Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
1979. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Nyárfa a főkapu előtt Ezen az április végi éjszakán a kakasok még először kukorékolták világgá a hajnal születését, amikor a kunhegyesé Mezőgazdasági és Ipari Szakmunkásképző Intézet tanulói Szabó Miklós szakoktatóval együtt fázósan kapaszkodtak az iskolaudvaron a vontatóra. A fiúk — Majoros Béla, Széles Tibor, Kemecsi Imre, Vigh Zoltán, Győri János — már napokkal korábban kiválasztottak a termelőszövetkezet erdőjében egy sudár, egyenes nyárfát. Szürkület borongott a sűrűben, mikorra megérkeztek. Hamarosan jajgatott a fűrész, kopogott a fejsze, és negyed óra múlva a sudár fa lombkoronája már az avarban pihent. Óvatos kezek emelték a vontatóra, a majdnem rövidnek bizonyult két pótkocsira. A tizenöt méteres nyárt az iskola udvarán állványra helyezték, szorgos kezek pántlikaruhát fontak a törzse köré, ágaira színes papírokat, kendőket, szalagokat aggattak. Melléjük üres pálinkás butykosokat, pezsgős és boros üvegeket kötöztek. Amikor a nap már lefelé haladt égi útján, és bágyadt sugarai eltévedtek a faluszéli akácerdő sűrűjében, a májusfa, a hagyományokhoz illően a vállakra került. így szállították a gimnázium elé, ahol félöles, üres gödör várta a törzsét. Persze előbb a fa koronája alá három harminc-harminc méter hosszú, ujjnyi vastag kötél került. Az egyik szára a kétemeletes ház lapos tetején álló tucatnyi fiú markában, akik egyre feljebb és feljebb húzták a többmázsás terhet, míg társaik a földről, két másik irányból kötéllel egyensúlyozták az irdatlan tömeget. Lassan emelkedett a lombkorona, és szusszanásnyi idő után a törzs is gödörbekerült. A lapátokról fáradhatatlanul zuhogott vissza a lyukba a puha föld, miközben néhányan döngölőfával tömörítették a laza talajt. Egy macskaügyességű fiú, felmászva a törzsre, „lehámozta” a lombkorona alól a pányvákat — és íme a nyárfa-májusfa egyenesen, büszkén áll a szélben, hirdeti a tavasz, a fiatalság, a szerelem, a május győzelmét. A törzse körül népviseletbe öltözött tizenévesek ropták a csárdást. A fiúk virágokkal kedveskedtek a szebbik nemnek, a lányok sosem volt titkokat meséltek egymásnak. Talán a májusfa, májusfák eredménye is: azóta üdébbek a lányarcok, melegebbek az éjszakák, forróbbak a vallomások az orgonaillatú utcácskákban. Akármilyen hűvös is még a hajnal: itt van, beköszöntött, megjött a várva-várt, gyönyörű, csodálatos május! D. Szabó Miklós Dobjára üt a kisbíró Ami közhírré tétetik, és ami magánügy Nem ülhet az ember ölbe tett kézzel A villanyújság, a viliódzó fényreklámok korában úgy tűnik, mintha a faluban megállt volna az idő, amikor az utcasarkon dobjára üt a „kisbíró”. Akár harminc évvel ezelőtt, összefutnak a gyerekek, kiállnak az emberek a kiskapuba — már akit otthon talál a pergő dob hívó szava —, megtorpannak a kerékpárosok. Figyelik: mi hírt hozott Vince? ... a tanács felhívja az ingatlantulajdonosok figyelmét, hogy a villanyvezetékek alatti gallyazásról haladéktalanul gondoskodjanak ... az ebeket ne engedjék az utcákon, közterületeken kóborolni, mert ez veszélyes, és büntetendő cselekmény ... a vezsenyi Tisza Vadásztársaság a község területén dúvadirtást tervez március 25. és április 22. közötti időszakban. A mérget tojásokban helyezik el, amelyeket érinteni vagy elvinni tilos! A mérgezés során elhullott ragadozókat se szabad összeszedni... a tüdőszűrő állomás vezetője értesíti a község lakóit, hogy április 17-től 25-igakultűrházban . . . mindenki köteles a szűrésen megjelenni, aki 1979. december 31-ig a tizedik életévét betölti...” Voltaképpen kézbesítői munkakörben dolgozik Baricza Vince a tiszavárkonyi tanácskirendeltségnél. sőt már a hajdani községi elöljáróságnál is az volt 1946. március 1. óta. Reggel, mielőtt elhozza a postáról a napi anyagot, meglocsolja a juharfáesemetéket, amelyeket leföldelt, míg értük jönnek. — Nem sok maradt az ötszázból, száz-százötven lehet még itt, de ezeket is hamarosan elviszik. Kidoboltam, hogy ingyen viheti, aki ültetni akar. Most a TITÁSZ hirdetésével járom végig a falut. Holnap reggel héttől tizenhat óráig áramszünet lesz, emiatt a tüdőszűrés is szünetel. Vagy hatvan helyen állok ki, a mondókámmal, eltelik vele a nap, mert sokan megállítanak közben. „Mondd már, Vince!*’ „Vince bácsi, tessék segíteni!” Hivatalos dolgokat kérdeznek, meg hogy ügyeik intézésében kihez forduljanak. Ha meg' Tószegen kell. hirdetni, háromszor annyi munkával jár, nagy a testvérközség. Olyankor kerékpárra pattan, sietős a dolga, nem várhat se a közérdekű közlemény, se a fizetett hirdetés, mert olyan is van. Legutóbb az áfész Tisza áruházának várkonyi vásárát hirdették, aztán a tószegi Bem utca 25. szám alatti lakóházat kínálták megvételre 736 négyszögöles portával. Két keréken megy a szőlőkbe is hivatalos ügyekben, vagy oda viszi el a nap híreit, közleményeit. — A napokban nagytakarítást szerveztünk. A népfront környezetvédelmi bizottsága értesítését olvastam fel, hogy a postánál, meg a Bartók Béla úton álló pótkocsira rakhatják a hulladékot, éghetetlen anyagokat. Hozták is a szemetet, a tanács elszálíttatta díjtalanul. Látszólag egyhangúan telnek a falusi hétköznapok, és lám, aki benne él a település vérkeringésében, kapásból is mi mindent felsorol. — Megőrzőm a közleményeket, akár a falu krónikáját is össze lehetne állítani' belőlük. Amikor meg nincs mondanivalóm, mert olyan nap is akad, teszek-veszek a kirendeltség körül. Pár napja ültettem el húsz tujafenyőt. nem ülhet az ember ölbe tett kézzel... Becses okmányokat is őriz, igazán nem dicsekvésként mutatja, hogy 1970-ben — mint az önkéntes tűzoltótestület szertárosa, őrmesteri rangban,— emlékérmet kapott az árvízvédelemért. A tanácsok fennállásának huszadik évfordulóján a megyei tanács elnökének dicsérő oklevelét, tavaly meg a közszolgálati munkaviszonyáért, a munkahely iránti hűségéért a 30 éves törzsgárdatagságról szóló emléklapot vette át. Mindenki ismeri, kicsik és nagyok előre köszönnek neki. Érthető, ő a „kisbíró”. — rónai — — Legtávolabb a Széchenyi házait látjuk. Velem szemben a Zagyva-parti tízemeletesek, a Ságvári körút. Alattunk közvetlen a vasútállomás környéki házak, balra sporttelep, iskola. Ugye gyönyörű? Mi Pistivel azt mondjuk, olyan szép a kilátás, mint az életünk itt, 1976 óta. A tizenkilencedik emelet kis másfélszobás lakásának erkélyéről nézzük a várost. Szombat délután van, a Jubileumi téren nagy a forgalom. Marika meg a fia megszokhatta már. Különben is; a kényelmet meg a nyugalmat szívesen és hamar megszokja az ember. — Innen tán szép, tiszta időben a gyárig is ellátni! Ezen már nevet — kesernyésen kicsit — Erdős Istvánná. Nem, addig a gyárig már nem lát el innen se. A fia féléves se volt, amikor anyjáért kocsi jött a városszéli kis utcába. Pestre vitték hetedmagával a Tisza Cipőgyár vezetői. A Parlamentbe szólt a meghívójuk. A dohányzóasztalon az emlékek. Az állami díj oklevele s fényképek. A martfűi Petőfi Sándor brigád Kádár Jánossal, Kállai Gyulával. Marika szőke, fiatal feje mindenütt ragyog a boldogságtól. 1965 április negyedikén ez a brigád kapott először állami díjat a megyében. Pisti az őszön már gimnazista lesz. — Pistike jó gyerek. Érte hagytam el egy kicsit a gyárat. Nincs Szolnokon bölcsőde, óvoda se, amelyik vállalná egy Martfűn két műszakban dolgozó tűzőnő gyerekét. Megértették a gyárban is. Az akkor még kevéske és fizetetlennel is megtoldott szülési szabadság után Marika így lett a gyár szolnoki boltjának eladója. — Más volt a műhely, ahová gyereklányként kerültem, más a munka is. A boltot mégis megszerettem, elég régóta csinálom már, talán az igyekezetemmel is elégedettek. Kávét főz, sült húst adna, kis itallal kínál. Mondja a mostani, április 4-i örömét. — Meghívtak az iskolai ünnepségre. Beültettek az elnökségbe. Pisti kiváló úttörő lett. Azt mondták a tanárai, legyek büszke a fiamra! Kell ennél több egy anyának? * * * — Szép, barátságos otthon — Vígh Lászlóék tágas, kétszobás lakása. A házigazda, az ÉPSZER vízvezetékszerelője biztat: — Nézzen szét, menjen át a fiúk szobájába is! A szépen berendezett kisebb szobában a két testvér — Laci 13, István 11 éves — csendesen játszik. Anyjuk a konyhában, a tűzhely melegétől pirosodva nyújt kezet. — Itt dolgozom a házban. Takarítónő vagyok. Enyém a folyosó, a lépcsőház az elsőtől a tizedikig. Nekem nem volt lehetőségem szakmát tanulni, sajnos. Nagy volt a család, beteg az apám. Kisújszállásról, albérletféle „közös fedél” alól költöztek három éve a toronyházba. — Addig napjában utaztam. ahová küldött az ÉPSZER — Vígh László haragszik a mostani munkahelyre. — A Luca-székén dolgozom most — mondja — ott, a Bajcsy-Zsilinszky—Bajtárs út térségében lévő MESZÖV- lakásokban. Azt hiszi, minket nem bánt, amikor átkozódnak, panaszkodnak, akik a pénzüket rég beleölték? — Ez a ház szakember szemével jó? — Rendes munka volt — mondja, s hozzáteszi: nincs az a pénz, az a cserelakás, amiért ezt odaadná. — Amióta összeházasodtunk, erre gyűjtöttünk. Huszonegyezer-ötszáz forint volt a beugró, s hatvanezer forintból megvettünk sok mindent. Bútort, szőnyegeket, gépeket. — Megint gyűjtünk — mondja a fiatalasszony. — A jogosítványunk már megvan. Nekem is. Akkor aztán megyünk országot, világot látni! Elhiszi, sokat kell pótolnunk? Tíz évig vártunk, gyűjtöttünk a lakásra! A férfi megérti a pillantásom: — Csakhogy megvan végre! * * * — Csaba fiam, abbahagyod vagy megverjelek? Gyerekek, legyetek egy kicsit nyugton, elég volt a rumliból. A hatodik emelet 6. számú lakásból hallatszik a hangos szó. Az ajtó előtt, a folyosón három pár gyerekcipő és két gyerekkocsi. — Eszes Ottóékat keresem — a srác, aki ajtót nyit, az anyját hívja. — Nem, köszönjük nem kérünk fotót — mondja a sovány, ideges fiatalasszony. Januárban csináltattunk a gyerekekről, majd esetleg jövőre megint. Magyarázom, hogy mit akarok. — Legalább beszélgetünk egy kicsi f — mondja. — Ügyis örökké a gyerekekkel kiabálok. A lakás tiszta, mint az üvegpohár. Nincs rendetlenség se. Pedig? Ottó a kilencéves, anyja mellé húzódva figyeli a két és fél éves Laci és a másfél éves Csaba produkcióit. Laci letolja a nadrágját, s hiába viszi ki az anyja, meztelen fenékkel, a bilit lóbálva visszajön. Csaba rááll a lábamra, megnézi a kezem közelről. A tollat szeretné. Ez Lacit is érdekli, gyors mozdulattal fölmászik a karosszék támlájára.- Közben az anyjuk kiabál, többször a fenekükre húz. A két kicsi meg se nyikkan. Láthatóan unják magukat. — Hatvanhét kiló voltam, negyvenhét vagyok — sírja el magát a fiatalasszony. — A férjem is, én is cukorgyáriak vagyunk, A kampány idején rakodógépet kezel, vidéken van. Én meg győzködöm a három gyerekkel. Nem bírom sokáig, lassan belebetegszem a rosszaságukba. Szófogadatlanok. És a másfélszobás lakás kicsi három gyereknek. — Sok a korkülönbség is — nézek a nagyobb fiúra. — Albérletben hiába akartunk. Az Avar utcában laktunk. A két kicsi már itt született. Most gondolkozom: talán jobb lenne, ha visszamennék dolgozni. Segédmunkásnak a cukorgyárba. Dehát mi lesz velük? Ha a boltba leviszem őkelt, nem a vennivalón jár az eszem, hanem azon, mihez nyúlnak, rui kárt csinálnak? A fürdőszoba Eszesné legnagyobb gondja. Nem jó a fűtése, vizes a fala. Míg ezt mutatja, Laci föláll a kád szélére, inog. egyensúlyoz, végül diadallal leemel a polcról egy fogkefét. Anyja érte kap, rápaskol kettőt. Csaba ismét a lábamra áll, kedvesen átöleli a térdemet. — Milyen a tavaszom? Ilyen! Mit csinálok május elsején? Ezekkel mit lehet? Tavaly kettővel kiment az apjuk a ligetbe. És a fáradt, kialvatlan szemű asszony szemében már ott a három fiút világrahozó büszkesége. » * * Huszonkét szint, 176 lakás. Bede László lakásszövetkezeti elnök elém teszi a nyilvántartást. Legalább száz munkáslakó, legalább 350—400 gyerek. A mostani már a negyedik tavaszuk a toronyházban. Sóskúti Júlia A fotókat Kőhidi Imre és Csikós Ferenc készítette, Torony házi tavasz
