Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

1979. május 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 0 alahol a külvárosban keressé­tek. Hivatalos nevén: Kis Mi­hály utca. Amit kezdetben, elég viccesed. Kismiskának hívtak a környék lakói. Az utóbbi években viszont egyre többször és több helyen csak Golgota utcaként emlegetik. Olyannyira, hogy a 111-es troli vezetője — a zaklatásokat elke­rülendő — a Kis Mihály utcanév mel­lé kénytelen volt odapingálni, igaz, csak zárójelben a „GÖLGÓTA UCCA” nevet is. Hogy a Golgota nevet ki ra­gasztotta az utcára, azt már nem lehet tudni. Hogy miért ezt a nevet, az talán kiderül történetünkből. Szóval valahol a külvárosban, pon­tosabban a Golgota utcai ódon bérhá­zak egyikének földszinti ajtaján, most csönget be a postás, a héten talán ép­pen harmadszor. A vártnál is előbb nyitnak ajtót. Kos Andor szerszámké­szítő lakatos háztáji neglizsében — mint általában, ha tehette szabad szomba­ton — mélyen meghajolva üdvözli a postást. Aláírja az ajánlott levél átvé­telét igazoló okmányt, s a szokásos bor­ravalóról sem feledkezik meg. Már az előszobában (ha annak nevezhető az a lyuk) fölbontja a nevére szóló hiva­talos borítékot: ÉRTESÍTÉS Értesítjük: ........................... szaktársat, h ogy Szervezetünk f. hó 13-án megtar­tott hivatalos ülésén Önt a 147. kér. Népi Ülnökének választotta meg. Mun­kájához sok erőt és egészséget kíván Dr. (olvashatatlan aláírás), dátum, pe­csét. — Ejnye-ejnye — zsörtölődik magá­ban — a borítékon belül ezek már az ember nevét is elfelejtik?! De azért elégedetten állt oda nagy­mosást végző feleségéhez; Kos Andorné sz. Findró Margit elé, háta mögött szo­rongatva a meglepetésnek szánt leve­let. — Szép születésnapi ajándék, úgy­sem találod ki, no nézd! Margit asszony, akinek valamiféle pénz lebeg lelki szeme előtt, megint csalódni látszik. — Szép-szép, szívem! De mit ér ez pénz nélkül? Ebből nem szelhetsz ke­nyeret a kölykeidnek! — Margim, édes! Én még csak har­minckilenc éves vagyok, még. -. — Igen. Pontosan ma. És már ház­mester, üzemi önkéntes tűzoltó, mun­kavédelmi őr, újítási felelős, másodál­lásban mozigépész, és most meg ennek tetejébe itt van ez a népi miacsuda! Egyáltalán, köllünk mi még neked?! — fakad ki Findró Margit. — Na—na! A fölsorolás egy kissé hiányos, mert a Bély ... — Tudom! A Bélyeggyűjtő Egyesü­let Elnökhelyettese! És a három gye­rek apja? Az kicsoda? Ha nem téve­dek te csiná... — halkul el az asz- szony, amikor észreveszi, hogy lába alatt sündörög a középső gyerek. Az elvárt puszit, mint mindig, most is nyugtázhatja Kos Andor. És Kos An­dorné, most is, mint mindig; beletúr férje ritkuló hajába. És Andor egyik kezével magához öleli őt, míg a má­sikkal lekapcsolja a mosógépet- Léleg­zete egyre szaporábbá -válik. És Mar­git most isi. mint mindig, fátyolos han­gon mondja bele a levegőbe, hogy „naaa, ne bolondozz, különben is va­lahova készültél!” — Tényleg! — villan át Andor agyán — Egy óra múlva nekem rend­kívüli lakóbizottságit kell tartanom. A mindenit, ez meg majdnem kiment a fejemből! Három perc alatt borotválkozik a férj. Állva, a tűzhely előtt fogyasztja el tegnapi vacsoráját, mint ilyenkor mindig. A kibővített, rendkívüli lakógyűlésen számot kell majd adnia arról, hogy mit Pátkai Tivadar: A Golgota utca intézett el a Golgota utcai lakók ügyé­ben. Pontosabban, a négy éve eldugult utcai lefolyók megjavíttatása ügyében. Futkosni ugyan sokat futkosott ez ügyben, de érdemben nem tudott in­tézkedni. (Fölöslegesnek tartanám a lakógyű­lésen történtek egészének ismertetését. Annyi azonban kitűnt, hogy Andor szaktárs stációt járt meg a cél érdeké­ben, de nemleges választ kapott min­denütt. Illetékes javíttatok hiányában ötleteket, javaslatokat szép számmal kapott: 1. Alakítsa meg az utca házmeste­reivel karöltve az ügyet szolgáló Ház­mesterek Javaslattevő Bizottságát. A továbbiakban: HJB. 2. Látogassanak el a szomszédos ut­cákba tapasztalatcserére. 3. Kérjenek tanácsot a Tanácstól. 4. Ha jövőre kisebb esőzések lesz­nek, talán nem is fog följönni az az átkozott szennyvíz. 5. Társadalmi munkában ügyeletes lefolyó-piszkálókat szervezzenek. 6. A „közös költségen” idomított cső­görényeket alkalmazzanak. 7. Stb. Szentgyörgyi Kornél: Anya és fia A fenti javaslatok szavazásra kerül­tek. Végül az egyes pontra esett a vá­lasztás. Érdemes megjegyezni, hogy az ötödik pont egyetlen árva szavazatot kapott. Vajon ki adhatott erre voksot? Ez találgatta mindenki. A HJB Elnö­kének természetesen Andor szaktár­sat választották.) Az Elnök-Ülnök fáradtan ért haza. Még a nagyfröccs sem vidította föl, amelyet útközben hajítottak be a Vak­egérben. Otthon egyenesen és ruhástul az ágyra dől. Csak bambul és mosolyog maga elé. — Nincs neked valami bajod. Fiacs­kám? — így Margit asszony. — Nem. nem, nincs semmi baj! — tiltakozik Andor. — Fáradt vagyok, ennyi. Egyszerűen fáradt. Én is elfá­radhatok egyszer, nem igaz? Mindenki elfáradhat egyszer, nem igaz? De nem bele-fá-rad! — szótagolja. — Érted, szívi? Igaz, szívi? — I-igaz. Nagyon-nagyon fáradtnak érezte ma­gát. Mégsem tudott elaludni. Órákig forgolódott Kos Andorné mellett, aki már húzta a lóbőrt. Rémképeket is lá­tott. Kirúgták minden hivatalból. Szemtelen elvtársnak, pimasz úrnak bélyegezték. Jobbnak látott bevenni két altatót. Semmi. Éjfél előtt még kettőt. Hajnaltájt földöntúli kiabálásra éb­redt Margit asszony: „ ... riasztani az utcát!... ég a harmadik emelet... a harmadik! ... ide a fecskendőket... még több vizet. . , még. még ... SOOÓK! ...nem látják, hogy sok?... úszik az utca ... a Golgota utca ... szi­vattyúkat bekapcsolni... bélyegeket lehalászni!... Felhívjuk az utca lakói­nak a figyelmét, hogy a bélyegek túlsó oldalához ne nyúljanak, mert az tapad, ta ... taa ... ta!” Orvosért későn küldtek. Kos Andor szerszámkészítő lakatos temetésén to­longtak az emberek. Két tucat intéz­mény tekintette saját halottjának. Sok volt a suttogás, pusmogás, találgatás. Volt aki már előzőleg is az őrültség jeleit vélte fölfedzeni rajta. Volt aki öngyilkosságra esküdött. Az infarktus is számításba jött. De mit változtat ez a tényeken? Ezt kérdezte egy mellet­tem álló férfi a temetés után. Másnap kék overallos munkások özönlötték el a Golgota utcát. Serény munkálkodás folyt; dübörögtek a lég­kalapácsok, emelkedtek a föld-hegyek, ágyucsövekként meredtek az égre a fő­nyomó csövek és al-elszívó csövek. A reggeli és az estéli lapok vastag szalagcímek alatt hozták-vitték a hí­reket minden fontosabb munkafázisról. Mi több, a Televízió helyi stábja már két nappal az átadás előtt ott sündör- gött a Golgota utcában, hivatalos ne­vén: a Kis Mihály utcában. ehet hogy az utca nevét is átkeresztelik! „Még emléktáb­lát is kaphat!” „Szegény Kos szaktárs. ha ezt megérhette volna!” Ilyen és hasonló be­széd járta nemcsak a környéket, ha­nem ahogy ez lenni szokott, az egész országot. Azóta az utca, a Kis Mihály, illetve a Golgota, pontosabban tegnaptól egé­szen hivatalosan a KOS ANDOR utca lakói nagyon várják az esőzéseket. De az csak késik. Késik egyre. A. Tóth Sándor: Kiáltás Nagy László: Májusi rózsa Elvette tőlem a lángot, szívénél gyermek érik. Járja a bánya-világot, kormos a lába térdig. Fürgén csak két szeme győz a síkon, meredek dombon. Nehézkességével ő a földön lépkedő sólyom. Éjjelek és nappalok jönnek, jajgat s mosolyog, mintha ölében lenne a földnek minden öröme, kínja. Sápadt az asszonyka, már a gyermekért csatáz nyíltan megveti azt, aki szánja, szóljatok hozzá vígan. Kínjai tornyát sikítva dönti, ha eljön az óra, s akkor világra virít a legszebb májusi rózsa. Mezei András: Anyám Ölelhetem még kis fejét, töppedt haját. Még láthatom kék szemében a mész-fehér, az üres, végleges szobát, ahogy még néha kitekint a visszanyíló ablakon csupaszon, rezzenetlenül fiára itt bent — láthatom: végül a szeretet marad, uralván mint a rettenet a leépülő szervezet üveges idegsejtjeit, a féltéssel betöltve még mint szörnyű réseit az ég, az elme repedéseit. Vállát fogom. Mellettem ül. Túllát a tárgyak üvegén, befelé figyel a szeme. Korompelyhekben hull a hó, messzire néz, és semmire. sötét éjszaka. Szóval, ott áll a katona, ott áll, teljesíti a kötelességét. Egyszercsak hall­ja, hogy valaki sír a temető­ben. .A hangjáról ítélve — nő. De milyen keservesen, milyen szívettépően sír. A katona biztosan tudott vol­na telefonálni valahová, de nem telefonált, hanem meg­várta azt, aki felváltja, a másik katonát. Hallgasd csak, mondja neki, vagy le­het, hogy képzelődöm? Hall­gatózik a .másik — hát ő is hallja. Na, akkor az, akit fel­váltottak, elment, felébresz­tette a parancsnokot. Ez és ez történt, mondja, sír va­lami nő a temetőben. A pa­rancsnok maga ment az őr­helyre, s ő is hallja: sír. El­hagyja, majd újra kezdi. Ak­kor a parancsnok bement a kaszárnyába, felébresztette a katonákat, s azt mondta ne­kik: ez és ez történt, a te­metőben valami nő sír, meg kell tudni, miről van szó, miért sír az a nő. A teme­tőbe már rég nem temettek, szóval, a dolog gyanús... Ki hajlandó önként?... Akadt egy jelentkező: „én elme­gyek” — mondja. Fegyvert is adtak neki, minden eshető­ségre számítva. M ire a temetőbe ért, a sírás elnémult. Meg­kérdj: „van itt valaki élő?” Jön rá a válasz a sö­tétből: „van” — azt mondja. Odajön egy asszony ... Rá­világít, mármint a katona a zseblámpájával, hogy jobban szemügyre vegye. „Tedd el azt a lámpát” — mondja az asszony —, „tedd el.” „A fegyvert is hasztalan hoztad magaddal” — mondja. A kiska’tona megijedt... „Te sírtál itt?” — „Én sírtam.” — „De miért sírsz?” — „Mi­attatok sírok — mondja —, a fiatal nemzedék miatt. Én vagyok a földi istenanya, s a 'ti tékozló életeteket siratom. Sajnállak benneteket. Eredj hát, és mondd el, amit ne­ked mondtam.” — „De hisz én komszomolista vagyok!” — ezt a kiskatona mondta az asszonynak. — „Ki hiszi majd el nekem, hogy téged láttalak? Mikor még én ma­gam sem hiszek benned.” — Erre amaz csak megérin'ti a kiskatonát — az öregasszony tenyerével könnyedén hozzá­ért a hátamhoz —, és azt mondja: „Higgyetek.” És el­tűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kiskatona Vissza­tért a többiekhez. Elmesélte, hogy s mint volt — kit is látott. Azok kinevették. Még ilyet!... — Az öregasszony az utolsó szavakat bánatosan mondta. És sértődötten el­hallgatott. Aztán halkan és keserűen még hozzátette: — Miért ne nevetnék ki ? Ki­nevetik. Ki bizony. De mire a kiskatona visszatért a ka­szárnyába — a világosra —, a gimnasztyorkáján ott volt az istenanya ábrázata. Ilyen e. — Az öregasszony meg­mutatta a tenyerét, ‘tenyérké­jét. Igen, ilyen fényes, ilyen fényes!... E z olyan váratlan dolog volt — a képmással — olyan élethűen és szem­léletesen adta elő históriáját az öregasszony, hogy ha ak­kor nyomban feláll és el­megy, leveszem a kabátom, s megnézem, nincs-e rajta va­lami' nyom. De az öregasz- szony ott ült mellettem és csöndesen inga'tta a fejét. Nem kérdeztem semmit, nem árultam el, hogy elhit- tem-e a történetét vagy sem, szerettem volna, ha mesél még valamit. S ő kitalálta a kívánságom: odafordult hoz­zám és beszélni kezdett. S a hangja máris más lett — olyan mai, mifajtánk. ,— Van egy másik fiam, Minyka, de ő nagy kujon: cserélgeti a nőket, mint más a gatyáját. Mondom neki: ugyan mi't érsz el ezzel, fi­am. Eben gubát cserélsz, összeakadt itt eggyel, lett egy gyerekük . .. Na, gon­doltam, csak benő lassan a feje lágya. De most sem sike­rült. Azt mondja a fiam: megint más kapun sétáltam be. Te jóságos szűzanyám! Ez kész is'tencsapás. Na, ak­kor egyedül élt valameddig, aztán bí*lehabarodott egy ta­nult fejércseléd, valami la­boránsnő, az aztán elvitte az isten háta mögé, valami Fer­gandába. Onnan írják osztán nekem: „Gyere, drága ma­ma, gyere hozzánk vendég­ségbe”. Az öregasszony olyan ügyesen utánoz'ta, s úgy ki­figurázta ezeket a ferganai fiatalokat, hogy önkéntele­nül felnevettem, mire átvil­lant rajtam, hogy temetőben vagyunk, s a szám elé kap­tam a tenyerem. De az öreg­asszonyt, úgy látszik, feltü­zelte a nevetésem. Még na­gyobb hévvel kezdett mesél­ni. — Na,- elment az eszem, elmentem hozzájuk. Megér­keztem, vendégeskedtem egy darabig... S akkor, én vén marha — de úgy kell nekem —, megjártam. — Rosszul fogadták talán? A* eleinte mintha minden a legnagyobb rendben lett volna ... Persze, nem mentem csak úgy, üres kézzel, vittem magammái egy kis pénzt. Hát ilyen vén marha vagyok, vagy talán nem is vagyok az? Szóval, amíg a pénz tartott, nyájas volt a lelkem, de amikor el­fogyott: „Kedves mama, hát ki süti így a lángost!” — „Hogy-hogy ki?” — mon­dom. — „Hisz mindenki így süti. Mit nem csinálok jól?” — Hát akkor ő buzgón okí­tani kezdett, hogy is kell iángost sütni. „Te — mondja — túl sok olajat öntesz a serpenyőbe. Ha ez így megy, ki győz majd téged olajjal, mi? Naponta fél liter! Meg aztán ha bő az olaj. megég a lángos, nem lesz ilyen hab­könnyű. mint ezek itt” — Szóval, elkezdtük tanítani egymást. Ha szóltam neki egyet, ő nekem ötöt. Hát be­szélje túl az ember őket, a fiatalokat ni: magát az ör­dögöt is agyongyötörnék az önfejűségükkel, jaj, istenem, bocsásd meg, hogy így emle­getem az ördögöt. Hogy is tudnám én ráncbaszedni az ilyen önfejűeket? A férjének meg nem ád enni! Az jön szegény, harap, amit tud, és kész. Vagy azt mondja, hogy már beugrott az étkezdébe. A művelt hölgy! Ringyó az ilyen mind, nem művelt nő. Az öregasszony hallgatott egy kicsit, majd dohogva hozzátette: — Csak azt tud­ják, rázni a rongyot. Mért van ez így? — fordult fe­lém. — Mért lehet, hogy so­kat tudnak, lehet, hogy a vi­lágon mindenhez értenek, de élni, azt nem tudnak... Mi? — Mi az, hogy sokat tud­nák ... — mondtam már én is dühösen. — Még szétveti a fejüket az a fene-nagy tu­dás. — Dehá't hány évig tanul­nak! — No és? Ahogy tanulnak, úgy fognak tudni majd. A tudásnak tanulnak, vagy mi? — Hát igen, a kolhozban nemigen akarózik dolgozni nekik... — ismerte el áz öregasszony. — Istenem, is­tenem, micsoda élet!... Egész nap lebzselnek, egy gazszálat nem tesznek ar­rébb. H osszan hallgattunk. Az öregasszonyra ránehe­zedtek a gondolatai, még közelebb nyomták a földhöz, ültében egészen elő­rehajolt; nem mozdult, csak a feje ingott egyre. Valahol ismét megkondult egy harang. Az öregasszony felemelte a fejét, a temető 'távoli zugába nézett, ahol el­hagyott kis kápolna húzódott meg a fák között, s halkan így szólt: — A csirkefogók. — A gyerekek csinálják? — Igen, bemásznak oda ... Megyek, elnadrágolom őket a bottal. — Az öregasszony felállt, rámnézet't. — Te meg ne ülj itt tovább egyedül, mert nekem valahogy... egyre csak az jár majd az eszemben, hogy valaki ül a síromnál. Ne maradj itt. — Nem, én is elmegyek. Elég ebből ennyi. — Persze. Mert minden megfordul az ember fejé­ben ... — tette még hozzá, mintegy mentegetőzve. S elindult az ösvényen, botjá­ra támaszkodva a pici anyó­ka. Botjára támaszkodva, mégis ruganyosán és fürgén. Hosszan néztem utána, majd én is mentem az utamra. (Antal Miklós fordítása) Összeállította: Rékasy Ildikó 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents