Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-18 / 166. szám
1979. július 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 RADÍQ hidlámhosszán Pecabot és Ábrahámhegy Rádiónapló — újra Egy esztendei szünet után a múlt héten ismét jelentkezett a Rádiónapló. A műsor — a régi hagyományoknak megfelelően — közérdekű témát állított a középpontba. Éltető elemünk a víz, egyre drágább kincs, tudja ezt jól mindenki, akinek ötödik emeleti lakásában szánalmasan szortyog a csap a rekkenő nyári napokon, s az a téesztag is, aki nap nap után érzékeli mit jelent a termelésben az öntözés. De vajon elég takarékosan, észszerűen bánunk a vízzel? Ilyen s ehhez hasonló — tulajdonképpen lényegbevágó — kérdéseket feszegetett a műsor. Hogy mindez kellőképp érzékletesen sikerült, abban döntő szerepet játszott az is — a rádió munkatársainak munkáján kívül, — hogy a műsor vendége, dr. Gergely István államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke nagyon felkészülten, őszintén, szabatosan, de közérthető módon válaszolt a kérdésekre, mondott véleményt. Hang/átők — krímik Egy agyagbányában meggyilkoltak egy lányt. Mángor József szobrász a hír hallatán kétségbeesik: a cipője agyagos, s ő az éjszaka tökrészeg volt, semmire nem emlékszik. Most már tudjuk, nem ő volt a tettes, ám amíg idáig eljutott a nyomozás, sok minden történt Páskán- di Géza „Másnap avagy az alibi” című hangjátékában. Krimit élvezhettünk, vagy ha úgy tetszik: pszichológiai feszültségekkel teli irodalmat. Mindezt kitűnő rendezésben, jeles színészek — Garas Dezső, Tordy Géza, s mások — tolmácsolásában. S úgy látszik szerencsénk volt a múlt héten a krimikkel: a hétvége egyik meglepetése ugyanis az „Árnyak és rejtélyek” című Agatha Christie-mű jó színvonalú rádióváltozata volt. * • • A magyar próza két nagyon szép szavú, idén száz éve született egyéniségének — Móricz Zsigmondnak és Móra Ferencnek — a művei hónapok óta nem hiányoznak a rádió műsorából egyetlen héten sem. Móra Csili- csala Csalavári Csalavér című írásának rádióváltozatát hallhatták a gyerekek, a „Nagy fejedelem” című Mó- ricz-alkotásnak pedig elhangzott a befejező része. „Szép szavú írók” — hangsúlyoztuk föntebb, nem véletlenül: az említett műsorok fölértek egy-egy nyelvművelő leckével is. — eszjé — Állami gondozottak vakációja Nagy a sürgés-forgás a tiszakürti fiú nevelőotthonban. Utazáshoz készülődnek valamennyien, ki haza, ki nevelőszülőkhöz, többségük pedig Ábrahámhegyre vagy a Tiszához, a „horgászparadicsomba”. A hatodikos Szabó Laci féltő, gondos kezeikkel csomagolja pecabotját. Ö inkább a horgásztanyát válaszltja az idén is: — Nincs annál izgalmasabb, amikor a zsinór végén ott a hal — magyarázza lelkesen. — Laci óráikig képes üldögélni, a stégen. Várja a „nagy halat”, amit szerintem úgyse fog ki — jegyzi meg sokatmondóan Rafael József. — Miféle „nagy halat”? — A szerencséjét, vagy kinek mit jelenít; az elveszett otthont, pénzt, esetleg jó állást. — Magának mit jelent? — Nem tudom, semmi kívánságom sincs... Jóska tizenöt éves, utolsó nyarát tölti a tiszakürti otthonban, szeptembertől a ken- deresi Mezőgazdásági Szakmunkásképző Intézet elsőévese lesz. Nem tudja örüljön-e, vagy sem, hogy megválik az otthontól. Egy évvel fiatalabb társa Papp Sándor szeretné, ha már végzett volna; festő- mázoló vagy villanyszerelő akar lenni s aztán majd szeretne családot alapítani, boldogan élni, dolgozni. Nem mintha panaszkodhatna az otthonra, de neki már volt alkalma megismerni másféle otthont is, a nevelőszülőkét. Most is hozzájuk készül Szolnokra. Izgatottan nézegeti az óráját, nehogy lekés- se a buszt, még hiába várnák. Amikor elbúcsúzik, a többiek kicsit irigykedve néznek utána. A tiszakürti otthonban jelenleg hatvannyolc fiú él. Húszán szüleiknél, illetve főként nevelőszülőknél töltik az idei vakációjuk egy részét, a többiek nyári programját az otthon nevelői állították össze. A gyerekek válogathatnak, hol szeretnének táborozni, hova mennének szívesen kirándulni, s ha valaki dolgozni akar, van arra is lehetőség. A cserke- szőlői termelőszövetkezetben majdnem mindennap 15—20- an dolgoznak, gyomlálnak, szőlőt kötöznek. — Egy órára várjuk őket haza — mondja a hetedikes Tóth Zoltán. — Addigra megtérítünk, 'biztosan éhesek lesznek. Néhány napot én is dolgoztam az idén, jól jön majd a pénz a táborozásra, a Balatonnál. Mások órára, rádióra ruhára gyűjtenek, vagy „bankba teszik” — a pedagógusok őrzik a pénzüket, amíg nem végeznek. A nyolcadikos bizonyítvány mellé némelyiküknek csinos kis összeg jön össze a tizenötezer forinthoz, amelyet minden ballagó diák megkap. Az idén húszán végeztek, valamennyiük további sorsa megoldódott; továbbtanulnak. Egy tanulót .— kitűnő bizonyítvánnyal végezte az általános iskolát — felvettek a tiszafüredi gimnáziumba, a többiek pedig szakmát tanulnak. Addig még persze néhány hetet eltöltenek ők is a Balatonnál, a Tiszánál. Lesz majd miről beszámolni idén is a vakáció után, újabb élmények szépítik meg évek múlva is emlékezetükben a tiszakürti otthonban töltött időt. A már végzett diákok leveleikben legalábbis nagy-nagy szeretettel írnak az otthonról, tanáraikról, a felejthetetlen nyári vakációkról.- tg A karcagi Kisegítő-Foglalkoztató Iskola és Nevelőotthonban lassan befejezik a tantermek karbantartását, a diákok pedig az iskola előtti kertet szépítik Takarékosság a közművelődésben MEGTÉRÜLŐ — de csak hosszú idő alatt — beruházás a sokoldalú általános műveltség elsajátítása vagy elsajátíttatása. S mint ahogyan a népgazdaság termelő ágazataiban, a közművelődésben is bölcs dolog figyelni arra, hogy hová, mit és mennyit invesztálunk. E bölcsesség pedig kötelességgé válik most, népgazdaságunk egyensúly- keresésének időszakában, amikor a bőkezű nagyvonalúságról a takarékosságra, a kétes kimenetelű kísérletezgetésről az ésszerűségre, a mennyiségről egyre inkább a minőségre terelődik a figyelem. Lehetséges-e, hogy mindez csak annyiban vonatkoznék a 'közművelődésre, amennyiben árgus szemmel ügyelünk: az intézményekben ne az utcát fűtsék, a lámpákat távozás előtt gondosan oltsák el, takarékoskodjanak a golyóstollbetéttel meg a WC-papírral, s lehetőleg minél olcsóbb rendezvényeket szervezzenek? Azt hiszem, ez túlságosan vulgáris felfogása volna a köz- művelődési munka ésszerűbbé és hatékonyabbá tételének. Óriási különbségek vannak ugyanis takarékosság és takarékosság, ésszerűség és ésszerűség, sőt mennyiség és mennyiség, minőség és minőség között. Vannak, akik az újságok drágulása miatt lemondták az előfizetést, kevesebbet járnak színházba, hangversenyre, viszont megveszik a drága luxuscikkeket. A másik ember viszont lemond bizonyos dolgokról, de nem mond le sem az újságról, sem a színházról. Az előbb említett embertípus természetesnek vette: a kultúrát ingyen, vagy csaknem ingyen kapja; hosszas agitálás után hajlandó volt végre jegyet venni, de csak akkor, ha valamely közösség tagjaként húsz-ötven százalékos kedvezményt kapott (eszembe ötlik itt egy groteszk idea: mit szólna hozzá a közvélemény, ha valaki azt javasolná, hogy kisközösségek, brigádok stb. számára adják a boltok húsz-ötven százalékkal olcsóbban a húst, kenyeret, sört, cigarettát, azzal a feltétellel, hogy együttesen fogják elfogyasztani? Az ok elsősorban a közönségízlésben rejlik. „Nem értjük”, hangzik sokszor színházi előadásról, hangversenyről egyaránt, a képzőművészeti kiállításokról nem is beszélve. Hát — már bocsánatot kérek — miért nem értik? Ki tehet arról, hogy nem értik? Tehet arról a mesterszakács, ha a vendég ízlelőszervei nem veszik észre a tárkonyt, a szegfűszeget, a bacsalikomot, de még a sóra- borsra sem érzékeny az ínyük? Sokan védekeznek azzal, hogy nem ők tehetnek rőla, hiszen nem volt módjuk ... Volt módjuk! Nagyon kevés ötven körüli ember mondhatja azt tiszta szívvel manapság, hogy politikai vágy gazdasági okokból nem volt módja érzékennyé válni a szép iránt. Persze van azért némi igazság abban, hogy nem tehetnek róla. El kell ugyanis fogadnunk azt — s eí nem mond ellent sem a józan észnek, sem a marxista művelődés- és társadalomszemléletnek —, hogy voltak,, vannak és lesznek emberek, akiknek egy bizonyos bonyolultsági fokon túli, egy bizonyos többlet-agymunkát kívánó alkotás egyszerűen nem kell. Mert ha nem társadalomellenes dolog kimondani azt a közismert tényt, hogy még közepes sportolóvá sem válhatik mindenki testi adottságai miatt, akkor nem szégyellhetjük kimondani azt sem, hogy agyi barázdáltság szempontjából is nagy különbségek vannak ember és ember között. S ez a tény, — . mint a sportolásra való alkalmatlanság sem — egyáltalában nem érinti az emberi méltóság kérdését. S már készen is van az ellenvetés: igen ám, csakhogy ebbe nem. nyugodhatunk bele, hiszen tudjuk, hogy eljövendő társadalmunknak sokoldalúan művelt, s emellett kitűnő szakemberekre lesz szüksége. Ám ezek a gondolatok átvezetnek a takarékosság kérdéséhez. Anyagi javaink mellett takarékoskodnunk kell szellemi javainkkal is. Ha a népgazdaság nem engedheti meg magának, hogy egy gyár drága import-anyagból eladhatatlan árut gyártson, akkor — mu- tatis mutandis — áll. ez a közművelődésre is. Nincs értelme nagy honoráriumokért „import”-előadókat hozni egy szakkörbe vagy klubba nyolc-tíz ember kedvéért, nem érdemes mégoly kitűnő portékát vásárolni, ha nincsen mód továbbadására. Tipikusan falrahányt borsó ,az ilyesmi, hatékonysága gyakorlatilag nulla. Ugyanezt a pénzt, s ugyanezt a szellemi értéket a társadalom számára hasznosabban is fel lehetne használni. Statisztika- hajhászás helyett valami relatíve jó, közepes megoldást kell találni, olyat, amibe belefér a tisztes nívójú „közönségsiker” is, s a magas nívójú produkció is. De vacakot adni semmiféle tömeg- vagy rétegigénynek engedve nem szabad, s tékozolni sem. Értékeinkkel bölcsen kell gazdálkodni. MEG KELL tanulnunk végre — meg kell fizetnünk a szellemi kihcsek birtokba vételéért is: agymunkával és pénzzel. Ingyen nem követelhetünk semmit a közművelődéstől, s ingyen nem is kaphatunk semmit. K. D. Húsz évvel ezelőtt csak a vén postás mondhatta volna meg az idegennek, hogy merre van a Gólyahír utca. De ő sem mondta, mert nem kérdezték tőle. Manapság persze egészen más a helyzet. A Gólyahír utca fogalom a városban. Felismerték nagyszerű fekvését, remek levegőjét, amelyet a délnyugati széljárásnak köszönhet. Talaja ideális mindenfajta gyümölcsfának, dísznövénynek és zöldségnek, lankás felülete valósággal társszerzőül kínálkozik a kertépítő fantáziának. Röviden szólva csupa boldog telek- és háztulajdonos vallhatta magát érdekeltnek a Gólyahír utca számos irigyelt előnyében. Közöttük is a Burján család a legboldogabb ezen a vasárnapon: végre kész a házuk. Oly sok hónap óta először honol ünnepi csend nagyszerű házuk környékén. Semmi kétség, méltán büszkék, méltán elégedettek az új, egyemeletes ház tulajdonosai. A ház jobb kézről található, ha a város felől érkezünk, tehát páros szám jelöld. Természetesen, a zománcozott számtábla már rajta van. Gólyahír utca 16. Maga az épület nemesen egyszerű. Annyiban tartózkodó, hogy néhány méternyire beljebb építették a többi ház, vonalától, any- nyiban viszont feltűnő, hogy élénksárga örökvakolata messzire virít a földszintes házak sorából. Emeleti szintjéből tágas erkély ugrik előre, ennek mérethű mása a földszinti terasz, amelynek nincsen korlátja, de műkő virágtartók szegélyezik. Nagyméretű ablakok és kétszárnyú erkélyajtók tagolják az utcai homlokzatot, s a külső szemlélő egy pillanatig sem kételkedhet abban, hogy az üvegtáblák mögött módos, tágas élet lehetséges. A fehér hajú öreg Burján szokatlannak érezte a semmittevést, de azért elviselte. — Kellene ide egy szép farkaskutya. Nem tudna szerezni, papa? Paula menyének sajátos hangja volt: vékony és mégis rekedt. Negyedszázad -alatt sem tudta megszokni az öreg. Csak úgy. könnyelmű hanyagsággal válaszolt a nyitott erkélyajtón át: — Hiszen elférne, de minek. Hogy mindenkit megugasson? Tűnődve nézelődött be az ajtórésen. türelmes pillantást vetve menyére, aki egy ócska bársonyfotel öblében horgolgatott valami terítőfélét. Fia, Dezső a másik fotelban élvezte a semmittevést, flegmán töm- ködte pipáját, és gyanakvó résenlét- tel sandítgatott horgoló feleségére. Edit, a Burján család diplomás büszkesége elhatárolta magát a vasárnapi lazsálóktól. Ferde rajzasztalára tódult a fény, s a mérnöknő karcsún, szépen, élénk józansággal uralta különváló világát. Vonzódtak hozzá a többiek, önkéntelen kíván- kozással szállták meg lakását, mert valahogy az unalom is emelkedettebbé vált jelenlétében. Paula úgy beszélt, mintha érzelmes hajdani emlékekre gondolt volna. — Lánykoromban volt egy pompás farkaskutyánk!. Rozsdásszürke. A szeme fölött fekete pontokkal. A háta is fekete volt. Dezsőt egyszer megharapta. Férje, a vaskos Dezső. morogva kapta ki a pipát a szájából. — Nem kell ide kutya. Inkább nyulakat tenyésztünk, vagy selyem- hernyót. Hálásan bólintott feléje apja az erkélyéről. —• Ugv van. Ördög vigye a kutyákat. Jó itt üldögélni és elnézni mesz- szire a saját házunkból. Tulajdonképpen ma pihenünk meg először másfél év óta. Editkém... te se dolgozz. A mérnöknő iparkodott szelíd és illedelmes maradni. Mielőtt szólt volna, gyengéd mosollyal lágyította meg közlendője keménységét. — Muszáj gürcölni. Még nagyon sokáig muszáj lesz. Ceruzát tartó kezével csak úgy mellékesen körbemutatott a kopár szobában, amelynek újdonságát, imponáló tágasságát elcsúfította a gyér számú hitvány bútordarab. — Elmehettél volna Karcsival a meccsre. Szó se róla, Editnek soha nem esett nehezére együtt időznie tanár férjével. De ahelyett, hogy magyarázkodásba kezdett volna az eltérő vasárnapi program kényszerítő okáról, hogy tudniillik határidős magánmunkát kell végeznie, a meccsre utalva megjegyezte szelíd iróniával: — Elmentem volna, de minek? Partjelzőnek? Vagy rágógumit árulni? — De furcsa vagy, kislányom — lepődött meg az öreg. de inkább együttérzőn, semmint sértődésre hajlamosán. — Bizony — sóhajtott aggodalmasan Paula, egyfolytában a horgolótű hegyére meredve kidülledő békaszemével. — Pedig lenne miről beszélni. A mérnöknő nem nézett rá. — Például a farkaskutyákról? Dezső, a vaskos alkatú kőfaragó gyakorlott kárörömmel ujjongott. Szerette, ha a két nő finoman csipkedte egymást. — Még nincs egészen kész a ház — jelentette ki Paula. — Rendes kerítés kellene. Meg betonlapok az udvarra járdának. És a kazán. Lesz központi fűtés, vagy nem lesz? A pipázó Dezső nem számitott arra, hogy felesége ellene fordul a kérdéssel. Lehurrogásnak szánta a füstöt, amit Paula felé fújt. — Majd lesz. Ráér. — De igenis kell róla beszélni — tromfolt Paula, hevesebben villogtatva horgolótűjét. Férje unottan húzta el flegma száját. — De hiszen Zoliék sincsenek itthon. Edit ránevetett a rajzlapra. Zoli, a harmadik testvérük és Rózsi, annak felesége nem sok vizet zavart. Kifizetődő önállótlanságukkal mindig jóváhagyták a családi akaratot. Éppoly fakó, mint komikus érvecs- ke volt tehát Dezső részéről reájuk hivatkozni. — Paulát minden bizonnyal az anyagiak izgatják — helyesbített él nélküli célzatossággal a mérnöknő. — Hogy mennyivel állhatok rendelkezésre. Nos, elébe megyek az indokolt kíváncsiságnak. Közlöm, hogy pillanatnyilag engem sem' vet fel a pénz. De karácsonyig megadom a tízezret. (Folytatjuk)
