Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-17 / 165. szám
1979. július 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ten éltek a lakásban. Két nagy és egy kis szoba, konyha, előszoba. Cselédszoba, éppen akkora, hogy belefért egy ágy, a szekrény és egy kis asztal. Éppen megfelelt Gábornak, nem ^ kívánt nagyobbat. Elkülönülten élt a családtól. Kora reggel kelt, megivott egy pohár tejet, és edzésre ment. Utána iskolába, délután tanulószobára. Hetente négyszer este edzésre. Szó nélkül vacsorázott a konyhaasztalnál, közben Népsportot olvasott. Ha versenyen volt, csak néhány szóval mondta el Nórinak, hányadik lett és kik előzték meg. Többnyire közömbösen beszélt, mintha semmi köze sem lenne önmagához. Szombaton és vasárnap tévét nézett, lábait feltámasztotta egy kis székre. Utána korán lefeküdt. Amikor nem volt edzése, céltalanul ténfergett a lakásban, vagy visszahúzódott a kis szobájába, és nem szerette, ha zavarták. Nóri két évvel volt idősebb, érettségi előtt állt, és zavartan fedezte fel nőiességét. Irigyelte Gábort, amiért makacsul harcol a tizedmásodpercek ellen, de sohasem tudta megérteni őt. Nem szeretett tanulni, és minden évben megbukott matematikából vagy fizikából. Délutánonként evett, ivott, telefonált, vásárolt, csak ne kelljen tanulni, bénán és mozdulatlanul ülni az asztal mellett. Hat óra tájban felöltözött, és eltűnt számtalan barátja vagy barátnője társaságában, özvegy Hajdú Zoltánná gyakran tartott kétségbeesett hangú kiselőadásokat unokájának a tanulás fontosságáról, ő csak legyintett rá, ugyan, nagymama, ne nyugtalankodjon. Rendben lesz minden. Mire Sipos Károly tisztviselő szürke kabátjában hazaérkezett a munkát követő bevásárlásból, és kirámolta a vacsorát a konyhaasztalra, Nóri már nem volt otthon, özvegy Hajdú Zoltánná ilyenkor Simon Károlynak mondta el unokája reménytelen jövőjéről szóló szavait. Mert Gábor, az igen. Belőle lesz majd valaki. Hagyja már ezeket a dolgokat, anyuka, mordult rá Sipos Károly. Inkább nézze a tévét. Elégedetlen volt, ha emlékeztették Nórira. Miután kicsomagolt mindent, becsukta a szobája ajtaját, és keresztrejtvényt fejtett. Emellett egyetlen szórakozása volt, hogy szeretett mindig és mindenkiről és mindenkihez beszélni. Kivéve az anyósát. Szerette elmesélni, mi történt a hivatalban, milyen összezördülései voltak a főnökével, a beosztottakkal és az ügyfelekkel. Szerette elmesélni, mit ebédelt, hogyan közlekedett. Milyen embereket látott a villamoson. Munkatársai szerették, mert csendes volt és fantáziátlan. Ha vendégeket hívtak, ugyanazokat a dolgokat mesélte el, szárazon és humor nélkül. Életének fontos és lényegtelen apróságait. Ha véletlenül találkozott esténként Nórival, az Életről mesélt neki, amely bonyolult és nehéz dolog, az embereknek komoly erőfeszítéseket kell tenniük, hogy boldoguljanak. Nem nagy dolgokra kell törekedni, csak a tisztességre, és a nyugodt életre, ami önmagában is rendkívül értékes, és éppen ezért becsülendő. özvegy Hajdú Zoltánná esténként a televíziót nézte, mellette, az asztalon rádió, rádióújság, amelyben Nóri pirossal jelölte meg a tánczenei műsorokat, és a szemüveg. Ritkán használta, mert a szeme hamar megfájdult az olvasástól. Várta, hogy Mari hazaérkezzen a munkából, hogy elmondja neki, mit hallott a rádióban, vagy mit hallott a szomszédasszonytól, aki délelőtt beül hozzá a konyhába. Amióta Hajdú Odze György: BETEGSÉG HÍHBHHMiBnHBaa Zoltán két éve meghalt, senkivel sem tudott úgy beszélgetni, mint vele. Akkor mindenki csodálkozott, ahogyan a halálhíren általában elcsodálkoznak az emberek. Hiszen olyan jól tartotta magát. Sokan voltak a temetésén, egyedül Gábor hiányzott, mert Sipos Károly nem engedte hazahívni az edzőtáborból. Neked nincs szíved, mondta akkor sírva özvegy Hajdú Zoltánná. Nem szerette a vejét. Ostoba és tehetségtelen embernek tartotta, aki sohasem viszi semmire. Nem is értetté Marit, hogyan bolondulhatott bele. Mert egyszerűen megbolondult érte. Bezzeg Edit tudta. Meg is mondta Sipos Károlynak, "fiam, te semmire sem fogod vinni. Hivatalnok vagy egy poros irodában, ott is maradsz egész életedben, márpedig nincsen nagyobb szégyen egy férfi számára, mint hogy egész életét hivatalban töltse. Hajdú Zoltánék valamikor gazdagok voltak. A háború előtt nagy lakásuk volt a Lipótvárosban, saját üzletük a Teréz körúton. Udvarlók, kártyapartik, ebédek a Gundelben. Sipos Károly züllesztette le a családot. Meg a szocializmus. Mari esténként hét óra körül érkezett haza, fáradtan, törötten és csomagokkal a kezében. Az egész napi munka gondjaival az arcán. Meghallgatta az anyját, hogy mit mondott a szomszédasszony délelőtt a konyhában, hogyan viselkedett Nóri (egész nap telefonált egy fiúval), és milyen hangulatban érkezett haza Sipos Károly (kizavart a konyhából, már oda sem mehetek ki). Szép kis család. Sipos Károly elújságolta feleségének, mit ebédelt, hogyan közlekedett, miről veszekedett a főnökével. Aztán beszédigényét kielégítve visszavonult, begu- bózva keresztrejtvényének hálójába. Gondosan kihegyezett ceruzák és ápolt radírgumik közé. Így teltek az esték. Foglalkoztak egymással, ahogyan ápolók a beteggel. A vasárnapok sem különböztek. Gábor versenyzett vagy versenyt nézett. Nóri a barátaival korán reggel eltűnt, és csak késő este jött haza. Sipos Károly kapkodva ebédelt a konyhában, közben az óráját nézte, és félt. hogy elkésik a meccsről. Mari délután, ha szerencséje volt, aludt egy órát, amíg nem jutott eszébe, hogy mosni kell, vasalni kell, vagy összerakni a spájzt, amit már régen megígért az anyjának. Mert nálunk a spájz csak összedobált hól- Tiik rendetlen halmaza, özvegy Hajdú Zoltánná egyszer még Gábornak is szemrehányást tett ezért, egyik délben, amikor hazaugrott valamiért.. Igazán törődhetne ő is egy keveset ezekkel a dolgokkal, ne hagyjon mindent az anyjára. Gábor végighallgatta, aztán nem válaszolt. A vasárnapok azonban átalakultak attól a naptól, amikor Kaiser Rudolf, Sipos Károly régi osztálytársa megkérte, hogy segítsen neki a hétvégi kis telkén épülő háza felhúzásában, amit aztán együtt használnak majd. Kaiser Rudolf az iskolában példagyerek volt Sipos Károly számára. Jó magaviseletű, tiszta kitűnő tanuló. Később bajuszt növesztett, ami nagyon jól állt a szőke hullámos hajához. Az ötvenes évekre Kaiser Rudolf már visszavonhatatlanul magabiztos egzisztenciával rendelkezett, ötleteket adott Sipos Károlynak, hogyan kell élni. Ö azonban csak a köny- nyen elleshető, apró formaságokat tette magáévá, s ezek később rengeteg kényelmetlenséget jelentettek neki. A telek, amelyen Kaiser Rudolf egy fiatal beosztottja is tevékenykedett, közel esett a fővároshoz. Kocsival fél pra alatt kiértek. Kerítést festették, kapáltak, fákat ültettek. Kiásták a ház alapzatát és betonoztak. A kőműves- munkánál és a tetőszerkezet építésénél Kaiser Rudolf két másik barátja is segített, mert közeledett az ősz, és ^munkákat még a tél előtt be akarták fejezni. A siker érdekében Kaiser Rudolf rábeszélte Sipos Károlyt, vegyen ki egy hét szabadságot, a következő évben úgyis megtérül bőségesen, amikor minden hétvégén együtt sörözgetnek a kis ház teraszán. Sikerült befejezni az építkezést, a házavatót azonban elhalasztották. Majd meglátod, mondta Sipos Károly Marinak, amikor szemrehányást tett az el- tékozolt szabadság miatt. Csodálatos lesz jövőre minden hétvégét a Kaiser Rudiék házában tölteni. Mari ült a konyhaasztal mellett, kezére támasztotta az arcát. Micsoda ember a férjem, gondolta. Bezzeg Edit... Még időben disszidált a férjével Svájcba. Hetente írta a leveleket, amelyekben beszámolt életük alakulásáról, férje sikeres üzleteiről, spanyolországi nyaralásokról. Az Alfa Rómeóról, amelyet születésnapjára kapott. Két éve vonaton érkeztek látogatóba, és Nóri szobájában laktak. Nóri kiköltözött Gábor kis szobájába, aki viszont összecsomagolt, és elköltözött a hetvenöt éves Sárika nénihez Újpestre. Edit átadta az ajándékokat, fülbevalót Nagymamának, egy-egy doboz cigarettát Marinak és Sipos Károlynak, két tábla csokoládét a gyerekeknek. Tudjuk, mondta Edit könnybe lábadt szemmel, milyen nehezen éltek itt. De odakinn sem fenékig tejfel minden. Edit mogorva férje, aki még disszidálása előtt részegen lekur- vázta özvegy Hajdú Zoltánnét, most igyekezett jó képet vágni mindenhez és megölelte anyósát. Te arany ember, mondta özvegy Hajdú Zoltánná. Két hét után elutaztak, Marit meghívták Svájcba, a pályaudvaron Gábor vitte a koffereiket. Amikor a vonat elindult, Sipos Károly szeretett volna tiltakozni, elmondani, amit gondol, de nem találta a szavakat. Életében egyszer tiltakozott. Amikor a főnöke egy vidéki építkezésre akarta helyezni ellenőrnek. Az anyósom beteg, hazudta, nem hagyhatom el a családomat ezekben a nehéz órákban. Rendben van, felelte a főnöke, de most legalább tudom, menynyire számíthatok magára. z élet igazságtalan, gondolta Sipos Károly. Az élet azoknak az embereknek kedvez, akik tudnak játszani a szavakkal és ismerik a finom átmeneteket. Amikor Gábor este házaér- kezett, kezében a Népsporttal, és egy hatalmas szatyorral, alaposan leszidta, amiért önző módon távol marad a családtól, csak magára gondol, és nem tudja, mi az a szeretet, fgy nem lehet élni, kiáltotta Sipos Károly. Gábor megsimogatta a haját, amely összeku- szálódott a sapka alatt, és nem válaszolt. Azt sem mondta meg az apjának, hogy a délutáni versenyen világcsúcsot úszott. Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodro- gáttajm a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öreg templomba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Űr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani. S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám: — No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk. Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök. és el- nyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Máriának, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját. Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a föl- decskénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap. — Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a posztótarisznyát. Az is jó volt nekem, már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig. Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa rámkiáltott a muskátlis ablakukból: — Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton! Szép, kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott. a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajitocskával. Abból lesz énnekem jó vacsorács- kám. Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj- fehér kenyeret adott napszámba. — Megállj, kenek rá mézet is — fordult be a kamrába. De én már akkor kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem az édesanyám sápadt képe. — De jó volna visszara- gasztani — néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű. mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visz- szaerőltette rám az ajándékom. — Én már megettem a másik karajt — vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.) Anyám meg azon erőskö- dött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az ünneplős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.) — Hanem tudod mit? — törülgette meg anyám a szemét. — Eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény, ki lesz éhezve, ha hazaért a szőlőből. Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álmá van az embernek, nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra. — Ne bántsd, fiam. jobb lesz az nektek itthon — hallottam az apám szavát. — Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa. — No, minket se féltsen — kevélykedett anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap. Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát. sárgarépács- kát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja. A kkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját: — No, Ferkó, találd ki, mit hoztam neked? — Jaj, mit? Tán fürjecs- két? — ugrottam fel lelkendezve. — Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznya csücskét. Nézd-e, madárlátta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak. Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”. Vasas Károly: Lányok Tasnádi Varga Éva: Ezüstös Hó szitál hajamra, szél fúj pörögve, maradtam volna nyárban örökre. Maradtam volna tűz-pipacs-szára, s úgy vártam volna simogatásra. Elbújt a patak fagyott párnája, tükrében sincs már arcod virága. Hó szitál hajamra, dúdolva járok, — augusztus aranyán szálltak sirályok ... Hó szitál hajamra, pántlikám ferde, elszakadt, de a köd ezüstös tűjével, szerelem tűjével éjjel beszegte. A nemrég elhunyt kiváló költőnőre emlékezünk ezzel, a szerkesztőségünknek adott utolsó versével. Zalán Tibor: , Ólomkatonák (Pelczer István dallamára) J. Végig az úton mennek a furcsa katonák fegyver a vállon —mellükön véres kardvirág. Ölöm a csákó, ólom a csizma, a paripák. Végig az úton daltalan ajkú katonák. Élükön kardos, térképet néző kapitány. Fénytelen szemmel, sápadtan követik a katonák. Vége a harcnak, visszavonulnak. Nincs tovább. Ólom egekbe , visznek az ólom paripák. összeállította: Rékasy Ildikó
