Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-06 / 80. szám

1979. április 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Foglalkozásuk: filmszínész Garat Dezső a Mélyvíz című filmben Sándor Pál rendezővel Elhuny! Mesterházi Lajos Két esztendővel ezelőtt színházi berkekben érdeklő­déssel vegyes csodálkozással fogadták a hírt, miszerint a filmgyár éves szerződést kö­tött színészekkel. Saját tár­sulatot szervezett. Pedig ez a megoldás nem várathatott magára tovább, mivel a szín­házak többségének kiszámít­hatatlan műsor- és próba­rendje — a néhány kivétel közé számít talán leginkább a Madách Színház, ahol a színészek fél évvel előbb tud­ják', hogy a következő hat hó­nap melyik napján mikor próbálnak és mit játszanak — az egyeztetést, a „színész­­gazdálkodást" rendkívül meg­nehezítette. A rendezők, amint végigolvastak egy forgató­­könyvet, nem tudtak színé­szekben gondolkozni, hogy melyik szerepet kivel játszas­sák, mivel kétséges volt, hogy mikor kit és melyik színház ad ki egy-egy szerepre. Az első éves szerződést Ga­ras Dezső, Bujtor István, Mo­­nori Lili — ő az egyetlen, aki azóta egészségi okok miatt ki­vált a társulatból — Temessy Hédi, Szakács Eszter, Szeren­csi Hugó és a két frissen vég­zett főiskolás, Kishonti Ildikó és Tarján Györgyi írták alá a filmgyárban. Ez volt tehát a „kezdőcsapat”, mely azon­ban korántsem oldotta, old­hatta meg az egyeztetési ne­hézségeket, s nem is az volt a cél, hogy minden magyar filmről ugyanazok az arcok köszönjenek vissza. Ezért már eredetileg az volt a terv, hogy a kezdeti kí­sérleti időszak után bővítik a társulatot. Az első év ta­pasztalatai igazolták, hogy bevált a hagyományoktól kis­sé eltérő kezdeményezés, s ma már a filmgyár színésze Apor Noémi, Bánfalvi Ágnes, Meszléri Judit, Pásztor Erzsi, Sáfár Anikó, Soós Edit, Ma­daras József, Ambrus And­rás, Bencze Ferenc és Gera Zoltán is. S Gábor Pál fil­mes osztályából öt fiatalt szerződtettek gyakornoknak, hogy biztosítva legyen az utánpótlás. A Mafilm és a színházak kapcsolata az utóbbi években tagadhatatlanul javult, ennek alapján született az a szer­ződés is, melyet a győri Kis­faludy, a pécsi Nemzeti és a budapesti Népszínházzal kö­töttek, kölcsönösen egyeztetik a színészeket, így a színházak és a filmgyár is tudja, kire mikor lehet számítani. A Népszínházban bemutatott Hasfelmetsző Jack című Her­nádi-darab például közös produkcióban készült, a film­gyár nem csak színészekkel, hanem a szcenikusokkal, vi­lágosítókkal és műszaki sze­mélyzettel is hozzájárult a színpadravitelhez. A Mafilm tehát nem csak kér, hanem ad is. A színházi rendezők sem idegenkednek már a műfajváltástól, így Ádám Ot­tó és Sík Ferenc is rendezett már filmet, s az idén nyáron filmrendezők fogják színpad­ra állítani a gyulai Várszín­ház produkcióit. A filmgyárban a színészt éppen olyan alkotó művész­nek tekintik/ mint a rendezőt vagy az operatőrt. Nem köte­les például valaki elvállalni egy olyan szerepet, melyről úgy érzi, nem neki való. Szín­házban ez viszont elképzel­hetetlen, mivel a szerepvisz­­szaadás munkamegtagadás­nak minősül, s így könnyen szerződésbontással járhat. A filmgyár vezetői viszont azon vannak, hogy a színészek megtalálják az önmegvalósí­tás minden formáját. A filmgyár elve, hogy csak szakmailag elégedett és em­berileg kiegyensúlyozott szí­nészekkel lehet valóban igé­nyes alkotó munkát végezni. Az emberi kiegyensúlyozott­ság egyik el. nem hanyagol­ható alapja pedig a szakmai elégedettség... Ágh Tihamér Mai életünkről Ifjúsági fotókiállítás Pécsett Az országos diáknapok eseményeként két nagy ifjú­sági fotótárlat nyílt szerdán Pécsett: a Nagy Lajos Gim­náziumban a fekete-fehér ké­peket állították ki, az 500. számú szakmunkásképző in­tézetben pedig a színes dia­képeket mutatták be. A KISZ Központi Bizottsága és Ba­ranya megyei bizottsága az év elején országos pályázatot hirdetett a középiskolákban, illetve a szakmunkástanuló intézetekben tanuló fiatalok számára ifjúságunk mai éle­tének ábrázolására, s a fel­hívás rendkívül sikeresnek bizonyult. A minőségi követelmények iránti egyre jogosabb gazda­sági- és társadalmi igény ki­elégítéséhez nem elég csak a gazdasági életben való jártas­ság. A szakmai ismeretek el­méleti és gyakorlati alkalma­zása csak az összefüggések sokoldalú ismeretében ered­ményes. Ezek felismeréséhez azonban nem elegendő a szűk szakmai ismeret. Az ál­talános műveltség, a folya­matos önművelés, tájékozódás legalább olyan jelentős és befolyásoló lehet a gazdasá­gi munkában, mint a szak­mai tudás, a szakmai gya­korlat. Közvetve miniszteri rende­let segíti azokat a gazdasági vezetőket, akik a társadalom és az egyén közös érdekét lát­ják abban, hogy a dolgozók­nak ne pusztán termelési kapcsolatuk legyen a munka­helyükkel.1 Gyárakban, üze­mekben, vállalatoknál — e rendelet szellemében — mű­velődési bizottságokat hoztak létre, amelyeknek — helyi szinten — meghatározott sze­repük van a közművelődés fejlesztésében. A művelődési bizottságok eddigi tevékenységét, ered­ményeit — a megalakulásuk óta eltelt rövid idő miatt — még korai lenne összegezni. Tény. hogy a helyi adottsá­gok, lehetőségek mindenkép­pen befolyásolják — olykor — meghatározhatják e bi­zottságok munkáját. Ezért kell alkalmazkodni a helyi igényekhez, lehetőségekhez, Mély megrendüléssel tu­datjuk, hogy Mesterházi La­jos Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, a Szocialista Hazáért Érdemrend és a Munka Vörös Zászló Érdem­rend kitüntetettje súlyos be­tegség következtében, életé­nek 64. évében elhunyt. A szocialista magyar irodalom kiemelkedő alakját, a társa­dalmi fejlődést mindenkor cselekvőén szolgáló közéleti embert, írót gyászoljuk ben­ne. Temetéséről később intéz­kedünk. Az MSZMP budapesti Bizottsága, a Kulturális Minisztérium a Magyar Írók Szövetsége * * * Mesterházi Lajos a Buda­pesti Tudományegyetemen irodalmi és bölcsész okleve­let szerzett. Lektor, a Művelt Nép majd az Élet és Iroda­lom felelős szerkesztője volt. Írói pályáját elbeszélésekkel, szokásokhoz. Nincs is köz­pontilag megszabva, hogy a művelődési bizottságok konk­rétan mit csináljanak. Irány­elvek figyelembevételéről van csak szó. A művelődési bizottságok helyzete egyáltalában nem könnyű, nem irigylésre mél­tó. Hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy e bizottsá­goknak végül is egy adott termelési egységen belül kell eredményesen működniük. S ilyen körülmények között — legtöbb esetben a termelés­­centrikusságot leküzdve — kell a szemléletváltást el­érniük. S ez nagyon nehéz dolog. Mert még mindig könnyebb felkérni az embere­ket társadalmi munkára, kommunista műszakra, mint például tanulásra, színházba járásra, egy-egy jó könyv elolvasására stb. biztatni, agitálni. A művelődési bizottságok vezetőinek nem szabad szé­gyellniük — a felettes szer­veik előtt sem — az alapok­nál való kezdést. Mert sok esetben ezt igyekszik takar­ni a látványosságra, a szá­mok, adatok halmozására való törekvés. Egy rosszul si­került. vagy az adott' közös­ségben népszerűtlen, „nehe­zebben emészthető” kulturá­lis program után a vezetőség csak a karját tárja szét: „Lám, mi mindent megte­szünk, de hiába!” Ne az je­gyen a fontos, hogy egy-egy rendezvényre szám szerint minél többen menjenek el. riportokkal és kritikákkal kezdte. Műveiben bemutatta a 30-as évek kispolgári és ér­telmiségi rétegének életét, út­keresését, majd a felszaba­dult ország megváltozott éle­tét, az ellenforradalomhoz vezető utat, az eszmék tisz­tulását. Mindig a kor nagy problémáiról írt, időszerű kérdésekre reagált. Kegény- és drámaírói munkássága mel­lett jelentős publicisztikai te­vékenységet folytatott. Csodák nélkül című kötetében és an­tológiában közölt novellái­ért 1952-ben, Hűség című kö­tetéért 1953-ban, Pár lépés a határ című film forgatóköny­véért 1959-ben, József Attila­­díjat, újabb drámáiért 1962- ben Kossuth-díjat kapott. Munkásságának elismerése­ként 1973-ban a Munka Ér­demrend arany fokozatával, 1976-ban a Munka Vörös Zászló érdemrenddel tüntet­ték ki. hanem az őszinte érdeklődés vezesse a résztvevőket, ne a kényszer. Nemrégiben beszélgettem az egyik budapesti gyár mű­velődési bizottságának veze­tőivel. Az elmúlt évi — gyá­ron belüli — közművelődési tevékenységről számoltak be. Már az éves program össze­állításánál, de — a gyakorla­ti tapasztalatok alapján — az értékelésnél is hangsúlyoz­ták a lépésről-lépésre való előrehaladást. — Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen például a gyár dolgozóinak kétharmada vidékről bejá­ró... Határozott céljuk a gyár minden dolgozóját be­vonni a közművelődésbe. Nem kampányfeladatnak tekintik megbízatásukat! Ügy tűnik — az eddig elért eredményeik alapján —, hogy jó, stabil alapot teremtettek a /nűve­­lődési bizottságok további munkájához. A fent említett gyár műve­lődési bizottságának egyik társelnöke maga is gazdasá­gi vezető, főtechnológus. Hadd zárjam e gondolatokat az ő szavaival: .......Művel­tebb emberekkel könnyebb a a munka. Jobban fogják ér­teni, összefüggéseiben látni, hogy mit, miért csinálnak. Le­gyen az betanított munkás, szakmunkás, tervező, vagy gazdasági vezető... Amikor egy gazdasági vezető elvárja a dolgozóitól, hogy művelőd­jenek. magának is igényt szab!” B. G. Számok, adatok helyett... A munkahelyi művelődési bizottságokról Világgá megyek, fiam az öreg mintha a szaka­dék szélén araszolt volna a botjával, úgy lépegetett az ülésék közötti keskeny folyosón. Bárhova odaülhetett volna, üres volt még a vasúti étkezőkocsi, mégis a fiúhoz telepedett le. Ez kegyetlenség — gondol­ta a fiú, az öreg nyála az ar­cába fröccsent, a száj, mint fekete lyuk mozgott. S a gö­dörben, ahol a motyogós han­gok képződtek, alig volt ép fog. Már ötödször kért bo­csánatot. A fiú olvasni akart az úton, pillanatok alatt megutált minden emberi szót. Mintha szeretkezés közben híreket olvasott volna fel va­laki, vagy templomban ordí­tozott volna. Az öreg arca, csapzott madár, nekiröppent az arcának, pofozta, aztán visszahullt. Sonkás tojást ettek, de avas szalonna íze terjengett és csámcsogás. Aztán a pincér leszedte az asztalt, az öreg konyakot rendelt. A fiúnak is. Nem volt menekvés. — Van pénzem, igyál, amennyit akarsz — tegezte le koccintás után. Jött a kalauz, az öregnek nem volt helyjegye, megbün­tette őt egy ötvenesre. — Maga csak a kötelessé­gét teljesíti, nekem nem volt időm sorbaállni, igyon egy konyakot. A kalauz meglepődött, visz­­sza akarta adni a pénzt, de az öreg nem fogadta el. A pincérrel is itatott egy felest, a fiúval már a harmadikat hajtották le egyhúzásra. A negyediknél félig reked­ten, homályosuló szemmel, éjtette a fehér abroszra csu­­pa-ér öklét. — Világgá megyek, fiam. Megcsörrentek a konyakos poharak, a fáradt kéz mel­lett az asztalon megelevene­dett a fehérség. * * * Az öreg hajnali háromkor kelt. A szomszédra gondolt. Kell az ellenség, ez az egyik felem, mormogta, enélkül nem mozdulna bennem a jó­ság. Olyan ez, mint a szilva magja. Az ehetetlenből lesz az új: fa, gyümölcs. Erjedés­ből a pálinka, cukorból a bó­dulat. A bádogpohár alján lö­­työgtette a kisüstit, mikor felébredt a felesége. — Megetetted már a disz­nókat? — Még nem, de felkelhet­nél már. A szomszédasszo­nyon jár az eszem. Tegnap valaki megmérgezte a kutyá­ját. — Csak ne a szomszédban keringjen a fejed, van itt munka elég. De nem te vol­tál az a kutyamérgező? — Hova gondolsz? Megér­demelte volna, megszégyenül­tem a múltkor. Emlékszel? Amikor itt volt a gyerek, vet­tem tőle három liter bort. Mit bort! Lőrét. Ezzel itattam én a vendégeket. Mondtam neki, hogy feljelentem a fináncok­nál. — Nem vagy te arra képes. Az öreg nem válaszolt, magára kapta a ruháit, elké­szítette a kamrában a moslé­kot. Fölkapta a két alumíni­umvödröt, megkezdte az első fordulót. Naponta kora reg­gel ötször tette meg az utat az ól és a kamra közt. * * * — Fiam, ebből élek — emelte fel az öreg az abrosz­ról a kezét. — A gyümölcsös­ből, a disznókból, meg aztán van otthon egy kis háztájim. De megmutatom, hogy nem hazudok — húzta elő kopott tárcáját —, itt vannak a számlák. Ezt a gyümölcsért, a másikat a tavaly leadott disznókért kaptam. Ebből van most pénzem. Szerettem én a szomszédasszonyt, szeretőm volt, de már tíz éve nem ta­lálkoztunk. Elmúltam hat­van. Nem tudom a keresztne­vén szólítani, összeszoktam az asszonnyal, soha nem volt bajunk egymással, most meg már jobban elvagyunk, mint régen. De az a boszorkány elbánt velem. Az öreg szeméből elindult egy könnycsepp az abroszig. A terítő felgyűrődött, úgy nézte, mintha a falu utcáit látná, a házzal, állatokkal. * * * Nem jó jel, ha a faluban kutyákat mérgeznek. Mire való ez? Talán a szomszéd­­asszony bolondult meg vég­képp? Annyit már tudok, hogy a fináncok elkobozták a három hordó borát. Valaki feljelenthette. De nem is bor volt az. Csinált vacak. De mit töprengek én ezen? Két hét múlva leadjuk a disznókat, küldök pénzt a gyerekeknek is. A felesége a reggelit készí­tette, az öreg etetni ment. Negyed óra múlva csapzot­­tan, lihegve lökte be a kony­haajtót. — Hát téged mi lelt? Az öreg kapkodta a levegőt, nem tudott megszólalni. Le­hajtotta a fejét, aztán csak ennyit mondott: — Megdöglött. — Mi döglött meg? — Meghalt két disznó. Még melegek. Az egyik az utolsót rúgta, mire odaértem. Csönd lett. Nem néztek egymás szemébe: Az öreg mereven figyelte a kisabla­­kot, most kelt fel a nap. Az asszony a melléhez szorított kenyeret lassan leengedte. — Menj el az állatorvos­hoz. * * * Az öreg fölemelte tekinte­tét a fehér asztalterítőről, miután gondosan kisimította. — Ez szombaton reggel tör­tént. fiam. Hiába mentem az állatorvoshoz, az nem volt ott. Szabadszombatos — mondták. Másnapra megdög­lött mindegyik. Nyolcat elte­mettem a saját kezemmel, de már a többit nem bírtam. A szemem előtt" fordultak fel, szépen sorjában. Nem jár­vány volt az, attól nem hal­nak meg így, fényes szőrrel, csillogó szemmel. És nem egyszerre. Az a vén boszor­kány, a szomszédasszony. Be­­léköltözött az ördög. Azt hit­te, én jelentettem fel. Nem igaz. Azt gondoltam, akinek rossz, csinált bora van, és ezt úgy adja, mint igazit, bűn­hődjön. De mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? Azt hit­tem, megőrülök. El kellett in­dulnom valamerre. Sírtam, mint egy gyerek. Az a renge­teg munka elveszett. Nem biztosítottam én, még soha nem történt velem ilyen do­log. Harmincezer forintom a méregbe fulladt. Szóltam az asszonynak, hogy csomagoljon, megyek világgá. Ne kérdezze, hogy hova, miért, majd két hét múlva megjövök. Addig de­rítse ki a titkot, keressék a mérget a disznók hasában. Vagy ideggyógyintézetbe, vagy világgá. Nincs más választás. Magamhoz vettem tízezer fo­rintot, fölutaztam Győrbe, ott a pincérekkel pezsgőt bontat­­tam, ittam velük. Feldöcög­tem Pestre, most meg me­gyek Miskolcra a fiamhoz. Olyan idős, mint te vagy. Ha más nem lesz, elmegyek én is guberálni, mint a cigá­nyok. Nem akarom otthagyni a házam, az asszonyt, a föl­det, de gyönge vagyok. A fiú alig szólalt meg az úton, csak nézte az öreget, és a fehér abroszt a fekete disz­nókkal. Ahogy az öreg lassan felemeli ásóját és a földbe nyomja. A disznók rézsút ég­nek meredő lába félrebillen­ve döfködi az eget. Az öreg támolyogva szállt le az állomáson, megcsókolta a fiút. Botját a vonaton felej­tette. — Azt hiszem, holnap el­indulok visszafelé, fiam, vi­lággá, hazafelé. Vaderna József Sáfár Anikó (bal oldalt) a Táltosfiú és a világfa című tévé­játékban

Next

/
Thumbnails
Contents