Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 29. A pusztamizsei Zagyva holt-ág a pihenésre vágyók paradicsomává válhat NYAM Mesélem a hallottakat Baranyi Sándornak. A főágazatvezető egyből tudja, hogy miről van szó. — Már intézkedtem, hogy mindenki megkapja a beígért sört, és a jutalomkirándulás sem marad el. A másik brigádból, amely csak egy „fejhosszal” maradt el az előzőtől Ivanics Ferenccel beszélgetünk. — Hányadik nyara ez az aratásban? — Hét éve kombájnozok. De csak idényben kerülök közelebbi kapcsolatba a géppel, mert különben lakatos vagyok a műhelyben. — Az idei munka milyen volt1? — Nem volt nehéz, mert nem dőltek meg a gabonák, és sajnos egy kicsit ritkák is •voltak. — No, azért arról se feledkezzen el Feri, — szól közbe Baranyi Sándor — hogy az öt centiméteres tarlót tartani nem éppen egyszerű feladat. Nagy az állatállományunk, ezért szükségünk van minden szalmára, — Ami igaz, az igaz — ismeri el a kom- bájnos — nagyon oda kellett figyelni. Főképp a beállításra, hogy ne peregjen a szem. Ahányszor ürítettünk, mindig hátra szaladtunk vagy húsz métert, és csak a hátsó felünk látszott ki a rendből, mert állandóan azt lestük, hogy van-e búza a tarlón. Ha találtunk, akkor még lassabban haladtunk. S ez bizony gyakran előfordult, mert szinte belesült a szem a kalászba, és a nedves idő is nehezítette a cséplést. — Gondolom, az állandó húzdd meg, ereszdd meg: a csöppgős, a napsütéses idő idegesítette a legjobban ... — Olyannyira, hogy még otthon sem tudtam megnyugodni. Alhattam, olvashattam volna, de én állandóan járkáltam, kínlódtam. A család meg csak nézett, hogy ennek az embernek néhány hete még semmi baja nem volt. — De most már vége! Ki merre kacsingat? A természet kivételesen szót fogadott. Nemcsak szerdán, hanem csütörtökön is egész nap jó idő volt. A növénytermesztési főágazatvezető elégedetten dörzsölte össze a kezét. — Ez az! Legalább jó talajmunkát tudunk végezni. Mert ez az alapja mindennek! S mutatta az óriási hantokat szántó ekét. Mondta a gép árát is, amely a laikus fül számára óriási összegként hatott, ám Baranyi Sándor nem elégedetlenkedett. — Ezekét a dolgokat úgy kell elfogadni, ahogy vanhak. Azzal, hogy szidom az ipart, és a szabályozókat, semmire sem megyek. Ám ha leülök, számolok és becsületes munAz ükapjának az ükapja is Alattyánban nőtt fel Gecse Árpád alattyáni háza kész múzeum a Hajnalban kiürül a falu. Buszok jönnek Jászberényből, Szolnokról, a Tol- buhin Termelő- szövetkezet is Ikarusszal szállítja munkába a dolgozóit. A két társ községből — Alaty- tyánból és Jásztelekről — csaknem félezren kerekednek útra a közeli városokba, annyian, mint amennyien a tsz tagságot választották. "Az eljáró férfiak többsége az Aprítógépgyárban, a nők zöme a Hűtőgépgyárban bélyegez. Ágota Mátyás- né az utóbbiak közé tartozik. — Nem kell csörgőóra, négykor vekker nélkül is felébredek. Már persze, amikor délelőttös vagyok, tudniillik három éve a Bosch üzemben dolgozom és két műszakba járok. — Előtte? — Szalagon voltam ... Amit most csinálok, azt jobban szeretem, mert ez változatosabb. Szerelünk, hegesztőnk, naponta más más munkát kapunk. — Miért esett a választása pont a Hűtőgépgyárra? — A férjem is ott dolgozott, a kis Mátyás is oda jelentkezett ipari tanulónak, és most már a kislányom is Jászberényben ismerkedik a cipőfelsőrész-készítés fogásaival. — A fia viszont időközben hazajött a té- eszbe. — Lánykoromban én is dolgoztam ott, és igazán nem lehetett okom panaszra ... csak aztán valahogy másképp alakult a sorsom ... mentem az uram után... A gv-'- reket viszont lebeszélni sem lehetett arr hogy hazajöjjön Jásztelekre. Amikor a gyárba járt alig lehetett kibányászni az ágyból. Most meg megy magától, pedig ide is korán kell kelni. Hiába, ilyen kanyargósak az életek ... Hát igen, kanyargósak az életek... Gecse Árpád festőművészé is ilyen. Már nem volt egészen gyerek, amikor kitört az első világháború, a kamaszíkorból kilépve látta és megrajzolta a Tanácsköztársaság csapatai ellen a tiszai utolsó csatára felvonuló Kifelé menet még egyszer megcsodálom a gyönyörű nagy házat, amelyről a mosás utáni vacsorafőzéstől „elrabolt” asszony elmesélte: — Amikor összekerültünk a párommal, nagyon 'szegényes porta volt ez. Azóta csak azért dolgoztunk, hogy építhessünk. Most már talán eljutunk oda, hogy „Jaj, most festetni pihenésre, szórako- kell!" zásrar is jut időnk. Pihenés, szórakozás — kaptam a szón. Az idei nyárra például mi a terv? Jaj, most festetni kell, válaszolt Ágotáné, de három-négy éve már voltunk a Balatonnál is. Az asszony most 42 éves, a „kis. Mátyás” talán feleannyi. Az ő ruhái száradtak a kötélen. Nemrég jött meg a magyar tenger partjáról. A lopott napraforgók hónap kisközség JÁSZTELKIEK ellenséget. Volt tisztiiskolás és járt a „képzőművészetire”, a házában lakott a menekülő német csapatok, és a győztesként érkező Vörös Hadsereg tábornoka. Ma is aktív közéleti személyiség, tanácstag és a népfront munkájában is tevékenyen részt vesz. Alattyáni háza kész múzeum — az Árpádkori eszközöktől a falusi élet néhány évtizede még elengedhetetlen kellékéig minden megtalálható. A fő szenvedélye azonban természetesen ma is az ecset és a vászon. — írni még nem tudtam, rajzolni már igen. Azaz dehogy tudtam ..., ma sem tudok ..., de rajzoltam. Régi írásokat szed elő, diófapáccal és a bodzalével írt levelek közt matat. S közben büszkén említi, hogy mór az ükapjának az ükapja is ebben a faluban nőtt fel. — Az ötvenes években hívtak engem Budapestre is, műtermes lakásba. Nagy tisztelettel visszaírtam, hogy van nekem itt is házacskám — négy-öt év múlva lesz száz éves, majd meglátjuk, hogy melyikünk bírja tovább — adják, a fővárosi komfortot másnak, arra jobban érdemesnek . .. Már hogy hagytam volna itt ezt a népet? Hát van Pesten gulya, csendes alkony, zúzma- rás utca, behavazott Krisztus-kereszttel? Erre a ragaszkodásra nincs mit felelni, de nem is kell, mert Gecse Árpád bácsi ez előző gondolattól már messze jár. — Van nekem egy kisfiam is, docens. Volt már tanulmányúton Londonban, ösztöndíjjal egy évig az Egyesült Államokban .. . Erről aztán eszébe jutnak az ő külföldi útjai, felrakja hát az állványra a Lengyel- országban, Olaszországban készült festményeit. Majd egy önarcképe akad a kezébe, s máris egy ehhez kapcsolódó történetet hallunk. — Van önarcképem a Nemzeti Galériában és Szolnokon. Mondom is mindig a feleségemnek: látod milyen jóképű fickó vett el, még az ilyen helyen is kíváncsiak a képmására. Búcsúznunk kell, s mert Gecse Árpád megtudja, hogy a termelőszövetkezetbe készülődünk, végezetül egy téesz-történetet hallunk. — Nemrégiben mondom az elnöknek: Lázár elvtárs, én maguktól loptam valamit, amit most szeretnék visszaadni. — Na erre kíváncsi vagyok! — így az elnök. — Három szál napraforgót! — Aztán mikor? — Lehet annak már vagy két éve. — Hát akkor azt már nem lehet visszaadni. — Dehogynem, hisz’ megfestettem! Túl a betakarítás nehezén Az idei napraforgó is gyönyörű, nem lehet panasz a kukoricára és a cukorrépára sem. Az aratás az utóbbi évekhez képest gyengébb eredményt hozott, de az ismert viszonyok tükrében Vizsgálva nem rossz a hozam. A kombájnok ottjártunkkor, már végeztek az utolsó táblákkal. Méghozzá az egyik brigád olyan gyorsan, hogy a hozzájuk siető növénytermesztési főágazatvezető csak a hűlt helyüket találta. Az említettek következményeként délben, az ebédlőben a következő beszélgetésnek lehettünk fültanúi : — Végeztetek, komám? — Végeztünk! — Oszt’ észrevette-e valaki? — Nem vette azt észre senki, komám! A jásztelki könyvtárban 8 ezer kötet közül választhatnak az olvasók kával próbálom legyűrni a nehézségeket, akkor előbb-utóbb enyém lesz a győzelem. A pusztamizsei Zagyva holt-ág mellett állunk és a jövő terveit latolgatjuk. — Ezt a részt bűn lenne nem üdülésre, kikapcsolódásra használni. Csak faházak kellenek, egy kis szolgáltató részleg: hideg élelemmel, üdítővel, sörrel, és máris itt horgászik, csónakázik az egész környék. Szó mi szó, legszívesebben én is leheve- rednék a zöld pázsitra, de tovább szólít a munka... Szemre dűledező épületek mellett porzik el a Gaz. Ezekben a legolcsóbb a sertéshús — kapjuk a magyarázatot. — Már ameddig kapunk rá embert, aki hajlandó ilyen körülmények között dolgozni. Utána dózert neki... Rideg, kemény szavak, de ez a kézzel fogható, földi valóság. És a jásztelki Tol- buhin Termelőszövetkezetet, legalábbis, amióta Lázár József az elnök, ez a szemlélet jellemzi leginkább. Szabó János p§rT- titkárral közösen így értékelik az idei esztendőt. — Igen, Kiváló Szövetkezet kitüntetést kaptunk tavaly is, és előtte már többször ... Szóval ez is arra kötelez, hogy nem adhatjuk alább. A gabona a tervhez képest hat-hét|mil- lióval kevesebbet hoz, ezt már tudjuk. De sejtettük mér tavasszal is, és ezért megnöveltük a répa, kukorica, valamint a Lázár József, a Tol- cukorrépa terüle- buhin Tsz elnöke tét. Ezek a növények, és az állattenyésztés — ha csak valami a tatárjáráshoz hasonló veszedelem közbe nem jön — képesek pótolni a kiesést. A gazdaság két vezetőjét kötelezte a szerénység, de aki akar, az olvashat a szavak között. — Tegnap is jelentkezett két fiatal, — meséli az elnök. — El kellett küldenem őket, ki van a csapat. Jó érzés lehet az üzem irányítói számára, hogy válogathatnak a jelentkezők között. És a másik községben hogyan boldogulnak? Hogyan élnek az emberek? * — Nagy panaszra nincs okunk — mondja Császár Menyhért, az Alattyáni Községi Közös Tanács V. B. titkára. — Művelődési ház, könyvtár például mindkét faluban van, s amióta agilisak a boltosaink, azóta az élelmiszerellátással sincs különösebb gond. Az megfelel a valóságnak, hogy Alattyán orvosi és gyógyszertári szolgáltatása jobb, mint Jászteleké, ott viszont „égy műszakban” járnak iskolába a gyerekek, itt azonban délelőtti délutáni tanítás van. A tennivalók a vébé-titkár nyilatkozatából világosan látszanak, ám az is kitűnik, hogy a végső megoldásra még hosszú ideig várni kell. Ezt támasztja alá Jánosi Menytiértné, a jásztelki tanácsi kirendeltség megbízott vezetője, és Varga Istvánná szak- igazgatási szerv vezetőhelyettes véleménye is. — A telkiek inkább Jászberény felé kacsingatnak, oda járnak vásárolni, szórakozni, ott csináltatják meg -még a fogukat is. Az alattyániak 15 kilométerről már nehezebben mozdulnak, ezért inkább otthon igyekeznek kényelmesebbé tenni az életüket. — Mozgás, otthon ülés? — kérdez vissza Szűcs Mártonná, aki a Tolbuhi-n Téeszben adminisztrátor. — Azelőtt Alattyánban laktam és ott is mindig eljártam a művelődési házba, a klubba és a diszkóba. Most mezőgazdász férjemmel Jásztelekre költöztünk, és azóta állandóan „cirkulálunk”. A volt és a mostani otthonunk, valamint Jászberény között. Az igazság viszont az, hogy az utak többsége Berénybe vezet, ugyanis ott sokkal könnyebben megtalálunk mindent, mint akármelyik faluban ... Braun Ágoston Fotó: Nagy Zsolt
