Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. június 24. S ötétben érkeztek, s a tengert először sós szagáról fedezték fel. Ólmosan csüngött fölöttük a vízinövények és a nyirkos homok párájától terhes levegő, de a tenger nem látszott. Valahol a távolban felsivított egy gőzös szirénája, majd egy kései sirály füttyemő szárny- csapással átrepült az elszen- derült házak fölött, és eltűnt. Hallatszott a hegyes köveken szétfreccsenő fáradt hullámverés is. Az öreg férfi tudta, hogy a kövek hegyesek: teljes harminc éven át faragott ilyen köveket, s rakosgatta sorban a falakra, így most is tudta. Feleség nélkül indultak erre az üdülésre, azaz valójában nem volt feleségük.. Az öreg már elveszítette az övét, s a fiatal még nem találta meg. Első ízben jutottak el a tengerhez. Mihelyt elhelyezték csomagjaikat a ruhásszekrényben, a fiú kitekintett az ablakon, nézte a csöndes eget, s fiatal szeme felcsillant: — Neso bátya, tegyük rendbe a fürdőruhánkat, holnap vár a munka ... Kőművesek voltak, és az üdülést is munkának nevezték. Az öregember voltaképp sohase nyaralt, a szabadságát mindig otthon töltötte. Távoli Duna menti falujában mindig akadt egy befejezetlen ház, vagy egy másik, amelyikhez még hozzá se kezdtek. így nyaralt ő. Mialatt a kövek hegyes széleit nézegette, és a sárga colstokkal hadonászott, kikérdezte öreg pajtásait, meddig jutottak a mezei munkával és meddig nem. Ez a pihenés volt kedvére való, de felesége már nem élt, s az idén történt meg először, hogy nem a távoli falu felé vette útját. S ha már nem várta a felesége, mit számított, hogy senki se várja ... — Hát itt az én fürdőruhám — mondta, s poros kis kofferjéből előhúzott egy fekete kötött gatyát. Vadonatúj, rajta négyszögletes kis címke, és nagyon hosszú. Biztosan leér a térdéig ... A fiú szemöldökráncolva nézte a kis koffert, és komoran rázta a fejét. Nedves fe- kete haja úgy csillogott a villanyfényben, mint a megolvadt kátrány. Legalábbis az öregnek úgy tetszett. — Ide hallgas, Neso bátya, ezzel a kötött gatyával nem engedlek ám a strandra. Szégyellem ... Képzeld csak el, mi lesz, ha rátapad a lábadra? Az öreg nem tudta elképzelni. Hegyes térdére .tette a kis koffert, s hirtelen megkötötte magát: — Ejnye, te Ivan, hát ki tudja, hogy ki vagy? — mondta. — Hát a strandon nem mindenki meztelen? Nekem azt mondta Nesztorov mérnök, hogy a strandon mindenki meztelen. — Hagyd Nesztorov mérnököt — legyintett a fiú. — Vagy hallgatsz rám, vagy magadra hagylak. Neso bácsit megijesztette a szörnyű szó — magadra. Már egy éve tapasztalta, milyen keserű hatalma van. Kinyitotta középen kétrét hajtogatott pénztárcáját, és kivett belőle egy új bankjegyet. — Hát itt a pénz a fürdőruhára — mondta szófogadó- an. — De ügyelj, hogy egy kicsit bővebb legyen, mert télen is viselni akarom. Mindig így csinálta — nyáron a télre, télen a nyárra gondolt. Talán ezért nem vette észre, milyen hamar eljárt fölötte az idő, nem járt nyaralni, nem volt mivel mérje az időt. De ettől a nyaralástól már előre félt, még akkor, amikor megkapta a beutalást, és akkor is, amikor felszállt a várnai vonatra. Az utasok a fülkében úgy beszéltek a napról meg strandról, mintha szerszámok volnának, amikkel valami fontos munkát kell majd el- végezniök, nem úgy, mintha üdülni mennének. „Biztosan szép — gondolta az öreg —, ha már ennyi nép tódul a tengerhez, biztosan szép ...” — Neso bácsi, a fürdőruhát holnap veszem meg. Most lefekszünk aludni. Látom, hogy itt cseh lányok is vannak ... Mielőtt eloltotta volna a lámpát, Ivan többször is kacsintott, de Neso oátya nem értette meg. Aztán ki-ki befeküdt a maga ágyába a maga gondolataival. Ivan tüstént a strandra tévedt néhány hosszú lábú és fehér térdű cseh leány közé, az öreg mester meg visszatért Pleven környékére az építkezéshez. Ezen a szép nyugodt estén világosan el tudta képzelni, mit művelnek brigádbeli fiai. Bajram, a cigány alighanem most is végnélküli „timi-timi- timi” nótáját dalolja, nehogy elaludjék a csörlő mellett, s Nesztorov mérnök is megint kicsit lebarnuljunk, aztán meglásd, lesz valami. Neso bácsi szégyenkezett a fiú szavai miatt, és ősz fejét az árnyékba rejtette. — Ivan, te nem értettél meg... Én a homokról beszélek. Nem bírok itt feküdni, s nézni tétlen kézzel. Nem tudom, hogy bírok ki még tizenhat napot. Egészen betompul az eszem. — Neso bácsi, te beteg vagy! — mondta őszintén a fiú. — Nem vagyok én beteg, de ha itt kell feküdnöm végig, biztosan belebetegszem, így vagyok én szokva, Ivan. Egyre birizgál, hogy megkérdezzem, mit szólnál, ha valahol itt egy házikót építenénk? — Hogy? — a fiú nem értette. — Miféle házat, milyen házat? Mladen Denev: rENGERI • • mm r ÜDÜLÉS a betonközponttal pöröl telefonon, adjanak több önlerakó teherautót. Aztán maga elé képzelte felesége arcát, minden este maga elé képzelte, hogy ne felejtse el, s csak utána szenderült álomba. Reggel puha . párnáikba süppedve az ablakon át mindketten megpillantották a tengert. A szél nem fújt, a tenger békésen pihent, oly csöndesen és kéken, mint a cink. — Szép... — könyökölt fel Neso bácsi. — Nagyon szép... Szemében szomorúság tükröződött, arra gondolt, hogy felesége már sohase fogja látni a végtelen tengert. Nem türtőztette tovább magát, és mezítláb az ablakhoz lépett. Csak akkor látta meg a fehér hátú homokot. — Kelj föl, Ivan! — mondta, és meg se fordult. — Nézd, milyen finom homok van itt. Ej, micsoda homok, milyen csodálatos. Nézd csak, nézd! Kidugta keskeny vállait az ablakon, és elfelejtette a tengert, pillantását le nem vette a homokról. Az ő szemében a homok betont és a beton új házakat jelentett, harminc évig nem volt előtte más jelentése. Ivan, miközben tehetetlenül nézegette öreg társa csupasz könyökét és ráncos nyakát, egyre azt hajtogatta magában: „Ráfázok erre az emberre, esküszöm, hogy ráfázok .. Három napig nem történt semmi. A fiú néhányszor közelebb húzta ernyőjét a hosz- szú lábú cseh lányokhoz, de azok nem tudták, vagy nem akarták észrevenni. Neso bácsi figyelte ügyetlen játékát, és a homokot túrta két kérges tenyerével. Olykor homokot töltött melle sekélyke vályújába, s ilyenkor fölfedezte, hogy a. szőr ott már jobbára fehér. A megtüzese- dett homokszemek égették a bőrét, s az öreg mester attól félt, hogy előbb-utóbb felébresztik kőművesi vérét. Eny- nyi homokot igazán nem nézhet nyugodtan... negyedik nap ismét elhelyezkedtek az ernyő kerek árnyéka alatt, s pont ekkor az öreg mester óvatosan így szólt: — Ivan, nem bírom tovább ... valami feszít belül.., — Hát persze! — mosolyo- dott el Ivan. — Régen várom ezt a pillanatot. — Téged is feszít valami, Ivancso? — kérdezte hiszékenyen Neso bácsi. — Feszít... — ismerte el a fiú. — Bennem is feszül valami. .. De nézd, milyen félrehúzódók, még csak ide se fordulnak. Csak még egy — Nézd, látom, hogy itt a szőlőkben sok helyütt garmadában hever a kő. Mi lenne, ha valahol nekifognánk, nekigyűrkőznénk? Hol üdülnénk, hol raknánk a falai' Csak akkor dolgoznánk, amikor hűvös van. Mit szólsz hozzá? A fiú arcával lefelé a homokba temetkezett. Válasza úgy hangzott, mintha a föld alól jönne: —: Neso bácsi, sehogy se tetszel nekem ... Üdülni küldtek ide, és te azért jötté’, hogy pénzt keress, ilyesmi sehol sincs. — Ivan, nem a pénzért, mért nem értesz meg? Magamért csinálnám. Ha még három nap itt fekszem, megesz a fene. Nem hazudok. „Ez az ember dilis — gondolta a fiú —, esküszöm, hogy dilis.” Amikor másnap reggel fölébredt, s átpillantott a szomszéd ágyra, az öreg mester már nem volt ott. Fekete úszónadrágja sárga csíkkal a közepén az ablakon lógott, és az ágya be volt vetve. Az első pillanatra a fiút ez csöppet sem nyugtalanította. Fogta a holmiját, és arra a helyre ment, ahol négy napon át feküdtek, de a mester nem járt arra. Az ernyő kerek árnyéka mellett csak tegnapról ott maradt nagy lábnyomait láthatta. — Régi flinta Neso bácsi — mondta a fiú —, de majd elkapom. Ez járt az eszémben, míg a vízhez ért, de az öreg mestert nem találta ott. A mentőszolgálatosokon kívül mást nem kérdezhetett meg, ezért a fiú arrafelé indult. Már meg is fogalmazta, mit fog tőlük kérdezni: „Keresek egy idősebb férfit, akinek a tekintete tűnődő és a nadrágja elnyűtt.” Pont egy ilygn nyútt nad- rágú férfi bukkant föl a várnai szőlők felé vezető fehér ösvényen, a tekintete nem volt tűnődő... — Hol csatangolsz, Neso bácsi? Majd megbolondítasz. — Semmi baj — mondta az öreg mester. — Csak ne nyugtalankodj. Elmentem egy kicsit sétálni. Hiszen mondtam neked, hogy nem tudok egész nap a homokban gubbasztani. Holnap ismét sétálni megyek. És holnapután is... Ivan annyira hozzászokott Neso bácsi titkos sétáihoz, hogy észre sem vette* milyen poros a szemöldöke. Városi fiú volt, aligha tudhatta, hogy akinek a szemöldökét ilyen fehér hamu üli meg, az vagy a malomban járt, vagy követ faragott,., Néhány napra rá a várnai szőlőkben felépültek egy kis ház vörös falai, de a fiú ezt se vette észre. Már semmit nem vett észre, mert egy szőke hajú Jar- mila a keresztnevén szólította. Egy este, miközben a tenyerére támaszkodva feküdt, Neso bácsi így szólt hozzá: — Ivan, holnap kiöntöm a kövezetei, gyere és segíts nekem. — A kövezetei? Micsoda kövezetei? — A betonkövezetet... — felelte röviden az öreg mester. — Egy várnainak kis házat építek -a szőlőben. Mit tehettem volna, öregember, könyörgött... Nem vallotta be, de valahogy az a gyanúm, hogy a fia nem akarja magához venni a városba. Ezért házat építtet. Egyébként nem is ház, inkább barakk. — Neso bácsi, nagy uzsorás vagy, és én nem tudtam. Csak térjünk vissza Plevenbe, mindenkinek elmondom. Hadd lássák, kicsoda Neso bácsi; — Hát csak lássák... — felelte az öreg mester. — Eljössz-e? — Nem megyek én, engem ne fogj be! Már csak hat napom maradt. Nem kell nekem se pénz, se semmi. — Jól van, lelkem, megértettem. Nem kell azért kiabálni. A strandon ismét találkoztak, ismét egymás mellé feküdtek, de többet nem szóltak egymáshoz. így ment ez végig... Az utolsó este, amikor éppen csomagoltak, kopogtattak az ajtón. Belépett egy idősebb férfi, sokdioptri- ás szemüveget viselt, fején szalmakalapot. A mellén nagy csomagot szorongatott, közepén madzaggal átkötve. — Neso, nem szökhetsz meg előlem — mondta az öregemibej köszönés helyett Levette a szalmakalapját, s arcát legyezgette vele. Belülről, tele marokkal fogta. Majd így folytatta: — Hogy az igazat megvalljam, elfogott a szégyen. Micsoda dolog, hogy te a házért semmit se fogadtál el? A pénzt el- költenéd, elfelejtenéd, ezért ezt az öltönyt hoztam, hadd legyen tőlem valami emléked. Itt van, tessék. Tudom, hogy visszautasítod, ezért máris megyek. A viszontlátásra. is kofferje fölé hajolva Ivan cigarettára gyújtott. Fölemelte a fejét, nézte Neso bácsit, mondani akart neki valami szépet, de úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha most hallgat. Odakünt fújt a meleg déli szél, s mint az első este, most is az öböl hegyes köveihez csapkodta a hullámokat. Szenczei László fordítása Szenti Ernő versei: Jói teszik Jól teszik a szavak Ha nem tolakszanak a tettek elé A költészet a mindennapok Zenei aláfestéseA gondosan komponált életekből Nem hiányozhat Egyetlen változata sem A kézzel foghatónak És a szavakkal kifejezhetetlennek Baleset Nagyot nyekkenve a szél Nekiütődött a fáknak Borogatták sáppadt arcát Á jelenlévő árnyak Hadonászva magyarázta a csend A történteket A kíváncsiskodó fények Alkonyaikor szétszéledtek M. Péntek Imre: A szakszervezeti ló Fekete Opel gördült az ismert kisbárso- nyi lovaspálya bejáratához. A kocsiból Ingyenes Béla kászálódott ki, a NEBUKJKI Intézet igazgatója. A kissé testes férfi orrát megcsapta a lótrágya csípős szaga, s rögtön felébredtek benne a szunnyadó gyerekkor emlékképei. Látta a nagypapát díszkeretes fotón első világháborús huszáregyenruhában, s szinte hallotta — már a demokratikus rendszerben elért sikerei nyomán — rekedtes hangját: — Feltörtél, fiam, mint a huszárfenék... Ez a dicséret akkor hangzott el, amikor Béluskát, a család kedvencét kinevezték a NEBUKJKI Intézet igazgatójának. Az intézet igen fontos, de nem reklámozott tevékenységet folytatott. Ingatag pozíciójú gazdasági vezetőket „erősített meg” abban, hogy „tartani tudják a frontot”. Pontosabban: magukat. A képzés igen sokoldalú volt. A tantárgyak közt szerepelt mindaz, amivel „tartósítani” lehetett a jelen gazdasági körülmények közt egy „tarthatatlan” vezetőt. A modern vezetéstudomány eredményeitől a pszichoanalízisig terjedt a skála. A módszerek különösen azóta finomodtak. mióta a vállalatok „szelekcióját” kezdték emlegetni „ott fönt”. S az érdeklődés is jelentősen megnőtt az intézmény munkája iránt. A bentlakásos tanfolyam vendégházának portáján állandóan csengett a telefon, Kvassay Bódog zsilipszerű- en zárta el az illetéktelen jelentkezők előtt az utat. Az intézet * legnépszerűbb tantárgyai az állami hitelek megcsapolása, valamint a támogatások kicsikarásának ezer módja voltak. De hasonló érdeklődéssel hallgatták az előadást az igazgatók, főkönyvelők, főmérnökök, akkor is, ha a Lavírozás, lé- becolás című tárgy titkait ismertette dr. Humbug Elemér, a Szélhámosság tanszék docense. A virágzó (és nélkülözhetetlen) intézmény igazgatója, Ingyenes Béla most hagyta a gondokat, kikapcsolódni jött a kis- bársonyi lovasiskolába, ahol —■ mint említettük — megütötte orrát a lócitrom szaga. És ellenállhatatlan vágy tört rá: nyeregbe pattanni, s ügetni árkon-bokron át. A gépkocsivezető, Kanyar Oszkár szolgálatkészen meredt főnökére. Ilyen vidámnak csak akkor látta Ingyenes arcát, amikor A gazdasági csőd eltakarásának módja mérleghamisítás által című doktori disz- szertációját megvédte. — Oszkár! Lovagolni fogunk! — ütött a köpcös férfi vállára az igazgató. — Egy lovat akarok! — Ingyenes elvtárs! Be kéne kukkanta- 'ni az irodába, ott többet tudnának... — Igazad van, Oszkár!
