Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
1979. május 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A VERS Nagy Gáspár: Leírom most leveszem a képet a versről (mint tejszínt a tejről) leveszem a kezemet róla aztán leveszem a tollat a vers alól kiveszem a papírt (mintha csöpp gyerek alól a pelenkát ha fölsírt) letakarom az utolsó sort is betakarom pokróccal az asszonyt beeresztem kis berregéssel a hajnalt kieresztem az ajtónálló macskát bekapcsolom a 4.30-as himnuszt (nekem hajnalban se indulót Leírom ... kezdeném így, s megint új verset kellene leírnom; átvilágítani egy mindenre képes (versre is!) éjszakát. Csakhogy ezt — az akkor papirosra tévedt verset — most nem lehet ismételni; az állapotot és helyzetet nem lehet újra föltámasztani, mert menthetetlenül halott és .nagyon mélyen nyugszik. (Nyugodjék békében !) Mert a fönti verset többé nem szabad megírnom, s nem is tudnám megírni, leírni. A körülírás is bajos, kivált ha a szülés és születés okát, célját és lefolyását maga a megszületett létével, minden sejtjével magyarázza. Aza#:! a vers csaknem „keletkezéstörténetét” mondja föl; az újszülött „emlékezik” arra, miképp is született. Elmondanék mégis valamit: ezt a verset nagyon régóta |meg akartam! límii'. De SZÜLETÉSE “ játszanak, mert különben ha indulót... nem engedném el az első huszonöt buszt) kikapcsolom aztán az éjjelt ne fogyasszon több setétet erre fölébred a feleségem kérdezgeti álmos-szépen verset írtál vagy most jöttél meg és én gyanútlanul bevallom meg se jöttem itt se vagyok csak ezt a képet kinagyítom verssé bedobom a forró teavízbe , és mindent a nappalra hagyok „ az ihletnek annyi köze az érzelemhez, mint az érzelemnek a kapáláshoz”. (József Attila) Itt — bevallható most már — e két nekem tetsző sornál (képnél) kaptam föl a fejem először; innen lett „világos” minden, az is, hogyan fut tovább a versíró kéz, az is, mit írt eddig „nélkülem”. Lehetne beszélni hosszasan az intuíció és az ihlet párhuzamos és egymást szabdaló útjairól. (Nem véletlenül írtam mottóként József Attila sorait, aki lényegi megállapításokat tett e tárgyban.) A vers a felkelő Napot, s a mai vagy holnapi napot várja,"hogy elmondja születését és könnyedén félretolja a világra segítő kezet. Bűntudattal nézek most erre a kézre, hiszen az igazi ihlet múltával érzelmes lett: fecsegett a körülményekről. Nagy Gáspár amikor írtam, háttal a Farkasréti temetőnek, egy egészen cmás versnek ültem neki. Azt a másikat azóta sem sikerült teljesen elképzelnem, és papírra kényszeríteni. (Talán soha sem sikerül.) Ez a vers —1 amiről szót ejtünk — pedig szembeszállva velem és más, tán fontosabb gondokkal és gondolatokkal leírta önmagát, s amit észrevett az éjszaka csöndjéből; minden hangot, neszt, szuszogást egy albérleti szoba virradatig nyúló árnyékából. Ezért nehéz körülírni, beszélni róla. Meg azért is; mert benne a versíró kéz, melyet „ihletett automataként” húzott a vers, sorról sorra, ahogy fölismert, megsejtett valamit a sötétség reflektoraitól pásztázott, reá leselkedő valóságból. „Kikapcsolom aztán az éjjelt ne fogyasszon több setétet” Mészáros Lajos: Komp a Tiszán E gy bátor ember már meggyújtotta a tüzet. Égeti a gazt. A tavalyról maradt leveleket, ágakat, szemetet. A tűz felparázs- lik, kígyózik, emészti a múltat. Az öreg összekulcsolja kezét a gereblye nyelén, rá-* támasztja. állát, belebámul a tűzbe. Ég a tűz. Lobognak a lángok. Állunk a tűz két oldalán, két idegen, két melegedő. Nézzük a tüzet. A nedves gallyakból felszivárog a nyers fahús kesernyés szaga. Felfakadnak a rejtett zugokban bujkáló nedvek, jön a tavasz. Jön. És mit fog hozni? Mit hozzon? Mit várok tőle. Nem tudom. Eny- nyire buta vagyok? Vagy ennyire gyáva? Még kívánni se merek. Mit is kívánnék, ha lehetne? Apámnak, anyámnak hosszú életet? Magamnak is, gyerekemnek is. feleségemnek is? Mennyire féltem gyerekkoromban a haláltól, mennyire félek most is. Éjszakánként néha felébredek, odasétálok az ablakhoz, és kinézek a pompázó, fényben csillogó városra. Miért olyan nehéz beletörődni, hogy minden ugyanúgy történik tovább a súlyosan ragyogó égbolt alatt, ha mi már nem leszünk? Még egy dologtól féltem ugyanígy. Hogy buta maradok. Még ma is érzem, ahogy a tenyerem izzadó nyomatát rásütöm a könyv lapjára, ahogy olvasom a verset. Apám íróasztalánál ülök. és Saint-John-Perse versét próbálom beleerőszakolni a nyolcéves fejembe. Ismerem a szavakat, el tudom olvasni a mondatokat, és nem értem, hogy mit jelentenek. Rémülten nézem az arcomat a tükörben. Annyit tudok, hogy a vers az életről szól. Mi az életben a legfontosabb? Ezt kéreztem Dár- daytól is, amikor a kőszegi fesztiválon megnéztük a filmjét. Ugyanez volt a címe: Ami az életben a legfontosabb. Tehát őt is izgatta a probléma. Ketten ülünk a film után a borozóban. Akkor még nem készült el — még talán nem is gondolt rá — a Jutalomutazás c. nagysikerű filmje, még mással volt elfoglalva. Ültünk a teremben a kancsó bor felett, és akkor megkérdeztem: Hugó, te tudod, mi a legfontosabb az életben? Gyakran fényképeket nézegetek, Hemingwaynek, Leninnek, Heisenbergnek és Lukács Cyörgynek a fényképét. A szemüket nézem az idő kipreparált lemezén, és azt az egyetlen időtlenné vált pillanatot próbálom felbontani. amely a boldogságukat őrzi. A szárnyalló értelem boldogságát a legyőzött anyag felett. Vajon tényleg boldog emberek voltak? Tudták, hogy mi az Osztojkán Béla: Magányosan z öregember, mint mindig, most ás ott állt a pályaudvari hirdetőtábla előtt. Mellette középkorú férfi böngészte a hirdetéseket. Odamerészkedett hozzá és megszólította: — Bocsánatot kérek tisztelt uram — mondta neki félénken. — Különbejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért, A férfi végigmérte az öreget. Emez láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hideg miatt — könnyezett. Arca és szakálla piszkos volt. öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, remegő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsóválta a fejét, aztán ezt mondta: — Sajnálom. Nincs szükségem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége magára hagyta, rendszeresen látni a hirdetőtábláknál. Nemrég valahogy sikerült kiadni az oly sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házaspár-féle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hirdetőtáblák körül vélte megtalálni. Naphosszat ólálkodott és ajánlgatta különbejáratú szobáját, de senki sem hitte el neki. Amíg a felesége élt, egyszerűbb volt. Az asszony- varrogatott, olcsón, és talán szépen is. Megéltek. Ám a váratlan haláleset után megváltozott minden. Azt tanácsolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart ráállni, másnap egy másik nyugdíjast állítottak a helyére. Űjra kérték, foglalja el helyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet. Hosszas unszolásra végül beleegyezett, összecsomagolt, elindult. Ütközben azonban meggondolta magát és visszafordult. Mindenáron ki akarta adnj a szobát. Megél! — gondolta. A kevéske nyugdíj, meg amit a szobáért kan. elég lesz hozzá. Remélte, talál majd valami rendesebb emberpárt, akik hajlandók lesznek vele egy fedél alatt élni, megosztani közösségüket. Ám a lakbérrel legutóbb angolosan távozó házaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők. Volt, akinek távol esett a munkahelyétől. Volt, aki szűknek, piszkosnak, lakhatatlannak ítélte. Mások meg, látva az öregembert, meg se nézték az általa kínált szobát. Most, hogy ott állt a járdán, a hirdetőtábla előtt gondolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy minduntalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelőkre szegezte, érezte, szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szája kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — Vigyázz! — sikoltott halkan, arcán rémülettel a nő. — Ez részeg! A férfi, akit a nő el akart cibálni. visszanézett — Várj, szívem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta karjait, néhányszor megpör- dült maga körül, aztán elvágódott. Perceken belül tömeg vet- ‘te körül. Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. enki sem tudta, mi történt. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy mozdulatlan öregembert aki talán jól leitta magát, s aki bűnös is, mert nem gondolt idejekorán aúra, mi lesz, ha megöregszik? A mentő azért megérkezett. Szirénájától nem dőltek össze a környező házak. életben a legfontosabb? Vagy-félelmeik és szorongásaik voltak? Amikor a tardosi fogadóban véletlenül csöppenve egy esküvői vacsora kellős közepébe, megkérdeztem a csipkevirágba bújt menyasszonyt. hogy boldog-e. csak ennyit mondott: nem tudom. Néha Berek Kati fénylő szeme kering emlékezetemben, ahogy csodálattal nézi az esküvői táncot, és azt mondja: a zene mindennél fontosabb. A zene mindennél fontosabb. Ameddig halljuk. Bo- rodi Tibor jut eszembe, varázslatos életszerelemmel megáldott, fiatalon megőszült újságíró mesterem, akivel annyi éjszakát hoszSzigethy András: Tűzparton szabbítottunk meg zenével, tánccal, borral kivirradtig, a mindent biró világmegváltás fontos tudatáig. Mi fontos most Borodi Tibornak? Reggelenként bejövök a szerkesztőségbe. kinyitom a tördelőszerkesztői szoba dupla ajtaját. Azon a széken ült. A szürke plüsshuzat ugyanúgy feszül fakeretén. Tárgyaink túlélnek minket. Csak ő nincs már sehol. Elfelejtették, elfelejtettük. Ez az élet rendje. Ez? Számíthat-e bárki is az utókor hálájára? A holtnak már különben is mindegy. Semmit nem tud vele kezdeni. Mint ahogy szemmilyen eszmével, sem a materializmussal. sem az idealizmussal nem tud mit kezdeni. Fabatkát sem érnek Számára. Ostobaság. Az elméleteket az élők találják ki az élők számára. Persze, így helyénvaló. Elméletek nélkül nem tudnánk élni. Mire valók az elméletek? Mi felé vezérelnek bennünket? A boldogság, vagy a gyötrelem felé? A megismerés felé? Megismertük a holdat. Kőzetmintát hoztunk róla. Közelebb jutottunk a boldogsághoz? Kit nyugtat meg, ha megérti, hogy az emberi elme korlátái talán örökre befo- gadhatatlanná, * integrálha- tatlanná teszik a végest és végtelent, az életet és a halált, a kezdetet és a véget, az örök anyag állandó szimmetriáját. Élet és halál, véges és végtelen. Mi értelmük van ezeknek a szavaknak? Mi értelmük lehet harminc év alatt, negyven év alatt, hatvan év alatt? Felütöm a lexikonokat, forgatom a könyveket, nézegetem a dinosaurus rajzát. Húszezer év. százhúszezer, egy- mijlió év. Felnézek a csillagokra. Talán már nincsenek is ott ahol látom őket. Talán már kihűltek, összeomlottak, elporladtak azok a virágok. Csupán a tízmilliárd évekkel ezelőtti helyüket látom, ahogy a most ideérkező fénysugár föllob- bantja szemem világán keresztül őket, akkori, hajdanvolt pompájukban. Tízmilliárd év. Mi dolgom nekem parányi, jeltelen, fölvillanó fehérjecseppnek a tündöklő naprendszerek útvesztő j ében ? Csillagösvényekre figyelek, néha közöttük kószálok, ösvények peremén tévelygek, a galaxisok között talán egyetlen sárgavirágú mezőt keresve, rálelve, beleheveredve, elhagyva, kirekesztve. Talán szerelemnek hívják ezt a mezőt, talán barátságnak, talán tudásnak, talán munkának. Talán. Beszélgetünk, iszunk, . eszünk, moziba járunk, szeretünk, dolgozunk, olvasunk, színházba járunk, megköze- líthetetlent játszunk, hivatalokat csinálunk, rendet, bástyát, fegyvert emelünk magunk köré. Szeretjük, akiket szeretni kell. hazáról, dadogunk, boldogságot ha- zudozunk. Magam is hazug vagyok. Magamnak is hazu- dok. Meggyőződéses materialista létemre hányszor szalad ki a számon egy-egy döntő teniszmérkőzés utolsó pillanatában, hogy istenem, segíts. Döntő teniszmérkőzés? Kinek a számára döntő? Mit dönt el? Olyan nevetséges. Szóval nevetséges is vagyok? Bizonyára. Kicsiségemből, semmiségemből adódóan. Nyomaszt ez a kicsiség. Amikor az írógép fölött kucorgók, nyomaszt a félelem, hogy nem felelek meg a szakmámnak, hogy nem tudok azok helyett, azokért és azokból beszélni, szólni, kiáltani. kérdezni, akik eltartanak a két kezük munkájával. Tehát áruló is vagyok? Akik megbíznak bennem, azokért, sem dolgozom meg. Mihez kapkodjak? Mi a feladatom nekem? Félek, nincs hangom helyettük énekelni, mindig is féltem tőle .hogy tehetségtelen vagyok. Sétálok, játszom a fiammal. Mire tanítom? Mikre tanítom? Tovább örökítem a szorongást, vagy tovább éltetem a reményt, hogy majd egyszer választ kapunk a végső, a mindent eldöntő nagy kérdésekre. Milyen tűzön túl van ez a válasz? Milyen lángokon kellene átverekednem magam ezért a válaszért? A magam hitetlenségén? Nézem a tüzet. Lobognak a lángok. Az öreg már nincs a tűz mellett. Egyenletes, ősi ritmussal vezérli keze mozgása a gereblyét. A vasfogak föltépik a földről a gazt, avart, szemetet. A szőlősorok már megmetszve, rendben futnak fel a domb hajlatán. Mit érne ez a föld nélküle. mivé lenne a világ- egyetem e négyszáz négyszögöles sarka az ő munkája nélkül? Mit ér az anyag, a tér és az idő nélkülünk? Nélkülünk, akik olyan esendők, olyan törékenyek, kiszolgáltatottak, akaratosak, szánan- dók és múlandók vagyunk egy-egy földdarabon, amit falunak, városnak, hazának neveznek. Ki adna értelmet a kőnek, a fának, a víznek, ha nem mi, akik lázasan rendezgetjük be a világot, hogy továbbadjuk az újraértelme- zőknek. Üjra értelmezik munkánkat, létünket, mert gyorsan vagyunk múlandók. De egyszeriek és megismételhetetlenek. Megismételhetetlenek! Tehát soha többé nem ‘ lesz olyan szemvillanás, nem örül még egyszer senki ugyanígy egy tavaszi tócsán megfeszülő napfénynek. Megismételhetetlenek vagyunk. Tehát . fontosak. Mert minden mozdulásunk, hibánk, szerelmetes ölelésünk kitörölhetetlen nyomként, jeltelen izotópként sugároz évezredek múltán is. ükörbe nézek. Az anyag hány évmilliárdos szerveződés néz vissza rám szivárványhártyámon keresztül. Miket őrzök magamba zárva? Hány világot? Hány kudarcot és diadalt, amíg az élettelenből megszületett az élő. Élővé varázsolt az anyag. Élek. Pótolhatatlan láncszemként tartozom az univerzum eltéphetetlen örök szövetébe. Én is tartom a szövetet. Összeállította: Rékasy Ildikó
