Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
1979. június 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Tóth Béla: A mackós mikor kicsit ünneplősebben felöltözik, beülhetne az akadémikusok közé. A feje után ítélve. Mert akár a kívülya- lókat nézem — boltozatos homloka, tiszta, okos szem, derűs tekintet, akár a belül- valókat próbálom megsejdí- teni — minden lakatosok által kieszelt zárak, világmárkájú páncélszekrények avatott tudója ő. A cuhaldun- gos lakatok és Wertheim- kasszák doktora, akadémikus. ő még nem hajtott fejet nyithatatlan zárak előtt, hogy marékrafogott szerszámaival dolgavégezetlenül távozzék. És nagyon hosszú ideig kedvvel és becsüléssel forgatta magát ebben a sokak által, talán téves előítéletek alapján megvetett szakmában. Haja éppúgy megőszült, mire ' elérte a nyugdíjkorhatárt, akár a Nobel- díjasoké, akik az emberiség boldogulásáért rezdültek minden mozdulatukban. Soha nem bukott le. Sőt! Pedig ismerte kezemunkáját a rendőrség is. Nemegyszer igénybe is vette. Mindig tiszta munkát végzett. Soha nem rongált. A rózsanyitást, a kontár mackósok elhamarkodott módszerét ismerte ugyan, de soha nem alkalmazta. Szakember nem folyamodik erőszakhoz és barbár romboláshoz. Zárlakatos volt. A MÁV-nál tanulta a szakmát. Tudvalévőén a páncélszekrények zárjai ravasz kilincsekre, sokfogú kulcsokra járnak. A cuhaldungok (apró fémlemezkék. amelyek a kulcs fogazatai szerint forognak el és idegen kulcsokat nem fogadnak be) vékonyka rugókra járnak. Ezek a rugók bizonyos idő után elfáradnak (az anyag fárad el!), és az állomásokon közlekedő nehéz vonatszerelvények dübörgésére helyükről elrázódnak. Akkor nem fogadják be a saját kulcsaikat sem. Ilyenkor hívják a zárlakatost. Hívják őt, a rendőrileg nyilvántartott kasszafúrót. És ő jön. Haj- tűkkel és kötőtűkkel, madárnyelvű reszelőkkel, fényes szúróárakkal. Megnézi a kassza homlokáról nagybetűkkel kiabáló márkát (ezernyi kasszamárka létezik a világon), és eléjetérdel alázattal, ahogy vallásosok ereszkednek térdre a fájdalmas Szűz oltára előtt. És a lomha ajtók, amelyek tűz ellen is megóvják a mögéjük zárt értéket, megnyílnak keze nyomán, ahogy a legendák csodatevői előtt megnyílott a föld egy vesszőütésre. És nagy események nem zajlanak a kasszafúró körül. Soha más kétfilléresére nem nézett.' Senkinek nem állt elébe. Régen az volt a gyakorlat a makacs kasszákkal, hogy a tulajok szóltak a rendőrségnek, és egy kísérővel kiszállt valamelyik avatott kezű, büntetését töltő mackós. (Mackó tolvajnyelven, kasz- sza.) De ezt nem szerették a hatóságiak, mert ahelyett, hogy elfelejtette volna a mackós a szakmát, még a börtönben is módja volt abban tréningezni. Ezért a mi zárlakatosunkat kérték kölcsön az igazgatóságtól, ha segítségért esedezett valami bajba jutott péncélkassza- tulajdonos. Így aztán a MÁV-on kívül is hivatalos volt a város különböző nagybeteg zárjaihoz. Egyszer telefonoz a rendőrség, ez még amabban a világban volt, hogy órás és ékszerész úrnak zárlakatos kell. De azonnal. Az ékszerész bó- tolt erősen valami aranyfogú burzsujjal, de úgy látszik, nem ment az üzlet minden lelki megrázkódtatás nélkül, s felindultságában bevágta a kasszája ajtóját. A kulcs meg belül volt a pol- cson. Ekkor jelent meg ő- kasszafúrósága. Ránézett a márkára és kinyílt az ajtó. Egy perc alatt. — Mivel tartozom? — Tíz pengővel. — Hogy...? Hogy gondolja? Én egy óra alatt sem keresek meg tíz pengőt! ökasszafúrósága nem ismerte a piaci adom-veszem alkudozást. Most sem szólt. Végeredményben eltöltött másfél, két órát. Beballagott a fűtőházból, most visszaballag. Ezért a kiesésért az ő béréből levonja az óradíját a főnökség. Bevágta a kasszaajtót. Aj kulcs maradt benn a polcon. És elindult. * — Csak nem hagy itt, bezárt ajtóval? Fizetek, csak nyissa ki! — De most már dupla a tarifa. Dupla munka, dupla pénz. — Ne..., hát ne... no nyissa no, ha már... kasszafúró nyugalomba vonult. Nagy búcsúzkodások és díszkapu nélkül, szerényen tette le használattól nikkelre kopott szerszámait. Kicsit szomorúan, de emelt fővel nézett új élete elé. És kincset érő tapasztalatait nem írta bele drága mélynyomású papírokon megjelenő könyvekbe, amelyet akár saját kezűleg illusztrálhatott volna, ezernyi zárakkal, tízezernyi lakatvariánsokkal. De két beszédeskezű utódot maga mögé nevelt, akikben élve élnek a nyugalmazott kasszafúró legjobb tulajdonságai. Baranyi Ferenc: Utószó egy szerelemhez Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, azt nem folytathatod, szemed jégvirág borítja — már beléd nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosán viselt magánynak dupla súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom. é Én már többé nem kereslek: rádtalálnom nem öröm. Te is engem csak — kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny? Válni kell. Kölönc kölöncöt nem visel, önvédelemből hagylak el, s fel nem cseréllek senkivel. Válni kelt. Én nem hiszek — te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el. Örkény István: Telefonbeszélgetés 1969. december 12-én délelőtt Mikor van háborúnak vége? — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma eSte Voro- nyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogoly- táborban írta. Igaz ez. vagy csak az érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlékszik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asz- szonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? — Én is voltam ott, asz- szonyom. — Maga is? Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asz- szonyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. — Magam beszéltem vele Csupa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így történt, de nem 1943-ban. — Miért nem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rákövetkező évben sem, és 1945- ben is alig. — Hát akkor hagyjuk az évszámokat. Maga meddig volt Tambovban? — Majdnem három évig. — És nem emlékszik Bognár Péterre? —• Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egészen biztosan nem veszhetett el. — Hogy a fiam elveszett? Honnan veszi, hogy elveszett a fiam? — Én ezt egy szóval se mondtam, asszonyom. Épp ellenkezőleg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, azonkívül tízezrek' tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban a frontvonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tambovba, az rendezett körülmények közé került, ösz- szeírták az adatait, naponta névsorolvasást tartottak, élelmezést adtak, és kórházba vitték, aki megbetegedett .. Ha tehát ott volt a fia, onnan már nem veszhetett el. — De maga nem emlékszik rá? — Sajnos, nem. De hát ennek már nagyon sok éve. — A fiam Sallai Imrének volt a jó barátja. Erre sem emlékszik? Két évig, míg a frontra nem vitték, ő is tagja volt a pártnak. így sem hallott róla? — így sem, asszonyom. — Pedig ezek elég feltűnő dolgok, akármilyen sokan voltak ott. — Az igaz. — Ha lett volna egy ilyen fogolytársa, el tudta volna felejteni ? — Nem akarom magát szo- morítani, asszonyom. — De én tudni akarom. Sallai Imre barátját el tudta volna felejteni huszonhét év alatt? — öt nem felejtettem volna el, asszonyom. — Az előbb azt mondta, hogy az a fiú nem Tambov- ból jött haza. — Csak azt mondtam, hogy 1943-ban nem jöhetett. — Huszonhét éve várom haza. Az egyetlen fiam, volt, azóta elvesztettem a férjemet is. Mégis arra kérem, hogy ne kíméljen, én az igazat akarom tudni, a tiszta igazat. Ha az a fiú nem Tambovból jött, akkor honnan üzenhetett a fiam? — Erre nehéz válaszolni, asszonyom. — Várjon csak. Valami eszembe jutott. Nincs véletlenül két Tambov a Szovjetunióban? — Két egyforma nevű város? — Miért ne? Az egyik, ahol maga volt, és a másik, ahonnan a fiam üzent. Vagy ez lehetetlen? — Nem lehetetlen. — No ugye. Hiszen a listát is láttam, a saját szememmel láttam, és csupa csont és bőr volt az a fiú... ö abból a másik Tambovból jöhetett csak, mert erre más magyarázat nincs. — Erre valóban nincs más magyarázat. — És maga ezért nem találkozott vele. — Ezért nem találkoztam vele, asszonyom. Az ügetőpályák szélén szerény egyemeletes kacsalábon forgó irodaépület emelkedett. Körötte gondosan ápolt, nyírt gyep zöldellt, s a díszcserjék elegánsan formázták ki a lóalakokat. A titkárnő előtt rózsaszínű telefonok sorakoztak, a falon élretört lópofák vigyorogtak, zászlók, érmek, kupák köröskörül a vitrinekben. A hazai s lósport fellegvárához méltó környezet fogadta Ingyenes Bélát. — Kihez van szerencsém? — érdeklődött kissé flegmán a titkárnő, jelezve, jöttek ide már nagyobb autón is... — Ingyenes Bélát, a NEBUKJKI Intézet igazgatóját jelentse be, legyen olyan drága. .. — Az igazgató elvtárs külföldi szakemberekkel tárgyal. Ha sürgős, megvárhatja. .. f„. Ingyenes Béla azonban úgy mosolygott, hogy a titkárnőnek borsózni kezdett a háta. Aztán előszedte a névjegyét, amelynek arany betűin megcsúszott äz irodába beszűrődő napfény. — Nagyon kérem, vigye be ezt... — I-i-igen — mondta a nő engedékenyen, és eltűnt a párnázott ajtó mögött. Pár pillanat múlva kirohant Lovánszky Vazul, és magához ölelte Ingyenes Bélát. A régi tanítványok majd mindig ilyen kitörő lelkesedéssel fogadták volt tanáraikat. — Lapossvári elvtárs! — szólt be a hangosba. — Jöjjön egy pillanatra. Lapossvári kisuhant. — Kísérd el a vendégeket, én nem érek rá... Mi pedig elnézünk egy* nyugodtabb helyre... — karolta át Ingyenes vállát Lovánszky. — Ahol beszélgethetünk... A kellemes hűvös présház teraszán üldögéltek néhány percet, s gyönyörködtek a nyavalyodi tó víztükrében. ,— Térjünk a tárgyra — javasolta Lovánszky. — Tudom, hogy elfoglalt ember vagy... — Tudod, szeretnék kijárni lovagolni... A testsúlyom, az egészségem... Szóval, érted,. .. Kell egy kis mozgás ebben a korban. — Kedves Bélám! Ne is folytasd! A legjobb kancát adom alád. Csak a jogalapot hozd... Én azonnal intézkedem. Tudod, mi állami cég vagyunk, magáncélra nem adhatunk lovat... Biztosan van valami megoldás... Épp nálatok ne lenne... — Rendben van — állt fel Béla. — Néhány nap múlva újból jelentkezem. — A ló miatt ne aggódj! — kiáltott utána Vazul, és nyihogó nevetése felverte a szőlőhegy csendjét. A NEBUKJKI Intézet szakszervezeti bizottsága soron következő ülését tartotta. Nyalóka Adóm, a titkár terjesztette elő a napirendet, amikor váratlanul betoppant Ingyenes Béla. — Micsoda megtiszteltetés — emelte magasba papírjait a titkár. A jelenlevők bólintottak. — Nem számítottunk... Ingyenes mosolyogva elhárította az udvariaskodást. — Engedjék meg, hogy részt vegyek ülésükön... Rég találkoztunk... S volna egy javaslatom... Ha majd szót kapok. — De Ingyenes elvtárs! Hogy képzeli.,. Az öné a szó, máris... ,— Köszönöm. Nos, arra gondoltam, hogy az intézet dolgozói keveset mozognak, s nem elég változatos a körünkben kialakult sportélet. A vitorlás-szakosztályunk ugyan remekül működik, a teniszklub szintén. Nem panaszkodhatunk a vadász- társaságra sem. Egy valami hiányzik: a lósport. Az az ötletem támadt, hogy a szakszervezet vehetne egy lovat a kisbár- sonyi telepen, ott tartanánk, már meg is beszéltem, és ugye nagyszerű kikapcsolódási lehetőség nyílna... — Ragyogó elgondolás... — lelkesedett Nyalóka. — Már meg is van véve. Mennyi van a pénztárban? — fordult a könyvelőhöz, Kukac Kázmérhoz. — Izé... — motyogta az idős ember, az intézet legrégibb bútordarabja — 145 forint ötven fillér. — S mennyibe kerül az a bizonyos ló? — Csekélység. Hatvanezer. Ingyenes Béla azonban nagyvonalúan mosolygott a kitömi készülő pánikon. — Épp most utaltam át 70 ezer forintot a kulturális alapba. Tudom, hogy néha gondjaik vannak... Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Attól kezdve a kisbársonyi telepen külön rekeszben tanyázott a „szakszervezeti ló”. Másképpen Berci. Ingyenes Béla kedvence. Hamarosan azonban beütött a krach. Jött a revízió. összeült ismét a szakszervezeti bizottság. Nyalóka Ádám vitte a szót: — Kedves elvtársak! Nyakunkon a revízió. .. És Berci. Megoldást kellene találnunk. Hatvanezer sok a tömegsportra, ebbe biztosan belekötnek. Kinek van ötlete, javaslata? Borvigyázó nyújtotta a kezét. — Barátaim. Egyetlen megoldás van. Bercit fei kell venni a szakszervezetbe. Elképedt csönd, fogadta kijelentését. Ez még Nyalókának is sok volt. Hogy gondolja? — A bizonylatot úgy változtatjuk meg, hogy az intézet egy kihelyezett munkatársa dolgozik a kisbársonyi telepen. A szak- szervezetünk tagja is, természetesen. Is- tállós Albert. Vagyis: Berci. így nem köthet bele az atyaúristen sem. Rövid tanakodás után kiállították a tagkönyvet. Istállós Albert. Beosztás, fizetés, tagdíj. A könyvet Borvigyázó vette magához. A revizorok dicsérettel illették az intézetet a rendkívül szigorú gazdálkodási fegyelemért, amelyet a vizsgálat folyamán tapasztaltak. Később azonban történt egy emlékezetesen kínos malőr. A szakszervezeti bizottság éppen ülése- . zett, amikor a titkárnő Milcsike rohant be. — Egy ló van itt... — mondta elfúló hangon. — Micsoda? Miféle ló? — A szakszervezeti ló... És mit akar? — Kétszemélyes beutalót a balinkai vállalati üdülőbe. Már dobogtak is az ajtón. Istállós Albert, vagyis Berci rontott be. — Disznóság — nyerítette teli pofával. — Rendesen fizetem a tagdíjat, ennyit igazán megérdemlők... S ott álltak mindannyian szinté lóbálvánnyá meredve. __________._____• _____ Ö sszeállította: őri Zoltánná
