Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
1979. április 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Filmkultúra és közönség Beszélgetés dr. Veress József filmesztétával, a MQKÉP főosztályvezetőjével Tolonganak az egyik előadás előtt a mozi előcsarnokában, „foghíjasak” a széksorok a másikon, sikert aratnak, és megbuknak filmek: méltán kíséri megkülönböztetett figyelem a filmművészet, a filmkultúra helyzetét, állapotát, mert a film — tudatformáló tömeghatása miatt — kulturális életünk fontos része. Dr. Veress József filmesztétától, a MOKÉP főosztályvezetőjétől a magyar filmművészettel kapcsolatos, továbbá néhány, a filmek iránti érdeklődést, a „filmízlés” szintjét befolyásoló, és ezekkel összefüggő kérdésre kértünk választ. © Megítélése szerint milyen szinten áll a magyar filmművészet — nemzetközi összehasonlításban, s milyen külföldön bemutatott filmjeink fogadtatása? — A magyar filmművészetnek rangja van külföldön,- de tegyük mindjárt hozzá, hogy ez a tekintély, népszerűség meglehetősen csalóka. Külföldön a magyar filmeket nem vetítik a premier mozikban — a Champs Elysées-n, vagy a Broodway-n —, hanem klubokban, alkalmi vetítéseken, magyar nemzeti filmnapok keretében mutatják be. A szocialista országokban pedig rendszeresen tűznek műsorra magyar filmeket. Bizonyos alkotások iránt némi közönségérdeklődés is mutatkozik, elsősorban népszerű, kalandos filmek, irodalmi vagy mese-adaptációk ezek. Külföldi siker például az Árvácska vagy a Lúdas Matyi, de sikeresek Jancsó Miklós egyes alkotásai és főleg Mészáros Márta jó néhány filmje is. Utóbbiak itthon szinte „zsinórban” sikertelenek voltak — külföldön pedig nagy ovációval fogadta a közönség és a kritika egyaránt. Szakmai tekintélyünk is elég jó, elismernek minket, figyelnek ránk, általában Magyarországot a jelentős európai filmgyártó országok közé sorolják. Mindez azt jelenti, hogy nem vagyunk ugyan az élen, de korántsem vagyunk annyira utolsók, mint azt itthon sokan gondolják, látva, hogy az elmúlt két-három évben a magyar filmek gyakran megbuktak. © Létezik valamiféle előítélet a magyar közönség részéről a hazai alkotásokkal szemben? — Ha nem létezne, a jó magyar filmek — mert vannak — nem buknának meg. Sajnos van egy nagyon rossz „akusztika” a magyar filmeket illetően. Több fórumon előtérbe került „a rossz magyar film”, s ez a szemlélet eleve visszafogja az érdeklődést „a magyar film” iránt. © A televíziózás általános elterjedésével a film új korszaka kezdődött. Hogy jellemezhető a Magyar Televízió, valamint a filmgyártás és -forgalmazás kapcsolata a filmkultúra terjesztése területén? — A mozihálózat nem konkurenciája a televíziónak — és fordítva sincs így. Szövetségesek vagyunk. Mégis azt kell mondanom, hogy — az azonos célkitűzések ellenére — a televízió műsorpolitikájában mindez nem tükröződik következetesen. A tv kétszer-háromszor annyi filmet játszik, mint a mozihálózat, szükségképpen engedményekre kényszerül, olyan filmek is műsorára kerülnek, amelyek a mozihálózatban szóba sem jöhetnek. A tv és a mozi mércéje nem azonos. Vannak tévés-filmes közös vállalkozások, Több film a MAFILM és a tv együttes munkájával készül. Talán ez is jelzi, hogy keressük a közös utakat, s noha egységes szemléletről nem beszélhetünk minden vonatkozásban; — azt hiszem — előbb-utóbb pontosan tudjuk érdekeinket egyeztetni. © A film közönséghez való eljuttatásában nagy szerepet játszik a propaganda. Mire képes ezidőtájt filmpropagandánk? — Azt nem mondhatom, hogy kifogástalan, ideális színvonalú, egyenletes. De azt igen, hogy a fontos, eszmei, művészeti értékeket hordozó kiemelkedő alkotásokat igyekszünk differenciáltan, a lehetséges közönségréteghez szóló módon propagálni. Nagyobb gondot, — és összeget, — fordítunk rá, több ötletet, fantáziát érvényesítünk az ilyen filmek ajánlásához, mint a kevésbé értékes alkotások esetében. Egészen friss, konkrét a példa: Kovács András „Októberi vasárnap” című új filmje bemutatását alaposan előkészítettük: külön osztogató, kiadvány, plakát készült, és minden más lehetőséget kihasználtunk annak érdekében, hogy ezt a filmet a közönség minél szélesebb rétegei lássák. © A filmízlés alakításában nagy szerepet játszhatnának a népszerű, ismeretterjesztő könyvek. Hiányoznak ezek a könyvesboltok polcairól, pedig példák bizonyítják — a kétkötetes Filmlexikon bestseller-szerű sikerét említhetem, — hogy volna igény rájuk. — Nekem ez régi fájdalmam, de ezt nem úgy mondom, mint MOKÉP-tisztségviselő, hanem mint ilyen tárgyú írások szerzője és filmművészeti ismeretterjesztéssel foglalkozó személy. A MOKÉP — amely nem könyvkiadó vállalat — a maga szűkös eszközeivel mindent elkövet, hogy valamelyest törlesszen az adósságból. Űj sorozatot indítottunk a közelmúltban, amelynek első három kötete nagy példányszámban jelent meg. Az első könyv a szovjet film hat évtizedét, a második a felszabadulás utáni magyar film három évtizedét mutatja be, a harmadik pedig egy filmtörténeti összefoglalás Nemes Károly tollából. Vánnak más vállalkozásaink is: például a kiemelkedő színészek és rendezők portréit tartalmazó sorozatok. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a film-ismeretterjesztés ügye nem áll jól. Sajnos Magyarországon nem honosodott meg az a, több szocialista országban, bevált gyakorlat, hogy a filmkönyvkiadás önálló kiadó profiljába tartozik. Pedig igény, érdeklődés valóban volna a könyvek iránt... © Közel két évtizede folyik a szervezett közművelődési szakemberképzés. Miért nem nevelődött ki ez idő alatt egy speciálisan felkészült „filmes-mozis” népművelő gárda, amely kulcsfontosságú szerepet tölthetne be? — Két okát látom ennek. Egyrészt: sajnos nem intézményesített a filmes népművelők képzése. Az egyetemek, főiskolák programjában helyet kapott ugyan a film, de többnyire meglehetősén esetlegesen folyt az oktatás; vagyis: ha volt hozzáértő oktató, akkor volt képzés, ha nem volt, akkor nem. A másik ok: az ilyenfajta képzés anyagi, technikai föltételei hiányoznak. De nem jobb a helyzet a középiskolai filmesztétika oktatás dolgában sem. Mindenekelőtt az kellene, hogy azok az illetékes szervek, amelyek nemcsak beszélhetnek, hanem tehetnének is, szövetkezzenek, és legyen végre felelős gazdája ennek az ügynek. Tömöríteni kell az oktatókat, és kidolgozni valamiféle hosszabb távú programot, hogy az oktatás megfelelő színvonalú legyen. Most ott tartunk, hogy a hatvanas évek biztató fellendüléséhez képest legföljebb esetleges, szétszórt kezdeményezések vannak, s ezek semmiképp' sem vezthetnek célra. © A filmbaráti körök és filmklubok működéséhez fűzött remények beváltak-e? — Igen, és ezekben további jelentős lehetőségek vannak. A MOKÉP filmbaráti köreiben — vagy ahogy másképp nevezik: a stúdióhálózatban — értékes filmeket mutatunk be. Évente húszharminc filmet kap a stúdióhálózat, a következő hónapban például Cassavetes- és Bunuals-filmeket vetítenek. A filmklubhálózatot a Filmtudományi Intézet működteti. A klubokban archív filmeket és olyan modern alkotásokat mutatnak be, amelyek csak bizonyos felkészültségű körben vetíthetők. Mindkét hálózat keretei bővíthetők, napirenden van a filmklubok országos szövetségének megalakítása, és hovatovább a nemzetközi filmklub szövetségbe való belépés is elodázhatatlan lesz, jogi, gazdasági és egyéb okok miatt. © A moziba járást sem lehet elég korán elkezdeni. A korábbi években elég problematikus volt a 6—14 évesek filmellátása. Hogyan lesz ez az idén és a következő évben? — 1979 — nemzetközi gyermekév. A kérdésben említett korosztály filmigényével megkülönböztetett figyelemmel foglalkozunk. Az idén több mint harminc gyermekeknek való filmet — köztük kiemelkedő alkotásokat — jelentetünk meg, és néhány felújítást is nekik szánunk. Jószerével minden hétre jut egy új film, s ez nem kis dolog, hozzátéve, hogy világszerte „hiánycikk” az ifjúsági film. Kérdés, hogy jövőre tudunk-e ennyi filmet biztosítani. Mindenesetre az ügyet — a gyerekek filmművészet által való nevelését — továbbra is kiemelten kezeljük, mert köztudomású, hogy — bár a mozilátogatók száma állandóan csökken — a legkisebbek sűrűn járnak moziba, és ők előítéletek nélkül ülnek be az előadásra. Szabó János Bényi László festőművész kiállítása Szolnokon Bényi László festőművész jubileumi tárlatát tegnap Szolnokon, a városi tanács dísztermében Kukri Béla, a városi tanács elnöke nyitotta meg. A tárlaton, — amelynek megnyitóján ott volt Majoros Károly, az MSZMP Szolnok megyei Bizottságának titkára és Jakatics Árpád az MSZMP Szolnok városi Bizottságának titkára - Bényi László munkásságának legjavát, köztük Szolnokhoz fűződő alkotásait április 15-ig tekinthetik meg az érdeklődök. Felvételünk a kiállítás megnyitóján készült. Hiányzik a karmester Szakkörök, klubok Kunhegyesen A község énekkarának szervezése, működtetése azért vajúdik évek óta, mert nincs egy ember széles e vidéken, aki vállalná a vezetését, összefogná, kórussá kovácsolná az általános és középiskolai kórusokból kikerülő fiatalokat. Az irodalmi színpad is hozzáértő vezetőre vár és általában a művészeti csoportok szervezése, működtetése a kunhegyesei művelődési házban azért okoz rengeteg nehézséget, mert nem találnak a csoportok vezetésre alkalmas embereket. A jelenség persze nem csak Kunhegyesen mutatkozik, s egyik oka, hogy a községek jó részében még mindig csak a pedagógusokra számítanak, számíthatnak, legyen szó tánccsoport, fotószakkör, képzőművészkör avagy énekkar vezetéséről. Jól lehet, a településen számos olyan ember él még rajtuk kívül, aki el tudná látni az amatőr csoportok irányítását. Kellő körültekintéssel és tájékozódással talán elérhető lenne, hogy a művészeti csoportok is — a művelődési ház klubjaihoz hasonlóan — jól működjenek. A klubélet ugyanis az utóbbi években örvendetesen fellendült a kunhegyes! művelődési házban. A Kunsági Ifjúsági Klub, amely a művelődési ház fenntartásában működik, a közelmúltban nyerte el a kiváló címet. a nyolcadikosok három éve alakult klubja pedig több szempontból hasznos kezdeményezésnek bizonyult. A hetenként találkozó végzős diákok elsősorban olyan készségeket szereznek meg, amelyek az iskola elvégzése után megkönnyítik az új közösségbe való beilleszkedésüket, megtanulnak vitatkozni, közösség előtt szerepelni. Nem utolsósorban közülük kerülnek ki az ifjúsági klubok, a művelődési házak rendezvényeinek jövendő látogatói. Művelődési közösségi szokásokat visznek magukkal amelyeket, bárhová kerülnek, hasznosítani tudnak. A gyermekkorban szerzett élmények, tapasztalatok különben is meghatározó jelentőséggel bírnak. Az iskola nevelő hatása mellett, a művelődési házak is sokat tehetnek a gyerekek személyiségformálásában, azzal, hogy már ekkor megtanítják őket a szabad idő helyes eltöltésére, kialakítják az önművelésre való igényt, olyan ismereteket nyújtanak, amelyeket a tanórákon nem sajátíthatnak el a gyerekek. A kunhegyesi művelődési házban — az általános iskolákkal együttműködve — tudatosan nevelik a jövő érdeklődő. művelődő fiataljait. Szakkört szerveztek az irodalmat kedvelőknek, a rajzolgató, festegető diákoknak, akik a foglalkozásokon nem csupán rajzkészségüket fejleszthetik, hanem megtanulnak képzőművészeti alkotásokat „nézni”, értelmezni is. Ugyanígy a zenei pályára készülő fiatalok is a szükséges tudnivalókon túl képet kapnak — természetesen életkoruknak megfelelő szinten — a zeneirodalomról. Az „ügyes kezek” szakkörének eredetileg a politechnikai nevelés volt a feladata. A gyerekek így jutottak el a bábkészítéshez is. A bábokkal aztán elkezdtek játszani és mára egy bábszakkörre való kis társaság nőtte ki magáit a csoportból. A honismereti szakkör ugyancsak eredményesen tevékenykedik. A művelődési ház 23 kis csoportot működtet, és elsősorban arra törekszik, hogy minden korosztály találjon megfelelő programot magának, a különböző érdeklődésű emberek szívesen jár-, janak a művelődési házba. Ebből kiindulva szerveztek klubot a nyugdíjasoknak, amelynek több mint kétszáz tagja van, s a közelmúltban a kismamák klubja is megalakult. T. E. Jékely Zoltán: TIZENNÉGY novellát ad közre Jékely Zoltán legújabb, elegánsan karcsú növelláskötetében. Ennyi sorból áll egy szonett is. Talán tudatos, talán véletlen ez az egybeesés, de minthogy vérbeli költővel (is) ván dolgunk, ez utóbbi nem valószínű. Jékely novelláit olvasva versélmények idéződnek fel, s egy nagy elődé, akinek nevét mostanában — az évforduló ürügyén — többször is emlegetjük: Krúdyé. Ám. ANGYALFIA ■Wjff Csongrád város részére készít kubikos emlékművet Tóth Béla szobrászművész. Jelenleg a több mint háromméteres emlékmű gipszminta tervén dolgozik, ennek alapján készül majd a bronzöntvény amikor Krúdy nevét kimondjuk, gyorsan hozzá kell tennünk azt is, hogy Jékely esetében legfeljebb távoli rokonságról lehet szó, ízek, hangulatok, s mondjuk ki a szót: álmok hasonlóságáról, illetve tiszteletéről, intenzív újraéledéséről. Szinte minden novellában szó esik valamilyen apropos-ból az ízekről-zamatokról, ételekről, mint ahogyan a női formákról is, de mintegy zárójelbe téve. Dehogy vitatja Jékely az ágy és az asztal örömeit! Hősei tudják, hogy mit jelentenek azok, mennyit érnek, de a végzetük valaminő fricskával mindig Tantalos sorsára juttatja őket. Életük, sorsuk a legfényesebb színeken indul, hogy egy groteszk fordulattal éppen vágyaik teljesülésével, vágyaik teljesülése legyen a kijózanító fricska, amit kaptak. „Allah azzal bünteti meg Alit, hogy megadja neki, amit a legjobban kívánt.. Az egyik novellában például a paprikás csirke lesz a hős „végzete”, megundorodván az ünnepi eledellel elfogyasztott legyektől, fergeteges gyomorrontással, sőt (mint később kiderül) sárgasággal szökik meg éjnek idején a vendégszerető vidéki papiakból, hogy sose lássa többé «csinos menyasszonyát. KÖNNYEN periférikusnak lehetne nevezni ezeket a figurákat, illetve ezeket az élményeket, amelyeket ezekben a novellákban megfogalmaz Jékely. Mielőtt azonban valamiféle direktebb társadalmi mondandót kérnénk számon a szerzőn, érdemes éppen Krúdy miatt és Krúdy nyomán elgondolkodnunk ezen az igényen. Mert van-e fontosabb és egész lényünket megrázóbb élményünk a szerelemnél? Nem jellemzi-e magát a kort, a társadalmat az a mód, ahogyan a hősök a szerelmet átélik? A Két kard, keresztben című novellában például Baku egyszerűen megveszi és leteperi a nőket, mint ahogyan a karrierjét is gátlástalanságának köszönheti az a „fregoli ember”, aki, noha már több intézményt is tönkretett, mindig vezető állásba kerül a távoli múltban és ködösen megfogalmazott „érdemei miatt”. JÉKELY rokonszenve az „ügyetlen” Gyöngyházyéké, a kisemmizetteké, megalázottaké, mindenkor háttérbe szorítottaké, akiket ízlésük és humánumuk visszatart attól, hogy visszaüssenek. hogy gátlástalan törtetők útját elállják. Sokszor bizony erőtlennek és passzívnak tűnik ez a humánum, össze is törik a történelem vasszorításában, de ez a többség sorsa. Ugyanakkor ez a humánum és a szolidaritás, igaz csupán szelíd, de szép példáit is felragyogtatja. Végezetül szólnunk kell Jékely stílusáról is. amelyről. ha nem lenne sértő egy lírikusról szólván, azt kell mondanunk, hogy a novellák legnagyobb erénye, vivőereje. Még a legszomorúbb történetein is átsugárzik valamiféle belső sugárzás, bölcs derű, amelyet csupán azért nem neveznénk humornak, mert nem elég pontos, lejáratottnak érezzük Jékelyről szólván ezt a szót. A humor ugyanis nem szavakban, még csak nem is a történetből, szituációkból fakad, hanem magukból a jellemekből. Jékely novelláinak opálos fénytörése van, ez a fegyelmezett visszafogottság hatásában mégis a sokszínűség, a mélység titokkal teli gazdag hatását kelti. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) Horpácsi Sándor
