Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 13. seh Illés a hatalmas tükör előtt ácsorgott. Ódivatúan hosszú zakójának válltö- mése megtört, szárnyszegetten lógott alá. Finom szálú haja, melyet hetenként samponnal mosott, most csapzott s gondozatlan volt. Egyik kezében pálinkáspoharat tartott, a másikban egy üveg sört. A tükörből pillantotta meg Mártont és a húgát. Gyorsan lehajtotta a pálinkát, utánaeresztette a sört. Vastag uj- jai ráfeszültek az üvegre. Az üres poharat és az üvegét a söntéspult szélére tette. Áttört az ácsorgók tömegén. Márton átfogta a lány vállát, s közelebb húzta magához. Cseh Illés abban a pillanatban lépett melléjük. Szó nélkül levette Márton kezét a húga válláról. Nem goromba, de figyelmeztető mozdulattal. A lány arcán kigyúlt az ijedtség. Márton felnézett. Nem lepődött meg, mintha felkészült volna erre a mozdulatra. Ez nem az a szem, amivel régen nézett rám, állapította meg magában. Megpróbált mosolyogni, de halvány, tartalmatlan mosolya volt. Visszatette a kezét a lány vállára. Cseh Illés elsápadt. — Vedd le onnan! — mondta. Mártonban egy pillanatra felrémlett, hogy engedelmeskedik a felszólításnak, de a keze jól érezte magát a lány vállán. — Azt mondtam, hogy vedd le a koszos mancsodat a húgomról! — kiáltotta Cseh Illés, most már fenyegetően. Márton nem válaszolt. Nem is vette le a kezét. Cseh Illés bicskát húzott elő a zsebéből, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a mutató- és középső ujj közötti inas ároknál beledöfött Márton kezébe. Márton meg se rezzent. A sikoltás után a vérre figyelt föl, amely vékonyán szivárogni kezdett a sebből, majd lecsurrant. A bicska pengéje nem hatolt át a kezén, elakadt az inakban. A kezét a lány vállán hagyta. Zavar támadt. Körülvették őket. A falfehérré vált Cseh Illés kezéből kicsavarták a bicskát, bevezették a söntés kéziraktárába, egy üres sörösládára ültették. Kijózanodva, segélykérőén pillantott ki a kamraszerű helyiségből. A lány válla mágnesként tapadt Márton kezéhez. Úgy látszott, hogy a lány jól tartja magát, valójában oly bénultan állt, hogy mozdulni sem tudott. Rosszullét fogta el. Kitámogatták a levegőre. Egy szőkefürtös fiatalember furakodott a sebesülthöz. Márton idegenül pillantott rá, de a puszta tekintetével nem tudta érzékeltetni, hogy felesleges itt. Ez mindig láb előtt van, gondolta ingerülten. A tegnapi estére gondolt, amikor a szőkefür- tö^ felült az ágyon, félretolta a keresztrejtvényt, hátát a falnak támasztotta. Kibámult a szállás ablakán, mint aki nem mer a másik szemébe nézni, úgy mondta Mártonnak: — Már húsvét- kor is meg akartalak hívni hozzánk, de akkor beteg voltál. De most nincs kifogás. Jó falu a miénk, meglátod. Egy-két napot ki lehet bírni. Disznót vágunk az ünnepre, az biztos. A lányokat meg az italt én garantálom. A jég is meghízik addigra a tavon, hogy már elbír bennünket... A szőkefürtös óvatosan fölemelte Márton vérző kezét. — Jól elintézett a tahó! — mondta dühösen. Megérkezett a ruhatáros. Kinyújtott kézzel tolta szét maga előtt a bámészkodókat. — Mi történik itt, kérem? Mi történik itt, kérem? — Egy marha belevágta a bicskát a barátom kezibe — válaszolt a szőkefürtös. A ruhatáros orra elé tartotta Márton kezét. A ruhatáros nem tette fel a szemüvegét, hanem mint a nagyítólencsét a seb fölé tartotta. — Ki a tettes? — kérdezte. A szőkefürtös a raktár felé mutogatott. — Ott ül bent! A ruhatáros futó pillantást vetett Cseh Illésre, majd eltette a szemüveget. — A bűnjel hol van? — nézett körül. — A bicskát eltette a csapos — szólalt meg Márton mögött egy idegen hang. — Ki kell hívni a rendőrséget — határozott a ruhatáros. — Úgy van! Hívja csak őket minél előbb! — helyeselt a szőkefürtös. — Hagyja a fenébe a renB- őröket — szólt közbe Márton. — Inkább kötszert hozzon meg fertőtlenítőt. — Be fogjuk kötni — nyugtatta meg a ruhatáros Mártont —, de a rendőrséget is értesíteni kell. Márton türelmetlenül félbeszakította. — Mondom, hogy hagyja a rendőrséget! Nem érti? — Miért hagynám? — Azért, hogy ne erőltesse magát. A ruhatáros gyanakodva pillantott körül. — összejátszanak itt? — Egy házban lakunk azzal, mit akar? — intett Márton, Cseh Illés felé. — Mégis megszúrta! — Nem érti, hogy ne ártsa bele magát? A ruhatáros áthatóan nézett Mártonra. — Maguk bűntársak? A szőkefürtös figyelmeztetően meglökte az öreg karját. — Ne fantáziáljon, hanem hozza már a kötszert! — Legközelebb a belüket fogja kiontani... A szőkefürtös most már a vállával nyomta arrébb a ruhatárost. — Nem látja, hogy elvérzik a barátom? Akkor aztán majd adnak magának a rendőrök! A ruhatáros előkereste a vöröskeresztes dobozt, és abban a sorrendben, ahogy az elsősegélynyújtó tanfolyamon tanulta: sebfertőtlenítés, pólyabontás stb. — hozzákezdett a kötözéshez. — Nem férnek a bőrükbe, míg rá nem fizetnek — morogta közben. A csődület szétoszlott, csak azok maradtak néhányan, akik semmit sem akartak elmulasztani. A ruhatár pultjára támaszkodva vártak. A szőkefürtös minder* igyekezetével azt a látszatot keltette, hogy Márton barátja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott, amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg, és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barátjának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fater — mondta a szőkefürtös. — De ezzel orvoshoz kell menni. Legjobb, ha innen most rögtön lemennek a kórházba. — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szőkefürtös. A zenekar ismét rázendített a nagyteremben. A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul néztek egymásra, elveszítették a jelentőségüket. Intettek Cseh Illésnek, aki maga se volt tisztában a helyzettel. Valamennyien átmentek a táncterembe. A csapos a következő szünetre készülődött. Kiöblítette a korsókat, vizes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőkefürtösre. A fiatalembert meglepte a ’ kérdés. — Biztos lelépett — válaszolta meggyőződés nélkül. Márton benézett a söntés- be, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emlékezetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőkefürtös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőkefürtös megsejtette, hogy nem elég, ha csupán részvétet és lelki fájdalmat érez Márton miatt, tenni is szeretett volna érte valamit. — Baj léhet... — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé ingerülten, s kifelé indult. A szőkefürtös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Ügy érezte, hogy Márton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehetetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ragaszkodási kísérletet, nem volt több, minthogy arra gondolt: talán sohase lehet Márton barátja, ha most nem mutat elég határozottságot. — Ki ez a káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még sohase láttad? — Hallottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Ügy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. — Annyira érdekel? A szőkefürtös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját. — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok? — De úgy igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a szőkefürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha annyira kíváncsi vagy — vetett véget a beszélgetésnek. szőkefürtös a lépA csőig kísérte Mártont. A lengőajtók kitámasztott szárnyai között megállt, valahogy úgy, mint aki eddig szemben úszott az árral, s itt elfogyott az ereje. Sárga anorákja magányosan világított a lépcsők tetején. Szerette volna tudni, hogy miért más az, amikor Mártonnal lent vannak a bányá’- ban, és más, amikor a munkásszállás társalgójában az új fejtőgépről, vagy a túlzott biztonsági intézkedésekről beszélgetnek, ugyancsak más, amikor anélkül hogy Márton kérné tőle, de mindig az ő kedvéért, elmegy a bokszmeccsre, mint ahogy minden mástól különbözik ez a mai találkozás is. Mintha ezek a dolgok, hogy bánya, szállás, tornacsarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintkező párhuzamos vonalak volnának. Baksán Mária: Egy régi kert Orsovai Emil: Bohócmosoly Alma, körte, fűzfa, jaja. Vicsorít a fejsze foga. Hanyatthomlok fut a tök, a guggonülő, a lopó. Ez a telek eladó. Diófával álldogálunk, minden futó rámkiált. A napraforgó zörgő hangon tányérjából megkínál. Odébb a verem bordái alatt korgás matat, nincsen megáldva télire, pedig gerince szekérderéknyi nyárért lett kifeszítve. Fonom a fűz haját. Fűzek fonják hajamat. Kushadt szilvákkal kibékítem magamat. Ki nemsokára majd porondra lépsz, most öltöződben ülsz és hallgatod a cirkusz vágyott, drága, szűrt zaját: a tapsot, cintányért s a nagydobot. Ezek az álmodások percei, megcsillog s elringat a kinti nesz. Fűrészpor szálldos, mint a képzelet, szűk folyosód: a pillanat felett. S mit tükrödben látsz, fáj a smink alatt: bohócmosoly csak, görbült, cifra maszk, olcsó, mint előtted a tégelyek. És torz-pofát vágsz, aztán fölkacagsz, mint aki fél hogy mindjárt sírni kezd. Dómján Gábor: Töredék Elfütyül a szél. Varrják a tarisznyát. • Szájamról a maradék cukrot nyalják v hetyke kedvvel kóbor darazsak. Hanyatthomlok. Hajnalig futó. Ez a telek megosztással, áron alul eladó. Mikor azt hittem figyelem kérdése az idő s akár a hiányzó lányok átvészelhető derűsen egy kis lakásban ellakhatok nem kell majd kóborolnom hiányaimhoz magamat sorolnom munkám lesz kenyerem kedvtelésem mert lesz olyan sorrend amelybe beférek hiszen az országról pontosabb képet adhatok mint fényképező holdak fönn az égen — Varga Géza: ANATÓMIA A viccmesélő ember A viccmesélő embernek két alaptípusát ismerjük. Az egyik a normális viccmesélő ember, a másik a notórius viccmesélő ember. Ez az utóbbi az igazán veszélyes típus, ezért részletesebben foglalkozunk anatómiájával. A notórius viccmesélő ember belebetegszik, ha nem mesélhet viccet. Ezért ha a bulváron sétál, és a másik oldalon meglátja valamelyik ismerősét, akkor halálmegvető bátorsággal keresztülvágja magát a gépkocsik, autóbuszok és motorkerékpárok hömpölygő áradatán, és köszönés helyett rákezdi, hogy: „Hallottad azt a viccet, mikor Kohn ... ?” És elmondja. Egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy ismerőse idegesen toporog, miközben állandóan a nyilvános W. C. felé pislog. Az ilyen eset tragikusan is végződhet, természetesen nem a viccmesélő ember számára. A notórius viccmesélő ember nagyon szívesen látogatja meg a rokonait és ismerőseit, és a legjobb viccek éppen akkor jutnak az eszébe, amikor már indulófélben van, ezért megáll a nyitott ajtóban — főleg télen —, fogja a kilincset és elmeséli, hogy: „Hallottátok azt a viccet, amikor ... ?, minek utána a hároméves unokát, akit épp az előbb fürdettek meg, másnap erős megfázással viszik az orvoshoz. A notórius viccmesélő embernek jegyzetfüzete is van, de memóriája már nincs, mert képes egy nap tizenháromszor is megkérdezni, hogy: „Meséltem nektek azt a viccet, amikor Kohn ... ?” A notórius viccmesélő embert a nők sem szeretik, rpert a nevetés állítólag hizlal. Ö különben jó alaptermészetű ember, mert szórakoztatni óhajtja felebarátai.t, igaz, ugyan, hogy főleg saját szórakoztatására, de ez mit sem változtat a dolgon. Azt még véletlenül sem lehetne ráfogni, hogy önző, mert amikor egyedül van, akkor sohasem mesél vicceket. A notórius viccmesélő embernek vannak halálos ellenségei. Halálos ellensége az az embertípus, amelyik megvárja, amíg a viccmesélő félig elmondja a viccet, és akkor váratlanul bemondja a poént. És végül: A notórius viccmesélő embert ^türelmesen végig kell hallgatni, a megfelelő pillanatban harsány kacajra kell fakadni, hogy a viccmesélő embernek is legyen valami öröme ebben az életben. Varga Géza Vajdaságban élő magyar szerző. Zádor István: Feleségem
