Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 29. Kalász László: Mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem élesül nyakamra szél eresztgeti vérem talpam alatt füvek is tőrként meredeznek még az útilapuk is bárddá élesednek megrepedezik a föld áhít beleesnem e szerelmes szülőföld elveszejt már engem mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem születéstől halálig tartó emberségben Rózsa Endre: A repülésről Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar, ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s számyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás, ahogy a lebegő törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre, félelmetes e játék: egy Hibás mozdulat, és minden lehetőség örökre lezuhant — felszállásnál a fötdet- érés a szebb öröm; épp ehhez kell — repülni! Jó veled. Köszönöm. Géczi János: Altató dobd le az inged szőlőszagú este dong vad darázs üvegcserepet játszik a szem hold éjszakáján tested almája éretté hízik vele a nehézkedés szél kendőt lenget — levelek vállra teríted estedet hűvös az este bűvkör az est szőlőszagú este dobd le az inged nyugovó dong nem vad darázs ötven évvel ezelőtt született Vaszilij Suksin, a szovjet próza új hullámának egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb tagja. Regények, elbeszélések mellett filmeket- alkotott, forgatókönyvíró. színész és rendező. Nagy sikerrel játszották nálunk műveit. Közülük a Vörös kányafa c filmjét. Műveiben a mai szovjet élet, a' szibériai világ, a maga valóságában felvázolva tárul fel. Legendás alakjáról — sajnos — csak múlt időben beszélhetünk: ötvenedik születésnapját nem érte meg. Ciinder Antal rajza zülőfalujával álmodott a férS ™-fi... A folyóparton ment. Ott, ahol öblöt vet a part. Nagy- nagy nyugalom áradt el. Sehol egy lélek. A parttal párhuzamosan, kissé odébb a falu, de az is__ mintha kihalt volna. „Hát ez meg hogy lehet — lepődött meg a férfi —, sehol senki?”' Követ dobott a vízbe. De ez még csak nem is csobbant. Még egyet, egy nagyot dobott utána. Ez is hang nélkül süllyedt el. A férfit rettegés fogta el. „Valami történt” — gondolta. És felriadt. És ezután már nem is tudott elaludni. A falujára gondolt... Szürke faházak, a poros utca, csalán a kerítés tövében, a gerenda-falaknál kapirgáló tyúkok, nyeklett szénaszárítók... A falun túl, ameddig a szem ellát, a sztyeppe. Nyugat felé az alkony fénye izzik az égen. Meg még az apró kis tavacskák; esténként sima a színük, mint a higany és tükröződve bennük izzik az alkony fénye. De jó is ott ülni a partjukon és gondolkozni... A csenddel valami aggódó, gyengéd érzés lopja be magát az ember leikébe. Szomorkás. de ugyanakkor mintha egy hang susogna a füledben: Maradj, maradj még, barátom. Messze ménes nyargal az éjszakai legeltetésre: porfelhőt vernek fel a lovak, amely megül a levegőben. És megint elárad a csend. Micsoda csönd tud itt lenni, a Földön. Kihunynak az alkony fényei. Mintha egyes-egyedül lennél a Földön. Nem vagy magányos, nem ijeszt az egyedüllét... de azért valami csak összeszorítja a szíved. A férfi megpróbált elaludni, $le nem tudott. Óvatosan, nehogy felkeltse a feleségét, felkelt, belebújt a pizsamájába, átment a szomszéd szobába, felkapcsolta a villanyt és odaült az asz- tálhoz. — A fene egye meg — suttogta maga elé. — Hogy mi ez? ... Talán öregszem? Mintha búcsúzkodnék. Rettenetesen szomorú volt. szinte kicsordultak a könnyei, úgy sajnálkozott. Mintha misem változott volna azóta, hogy ott ült a tenyérnyi tavacskák partján. „Barátocskám, Ivan Szemjonovics! — írta. — Üdvözöllek! írhatnékom támadt neked. A falunkról álmodtam és elfogott a keserűség. Itt ücsörgők az éjszaka kellős közepén és írok, mint Balzac. Eszembe jutott, ahogy elvégeztük az egyetemet. Emlékszel? Diplomaosztás után hazamentünk. Utoljára otthon, mielőtt munkába állnánk. Kiöltöztünk, mint... mint a fene tudja ki. Rajtam a külföldi fehér ing volt, te meg matróztrikót kerítettél valahonnét. A két jampec, ahogy ott megy az utcán. Aratási időben. Arra szekerezett Minyka Dokucsaev, megálltunk, köszöntünk egymásnak. Olyan maszatos volt, hogy csak a szeme fehérje látszott ki; az aratógép láncát vitte szö- gecseltetni a kovácshoz. Rágyújtottunk. Nem volt miről beszélnünk. Valami idegenség ereszkedett közénk. Ott feszengtünk egy ideig, aztán ő ment a dolgára, mi meg elindultunk a határba, hogy elbúcsúzzunk azoktól a helyektől, ahol szénát gereblyéztünk, boglyát raktunk, őriztük a teheneket, bo- ronáltunk. Még most is röstellem magam, ha eszembe jut Minyka. Hogy mire öltöztünk úgy ki? Az embereknek a körmére ég a dolog, mi meg mint a szarospista... De akkor — ez az, így kell ezt! Hisz búcsúztunk, vagy mi! Nálam egy üveg fehér bor, nálad egy üveg aszú. Ugyanabból a pohárból ittunk. A mezsgyénél ültünk le, ott ittunk a nyírfák alatt. Aztán gyerünk hetvenkedni, hogy hű de belevaló fiúk vagyunk. Elvégeztük az egyetemet. Valami hülye verset szavaltam, te meg kézen álltái. Aztán a mellemet döngettem és ordítoztam: — Gondold csak meg, ki volt, mi volt az apád, meg az enyim is! Mi meg mérnökök vagyunk. Még ittunk. És megint hetvenkedtünk. De mennyire, Istenem! Dagasztotta a mellünket, hogy mi szereztünk elsőként diplomát a faluból. Még táncoltunk is, meg énekeltünk. A rozs meg ott állt lábon az orrunk előtt. Az üres üveget is beledobtam és emlékszem, még arra is gondoltam, hogy csillog majd a tarlón, ha erre jön az aratógép, és" valaki, talán éppen Minyka, majd ezt mondja: — Itt ivott valaki. Aztán aludtunk. Már esteledett, amikor felébredtünk. A külföldi ingem gombócba volt gyű rődve. Fájt a fejem és röstelltem magam. Hát üvöltöttünk egy sort, össze- hordtunk hetet-havat. Nem néztél a szemembe, de nekem sem akaródzott a tiédbe nézni. Nagyon jól emlékszem az egészre...” — Kolja! — No. — Mi van veled? — Semmi... Aludj! — Azt hittem elmentél valahová. — Aludj csak! „...Felébredt a feleségem. Jóltáplált, kövér — uram bocsá —, bűzlik, mint, egy drogéria. Hát így állunk. Vá- nya. Valahogy olyan szomorú vagyok mostanában. Talán nem is volt akkor minek örülnünk? És azóta is elmúlt már ... hányat is írunk most? Tizennyolc év. Észre sem vettem. Évről évre hízom. Az asszonyra teszek megjegyzést, közben, se keresztbe, se hosszába, nem férek be az ajtón. Hisz tudod: üdülők, szanatóriumok. Arra még nem volt időm, hogy az életnek örüljek. NőVaszilij Suksin: Két levél nek a gyerekek, de nem sok örömöm telik bennük. Nagyon okosak, állandóan csak kritizálnak. De azt hiszem, mi jobbak voltunk. Lehet, hogy ez már az öregedéstől van? Hát te, hogy vagy? Néha igazán írhatnál. Amíg nem jön az infarktus. Egyszer összejöhetnénk. Beszélgetnénk, hogy mj volt régen. Hisz lenne miről. Különben meg csak a munka, meg a munka. Egész életünkben még csak körül sem tudtunk nézni. Írj, szakíts rá időt! Valahogy úgy elárvultam; ki értsen meg, ha te nem. Azt hiszem, neked sem fenékig tejfel. No. főmérnök úr, a kacskaringós istennyilába, hát hogy is tovább? Hisz értesz. A mulatozás, duhájkodás úgy hiányzik, mint púp a hátamra. És aztán mi lesz? Hát ezt jelenti, hogy kitörtünk ? E-eh! Felmelegszik a lelkem, ha csak eszembe jut, hogyan sütöttünk krumplit az éjjeli munkán. Visz- sza kellene oda menni, a sztyeppre, tüzet rakni, hallgatni a meséket a boszorkányokról. Ványa, Ványa ... Hát mi ez? Vagy ez a dolgok rendje? Lehet, hogy kezdek csendes őrült lenni? Veled szokott így lenni? De igazat mondj! Különben: hová mész nyáron? Gagrát már látni sem bírom. De próbálj akár csak mukkanni is, hogy haza akarsz menni, a faludba. Hu—hu. A hisztérikája. De most az egyszer fellázadok, lesz, ami lesz. Hazamegyek. Elég volt. Te jössz? Írj és aztán nyomás! Menjenek Gagrába, mi meg megyünk haza. Különben nagyon megbánom. Nem lelkizésből — csak úgy, nagyon kívánom. Egyébként, nem olyan nagy szám, ahogy élek. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a munka is megy, és mégis: egyszer csak elkap valami, mint most is, aztán hagynék mindent a fenébe. írj, Iván, Kérlek! Most új címem van; javulás a lakáskörülményekben. Hisz tudod: egyről csak kettőre kell jutni. Írj! Nyiko- laj.” Nyikolaj Ivanovics lekapcsolta a lámpát, levetette pizsamáját és kemence-meleg felesége mellé hengeredett. Még sokáig nem tudott elaludni. A következő napja hajszálra úgy kezdődött, mint a többi: tíz előtt öt perccel már bent volt a munkahelyén. Jól ápolt, friss volt, noha egy kicsit zúgott a feje; tegnap végül is altatót kellet bevennie. Szokás szerint mosolyogva, jobbra-balra köszöngetve ment a folyóson. Rámolyogtak. Megállít valakit, kérdez tőle valamit, aztán őt állítják meg, tőle kérdeznek. Röviden, velősen válaszol. Becsülik a munkáját. A kedves kis titkárnő feláll, ahogy belép, rámosolyog. „De szép nő, a teremtésit!” — villan át a fején ma is, min* minden reggel. — No, van valami? — Már telefonáltak ... Telefonáltak, követeltek, kértek, kérleltek, óva intettek. Ügy lubickolt ebben, mint hal a vízben. Szinte forgató- könyv szerint váltották egymást az ingerületek. Például: „Hát idefigyeljen: én nem fogok magukkal rabló-pandúrt játszani. Ez az utolsó alkalom.” Vagy: „Édes öregem, én mit tehetek? Na, mit? Ha tőlem függene, akkor természetesen.” És: „Értem, hogyne érteném. Huszonnyolcadikára, hogy ne ígérgessek össze-vissza. Hm? Csak keményen, ahogy a főnök mondja. Nekifekszünk, minden rendben lesz”. Legjobban ezt szerette mondogatni: „Nahát, idefigyeljen! Nem a színjátszó- körben vagyunk, az Otelló próbáján. Nekem aztán esküdözhet, nem vagyok hívő. Ez annyit ér, mint halottnak a csók; nekem bi—zo—nyíték kell. Vége.” De ez sem volt a kedve ellenére: „Tessék? Hát igen. Mit lehet tenni? Én sem tudom. Ugyan, a jelentések. Roskadozik tőlük az asztalom. Golyóscsapágy helyett nem szerelhetem be őket. Próbálja meg, talán sikerül. Nem tudom. Ahogy akarja.” Nyikolaj Ivanovicsot magával ragadta a munkakedv. El is felejtkezett a levélről, pedig reggel magával hozta. De most nem ért rá vele foglalkozni. Tudósítók jöttek a területi újságtól. — Ugyan, ugyan, elvtársak... Még nincs mivel dicsekednünk. Teljesítjük a tervet. Igen ... Négy lépés előre, négy lépés vissza a süpedő szőnyegen, megáll a tudósítók előtt, előveszi mosolyát, amelyet oly gyakran hívott segítségül. A rosszakarói ezt mondták róla: mosolyogj és az Tsten is megsegít! — A terv az terv. Kicsit többre is futja az erőnkből. Nem árulok el titkot: megpróbálunk rádobni tíz—tizenöt százalékot. Egy kis vegyi beavatkozás: nem visszafogni, hanem gyorsítani igyekszünk a folyamatot. Hát így állunk. Elvégeztük a számításokat, az emberekben pezseg az munkakedv — egyszóval kezdődhet a tánc. Csináltak róla néhány felvételt az asztal mögött, kimentek az üzembe, ott is csináltak néhányat. Nyikolaj Ivanovics többet beszélt az emberekkel, mint az újságírókkal. Aztán végképp a főmérnöknek passzolta őket, és visz- szament az irodába. — Dmitrij Vasziljevics telefonált. Azt mondtam, hogy kint van az üzemben. — Majd kapcsolja! Dmitrij Vasziljeviccsel könnyen ment a dolog. Ettől egészen felszabadult örömében. Az ügyfelek és hívások első hulláma levonult. — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics? — Nem vagyok itt, a műhelybe mentem. — Rendben. Nyikolaj Ivanovics elővette az éjszaka írott levelet, sokáig forgatta a kezében, gondolkozott. Végül visszatette a zsebébe. Egy másikat kezdett írni. „Iván Szemjonovics! Üdv, öregem! Eszembe jutottál, hát rászántam magam, hogy írjak. Hogy, s mint? Dolgozgatsz? Húzzuk-halasztjuk a levélírást. Nálam minden rendben. Hajtok ... Hol én mosom meg a más fejét, hol az enyémet mossák .. Hát így állnak a dolgok. Nem unatkozom. Nincs időm az orrom lógatni. Hová mentek a nyáron? Írd meg, talán kooperálhatnánk. Mi lenne, ha hazamennénk a falunkba? Az asszonyok persze fellázadnak. Gyakran .álmodom a faluról. Na. rendben, együtt megyünk valahová? Csak ne Gagrába, hogy a fene vinné, ahol van. Talán a Volgára? Oltsd be az asszonyt, én meg az enyémet; csábítsuk őket tábortűzzel, meg akármivel. Valamelyik part menti faluban kiveszünk egy házat... Hm? Rendben? Unatkozni nem fogunk, az biztos. Gondolkozz rajta! Nálunk minden nagyon katonás, a gyerekek nőnek. Egyébkét: csak keményen, ahogy a főnökünk mondaná. Na, ne lógasd az orrod, föl a fejjel! Jobb, ha a gyárba küldöd a levelet. ölel barátod: Nyikolaj.” — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics! — Megjöttem. — Rendben. És megint kezdődött: „Nem engedem!”, „Kérem, én csak helyeselni tudom!”, „Hát ezt még meg kell gondolni. Kapásból nem megy. Majd megbeszéljük.” ste, amikor a vacsorára várt, Nyikolaj Ivanovics- még egyszer elolvasta mindkét levelet. Elolvasta őket, majd sokáig töprengett fölöttük. Végül az asztalra dobta őket és ezt mondta: — A fene tudja, hogy melyik? ... — Mit mondasz? — kérdezte a felesége. — Semmi, csak úgy. Kész a vacsora? — Mindjárt. Tényleg semmi baj? — Semmi, semmi. Légy szíves az újságokat.
