaló, hogy mellém akar ülni. Legjobb meggyőződésem szerint sohasem láttam (de ebben siralmas arcmemóriám­ra való tekintettel nem lehetek bizonyos), így hát zavartan hebegem: — Miben állhatok a rendelkezésére, asszonyom? — Ha jól tudom —- mondja ő fétszeg mosollyal az ajkán, — nekünk randevúnk van... — és a Magyar Hírlap aznapi szá­mára mutat, mely az újsághalom tetején fekszik. Megáll bennem az ütő; a hölgy — bizo­nyára apróhirdetés útján — találkát be­szélt meg valakivel, ismertetőjel: Magyar Hírlap az asztalon. Ezt egy szempillantás alatt átlátom. Kínos. — Asszonyom — rebegem még zavar- tabban —, nekem senkivel sincs rande­vúm. Ez a lap véletlenül hever itt. tet­szik látni, itt van alatta a többi is, a Népszava, a Népszabadság, sőt még a Nép­sport is, A nagyobb hatás kedvéért fel is muta­tom mindet. A hölgy tekintete bizalmat­lanságról tanúskodik. Még kínosabb; azt hiszi, hogy letagadom önmagamat, mert külleme nem nyerte meg a tetszésemet. Még néhány másodpercig néz — most már szomorúan —, aztán visszaindul a. bejá­rat felé. Néhány lépést tesz, megtorpan, visszajön és leül mellém. — Rendelek egy süteményt, mert na­gyon ég a gyomrom — mondja tárgyila­gosan és már fordul is a kiszolgáló kis­lányhoz: — kérek egy mogyorótortát. Szóval, nem hitt nekem. Egyre kíno­sabb; mit csináljak? Megbántani nem aka­rom, nőül venni még kevésbé. El nem szaladhatok, mert még nem fizettem. Se­gítségért nem kiálthatok, mert nevetsé­gessé tenném magamat. Villámgyors ha­ditervem: ha hozzák a tortáját, kifizetem a kávémat és elinalok. De nem hozzák. Nézzük egymást. — Egészséges? — kérdi most a hölny az arcomat fürkészve. — Legjobb tudomásom szerint igen — felelem —, de bizonyosat csak a boncolás után mondhatok. — Szellemes, mint mindig. Űristen, a hölgy megismert! Az az át­kozott televízió! Már éppen újabb kísér­letet akarok tenni a helyzet tisztázására, amikor — most már közelebbről — újra a Magyar Hírlapra mutat: — Ez nem a Magyar Nemzet? — Nem, asszonyom. Mint látni méltóz- tátik, ez a Magyar Hírlap. A fejlécük kissé hasonló, de ez mégsem a Magyar Nemzet. — Akkor elnézést kérek. És átül a szomszéd asztalhoz. A tortá­ját már ott eszi meg. gyón még valamit, Kati — ahogy a fér­fi odafordult, sze­mében szűk zöld karikák ' ugráltak. Kedvesen, vadul nézett rá, mint egy tigris. Ki ez az em­ber? Félórája nem is ismer­te. Megállt a teherautóval, kiszállt, bevágta a nagy bá­dogajtót, és leült az aszta­lukhoz. Pirivel üldögéltek itt, szombat délután. — Á, a fejembe száll... — Az a jó — nevetett a férfi, kinyílt a szája. — Hagyd csak, Mikulás, rendes asszony ez. Ne bántsd. — Dehogy bántom — töl­tött a borból, a sárga folya­dék égett a kis napban, úszott a vékony talpas poha­rakban. Ittak. Kati az ital fölött megint nézte a férfit, nem tetszett neki. Borostás volt, haja oldalt ősz. Nem csúnya, csak elgyötört. Mit akar ez? Halászlét rendelt a férfi, még bugyogott, amikor ki­hozták a jénai tálat. Lassan szürcsölték. A kanál fölött egymásra néztek, a férfi zöld karikái ugráltak. Kata elmo­solyodott. A fene egye meg, mit mosolygok? — Kati ura nagyon félté­keny ám — sustorogta Piri, mint egy kerítő a megtört kenyér fölött —, igaz, hogy csak holnap jön meg Dorog­ról — nevetett. Kati elvörösödött, mit hü­lyéskedik Piri. Eszébe jutott Sándor, a férje, amint a sá­ros barna buszon zötykölődik holnap hajnalban hazafelé, belép vörös szemekkel a konyhába, morog. Fáradt. Négy éve volt egy asszony, akit annyira szeretett, el is mondta. Feküdtek a kettős ágyban, nem aludtak akkor éjszaka. Szerették egymást, sose érezte annyira, hogy a férje szereti — kapaszkodott belé, mint egy nagy gyerek. A karjába, a hálóing kis kék batisztjába, a nyakába. Le­tépte róla a hálóinget, mert ő húzódzkodott. Aztán nézték a plafont. Érezte, a férje is fönn van, a kettős ébrenlét egymásba kapcsolódott, mint az áram. Egymásba találtak, eltűntek egymásban hosszan, passzívan. Aztán megint néz­ték a plafont. Ébren, élesen. Akkor mondta el a férje, hogy a buszon megismert egy asszonyt, szőke haja van. az adminisztráción dolgozik, özvegy, szomorú. Nem feküdt le (vele. nem, csak szereti. „Csak?” — gondolta Kati. Meg azt, hogy „végem van”. Férje csak beszélt, szerette volna mondani neki, „ne most, ne most, ennyi szere­lem után, ne most, mikor így szeretlek, mikor már hajnal lesz...” — de a férje csak mondta, mondta, hogy szo­morú, hogy szőke, kár érte, „nem nyúltam ihozaá, hidd el”, de beszélnie kellett. Azóta nem beszél. Ö nem kérdezte, azóta biztos, hogy van szeretője, ha nem is az, mondják, oda se figyel, nem keresik egymás kezét a lepe­dőn este, az biztos. Néha. Szépen, magányosan. Szótla­nul, forrón, de kerülve egy­más száját. Egyedül. Egyedül is lehet. — Ábrándozik, Kati? — a férfi töltött még a sárga bor­ból. — Nem ... Nincs min áb­rándoznom ... — A boldogságra! — A fér­fi fölemelte a poharat, zöl­den nézte a száját. — Boldogságomra? Nincs nekem olyan. Egy gyerekem van, meg egy férjem. Két szoba. Néhány szőnyeg, egy szép festmény, az unakobá- tyámtól. Az festőművész. — Hogy hívják? — Kollár Béla. Nagymaro­son szokott dolgozni, átjön hozzánk olykor. Akkor bol­dog vagyok. — Igyunk Kollár Bélára — mondta a férfi, kihajtotta a bort. Kati nevetett. Piri tár­gyalt valamit a pincérrel. — Tőle kaptam azt a ké­pet ... Szép. kép ... — Mutasd meg Mikulás­nak a képet, Kati. — Mi van rajta? Piri fölállt, igazgatta a ru­háját, nagy haját rángatta a fésűvel. — Hát egy olyan alak — mondta Piri. — Nőalak. Egy hálóingben áll a fák között. — Dehogy hálóing. Rendes, könnyű ruha. Nyári kép — nevetett Kati, ivott. — Most már igazán meg akarom nézni, hogy hálóing vagy csak egy kártonruha? — A „kartont” á-val ejtette, kedveskedve, odahajolt az asszonyhoz. — Ö az — Piri rúzsozta a száját. — Csak nem meri be­vallani. Szerelmes az a tag belé, annyit jár ide. — Hülye vagy. Rokonom. — Akkor is. Lefestett. Sze­ret. Gyurkovics Tibor: Ha ő is, én is A városka végén laktak Katiék. Egy darabig Pirit is hozták, a nagy teherautó zötykölődött a falusias utcá­kon. Gödrök, sár. Piri elsza­ladt balra. Ketten maradtak a férfival, ő a műszerfalba kapaszkodott, billegett a nagy autó. Középen egy kis töl- csérnyi drótvázában két hű­vös műanyag szegfű himbá­lózott. A bőrülésen színes he­tilapok, félbehajtva nagy ha­jú nők a tetejükön. Meg egy csomag gyűrött Kossuth. Ka­ti odanyúlt, kivett egyet a ci­garettákból, meggyújtotta im- bolyogva. A férfi fogta a kor­mányt, oldalt rámosolygott. Lengtek a rossz kis utcákon, lassan. Kati nézte a saját vá­rosát, mintha idegenbe úszna el. A sárga töppedt házak idegen falura emlékeztették, mikor még nem kezdődött el az élete. Az út szélén sár, az ablakokon sűrű (fehér füg­göny. „Talán sokat ittam — gondolta —, azért megyek itt egy vadidegen férfival egy régi faluvégen. Nem szabad ennyit innom.” Lengett a te­herautó, „Biztos szereti azt a szőke asszonyt, de nem is fontos.” Mélyen leszívta a füstöt, eltöltötte a nikotin kék íze, mintha a karjaiba, a vállába is belefolyt volna. Lebegett, A férfi rámosoly­gott nagykockás sapkája alól. Jóval előbb álltak meg. Be­sötétedett. Kiléptek a nagy sárba. A férfi megfogta az asszony karját, segítette. — Honnan ismeri Pirit? — Kati óvatosan lépett, fölné­zett a nagy férfira. — Honnan ... — nevetett, a hang mélyről jött. — Szóval, értem... — Nem. Ne gondoljon rosszra. Piri nagyon rendes lány. Sokat segített nekem, mikor kijöttem a börtönből. — Mereven, egyszerűen mondta. Kati megállt, megint felné­zett rá. — Ne ijedjen meg. Gázolás miatt. Kati nézte a férfit a félho­mályban. Mindjárt hazaér­nek. Mit jön ez vele? — Meghalt? — Az? A néni? Igen. — Egészen csendesen mondta. — Milyen ruhában volt? — Milyenben, milyenben. Fekete ruhában. Olyan falusi volt. Továbbmentek. A férfi fog­ta a karját, kicsit odasímult. — Nem érdekes. Tíz éve. Lassan léptek a sötét ház­ba. Szinte komoran, mintha idegenek lennének. Elfogó- dottan, csöndesen. A nagy férfi letette a konyhában a sapkáját a székre. Mosoly­gott, mint egy címszerepben. — Na, jöjjön. Megmutatom a képet. — Kati kinyújtotta a kezét, hirtelen megsajnálta a tébláboló idegent. Az bele­kapaszkodott a kinyújtott kézbe, bementek a barna aj­tón a szobába. Ott lógott a kép. Egy nő, lengén, távol­ról, fák közt, de kicsit fölis- merhetően, valahogy az alak­ja vagy a mozgása. Giccs volt, — Maga az. — Én. Ügy mondták, mint egy be­mutatkozást. Hogy teljesen fölismerjék egymást. Aztán nyersen egymásba fordultak. A kék nikotin mindkettőjüket elöntötte, tü­dőig, lábszárig. Remegve áll­tak. Az asszony nyaka meg­bicsaklott, hátra dőlt. A férfi úgy tartotta, mint egy babát. Érezte az asszony bukdácsoló térdeit. A dívány bordó, ré­gies takaróval volt letakarva. Később nagy csend ült a házon. A régi kis ablakkere­tek alig eresztettek be vilá­gosságot. A padlóra beesett a távoli utcalámpa fénye. — Anyu, itthon vagy? — fiúhang szólt be a konyhából. Csönd. Torkában vert a szí­ve. — Anyu! Anyu! — Lépé­sek. — Ne gyere be! Ne gyere be! — fölsikoltott az asszony, maga elé tartotta a blúzát. — Mit csinálsz? — a fiú közelebb lépett. — Én? Itt... jaj... rosz- szul vagyok kicsit. Pihentem. Ne gyere be, Béla, most... — haja lehullt a vállára. A férfi nem mozdult. Mintha meghalt volna. Az asszony összeszorította a térdét, ahogy felült. iLegörnyedt, melle a combjához ért. — Beteg vagy? — A fiú az ajtó mellett állt. Fölgyúj­totta a konyhai villanyt. Ti­zenöt éves srác rajzolódott ki az ablakkockákon. — Nem ... Egy kicsit. Azt mondtad, elmész a klubba, a beat-zenekarra... — Elmenjek? — Béla, vegyél ki tíz fo­rintot a fiókból. Menj el. Hát szereted. Annyira szereted. A fiú ellépett az ablaktól, motozás hallatszott. — Csak húszas van. — Vidd azt. Csak már menj, késő van, elkésel... — Tízre visszajövök. Gyó­gyulj meg. Csók. Az asszony később is a dí­ványon ült. összezárta a lá­bát, könyökére támaszkodott. Nézte a kis fényben a nyi­tott papucsba bújtatott láb­ujjait, a fölfénylő körmöket. Mint egy idegen láb. Fölállt. Kiment a konyhába. A kony­ha viaszosvászon térítőjén egy kis nyeszlett műanyag szegfű hevert. A fiú szaladt, a központ­ban volt a klub. Futott a rossz világításé utcákon, a nagy tócsákat átlós ugrások­kal kerülte. Jó kis szél fújt. Nagy messziről hallatszott már, hogy elkezdték a zenét. A kövezett járdán imbolyog- va futott a fiú, nagyokat dobbantott, hogy kikerüljön egy-egy elbámészkodó fel­nőttet. enn a teremben zú­gott a zene. Egy be- at-zenekar nyúzta a hangszereket, a gi­tár vijjogott, mint egy öreg madár. Olyan hang­erősítőket állítottak be, hogy a székek is recsegtek a zené­től. A dorogi helyi zenekar jött át estére. Nagy hajú, fa­lusias arcú fiúk kedves arc­cal üvöltöttek egy angol szö­veget. A teremben vagy öt- venen ringatóztak lesütött szemmel, egymáshoz bújva, mint régi kis állatok. Szőrös- től-bőröstől egymáshoz szo­rultak, mintha félnének. Lengtek. Nagy pára lebegett a teremben. A fiú egy kis­lányhoz szaladt. Odabújt. — Már azt hittem, nem jössz. — Miért ne jönnék? — Hogy nem engednek, vagy valami — odaszorította a fiú arcához az arcát, hal­kan ringtak. Szívták maguk­ba az ordító hanganyagot, az elektromos gitárt. — Te — súgta oda a fiú —, mit gondolsz, kik hordanak kockás sapkát. Nem a sofő­rök? — Ahá, lehet. Hagyj most, hallgassuk a zenét. Hát nem érzéd ? A fiú könnyen a lány mel­léhez ért. — Na. Ne. Ne bánts. — Dehogy, bántlak. Csak foglak. — Behúnyták a sze­müket. Összeállította: őri Zoltánné Szerdahelyi Sándor: Vásár

Next

/
Thumbnails
Contents