Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 30. MÓRICZ ZSIGMOND NYOMÁBAN Közöttünk élt, nálunk járt Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. A halhatatlan író, a volt kisújszállási öreg diák sűrűn vissza-visszatért a Kunságba, a Jászságba, s megrázó erejű riportokban ábrázolta kora valóságát. Úgy véljük, akkor tiszteljük legjobban emlékét, a társadalmi haladásért folytatott küzdelmét, ha szerény lehetőségeinkkel szembesítjük a korabeli valóságot a maival. Riportjai nyomán indultunk tehát, az állandót és a változót keresi szerte szűkebb hazánkban, ahol ő járt, ahonnan nem évülő híradást küldött jelenének és az utókornak. Vasfejű kunok közt A városháza nagy tanácstermében csak egy lámpa ég az egyik asztalon. Ott ül a polgármester, a főügyész, kedélyesen szivarozva, s az asztal mellett körül a Nemzeti Tanács. Egyszerű, értelmes arcú közkatonáik, a házból ha kilépnek favágó, földásó, kis napszámos emberek. Most együtt végzik a város veztését a birtokosok, s az urak által választott elöljárósággal. Kisújszálláson mindent háttérbe szorít a példátlan ínség réme, ami a várost fenyegeti. A háború kitörése óta olyan ínséges évek voltak, amilyenre tíz évben egyszer is sok, ha példa van. A háború első évében még négymázsás termés volt, de az is kevés a népesség szükségletére, a második évben azonban csak kétmázsás és az idén csak hetven kilogrammos termés volt. S nemcsak a búza, de semmiféle kapás nem termett meg. Nem volt kukorica, krumpli, tök. bab, borsó, répa, semmi. Akárki szólal meg, nagy gazda, vagy nagyszámos, csak erről tud 'beszélni: „Négy hold. árpavetésről 30 kilogramm szemét lett. A vetőmagot vettem 600 koronáért”. „Júliusban voltam itthon a harctérről, átmentem gyalog Kevibe, egyéb zöldet nem láttam, csak a suikkos tengerit, minden csupa szik-fehér volt.” „Elvetettem 80 köböl búzát és arattam 76- ot. Mikor kielégítettem az aratókat, a géprészt, ami maradt, nem volt elég a saját háztartásom fejadagjára. Vetőmagot nem is tudom, hol veszek újra.” „Hogy egyet mondjak — szól a polgármester — a gazdaságban összeírattam a vetőmaghiányt. A termetten felül 6400 mázsa. Erre kaptunk öt vagont... Az a baj. hogy aratáskor nem hagyták meg az évi fejadagot az ellátásra, elrekviráltak mindent, hogy decemberbe, januárba majd visszakapjuk a Bácskából. Most ki vagyunk égve és fog-e adni a Bácska?” — Ez egy tünet, hogy száztíz forint volt az aratás után egy métermázsa búza. — Egy olyan kéve, amibe 24 szál kukoricakóró van, három koronába kerül, meg négybe. — Most kínálnak kórót Kabárul. százötven korona a kóró, kétszáz korona a fuvar. A fene egye meg, inkább száradjon be az a tehén. — Fekete János tett ajánlatot: két öl törek és két öl szalma ötezer korona. Abban van három kis kocsi törek, meg annyi szalma. Csak úgy suhog, mint az aprószemű jégeső. amely elborítja sürjen, sürjen az egész életet. — Mi lesz a tüzelőanyaggal? Nincs fa. — A forradalomkor legfoglaltunfc 34 kocsi fáit — szól a polgármester ,— házanként két métermázsa jutott a szegény népnek... Azelőtt tőzeggel tüzeltek, most nincs marha, nincs gané. 7—8000 szarvasmarha volt itt háború előtt, ma nincs negyede. — A kerítést tüzelik. — Én akkor a másét tüzelem ám — szól bele a Nemzeti Tanács egyik tagja. — Akkor magának jó, Kálmán, mert legalább. nem fázik. No, no, én csak tréfálok.-— Észmetársulás. Beleszól az ügyvéd: — Az enyém—tieddel baj van. Jön a minap egy asszony, az mondja: tekintetes ügyvéd úr, van egy kis ügyem, de tessék megmondani, van-i még törvény? Nincs kedve nevetni senkinek. Áttérünk a földreformra. Kisújszálláson igazi nagybirtok nincs, három—négyszáz hold a legnagyobb birtok. 35 600 hold, határon, és mégis úgy becsülik, hogy a lakosságnak fele alighanem földnélküli. A lakosság lélekszáma volt 1910-ben 13 538. A föld ára volt a háborúban 1000 ölenként 1000 forint. Kertföld öle 6—7 korona. Réti föld, de ezt csak vidékiek vették, mert rossz föld, holdanként ezer korona. Háború előtt a jó föld volt 400 forint, kertföld 2 korona, legfeljebb, de 54—56 krajcár volt a rendes ár; a réti föld. 3,—500 'korona. — A megváltásnál mit tartanának igazságosnak? Milyen árat? — kérdezem a mellettem ülő komoly fekete embert, a Nemzeti Tanács tagját. Maga mennyit tartana rendes árnak? Rámnéz, komolyan, higgadtan. Én megfizettem az árát. öt esztendeiig ontottam érte a véremet. Ha ők 1000 évig éltek; most már én is megérdemlem! Csönd lett. A másik, egy idősebb népszónok így mondta: — A magyar föld a koronáé volt. A király a koronát föltette a fejére, arra vót ráaggatva minden főd, minden birtok, ott lógott rajta. Most nincs király, nincs korona! Nem mondom én, hogy a korona Kőn Károj ócskás bóttyába a rozsdás vasak közé került. De nincs király, nincs korona, a főd itt maradt a népnek; a mienk az!... Mert eddig se vót a koronáé, csak ráaggatták. Azért szakadt le róla. mert nem birhatta el. Mi majd elbírjuk. A harmadik ezt mondta, némi vita után: — Ha visszatekintünk a múltra, meg kell bírálni, a régi nagyurak mennyi pénzen vásárolták az uradalmakat. Mi úgy tudjuk, hogy hadi érdemekért kapták. A Kerek-család, a Várady-család, hol szerezte a földjét? Fizetett az azért? De még a tőke földet, ha meg is kapták, de meg tudjuk mutatni, hogy a legelők felosztásakor elvették a néptől a közlegelőt és a tőke-földek után azt is szétosztották egymásnak ingyen. Csönd volt, Bent a meleg lámpafénynél néhány ember összegubbaszkodva ült, kint a nagy városban 14 000 lélek élt izgalomban, bizonytalanságban, és mély csöndben. Kisújszállás. 1918. december. MÓRICZ ZSIGMOND Unokák és dédunokák Néma tanúk Már harmadik napja mutogatom Kisújszálláson az 1945-ös újság fotókópiáját. ,.Négyen húzták az ekét” — ez a cikk címe. — Állítólag maguk voltak? — Kizárt dolog. Meg rég volt. Ki emlékszik már erre? — Maga sem . . . ? Zavart csend. Az egyik öreg szedelőzködik. A házigazda is jól hangsúlyoz: nekem is menni kéne a patikába ! — Szóval, nem igaz? — Azt nem mondtuk, hogy nem, mert volt akkoriban ilyesmi. De mink legfeljebb a boronát húztuk. Ekére volt tehén. A nagykucsmás öregember visszazsémbel a kapuból: — Nem jó a szegénységet hánytorgatni! A fene gondol arra szívesen! Nem derült ki, melyik határban fogták magukat eke elé az újgazdák, huszonhét évvel a földóhajtó 1918-as tanácsülés után. A hihetetlen is természetes? A Tisza II. Tsz Faluszigeti műhelycsarnokában duplán elférne az egész tagság, pedig ezernél is többen vannak a nyugdíjasakkal együtt. A tisztújító közgyűlés hatszáznegyven résztvevője így kényelmesen mozog. Sőt, otthonosan is. A magukéban vannak. Az elnökségben országos, megyei és helyi vezetők, a testvérüzemek, iskolák képviselői, s a 16 ezer holdas gazdaság „vezérkara”. Az elnökségi pulpitus körül a szövetkezet „parasztsága”: gépszerelők, traktorosok, lakatosok, gépkocsivezetők, villanyszerelők, kovácsok, bognárok, hegesztők, öntözőszakmunkások, növényvédő „vegyszeresek”, takarmányosok, állattenyésztő szakmunkások. Kapás, kaszás — egy se. Kilencmillió forint értékű energiát használtunk fel az elmúlt évben, hallom az elnöki asztaltól, ebből hatmillió forintért hajtóanyagot... A gabonabetakarítás komplettírozása befejeződik, a szó szoros értelmében vett kézi munkára nincs szükség, a gabona a technológiai láncolat végén a tranzittartályba kerül, — utazhat a raktárba. 1772 hektáron termesztettünk búzát, mondja a beszámoló, az elmúlt három év átlagában 50 mázsát értünk el hektáronként. A kukoricával 70 mázsa fölött vagyunk, 183 forint mázsánkénti ráfordítással. Senkiti nem késztet a meglepetés „ez igen” felkiáltásra, természetesnek veszik a tíz, húsz évvel ezelőtt még hihetetlennek tűnt eredményeket. Hiába, a rosszat igyekszünk gyorsan elfelejteni, a jót hamar megszokni. A tsz vagyona 1978. december 31-én megközelítette a 350 millió forintot. Apák és fiúk Ifjúkori Charles Boyer az első sorban. De nem filmszínész, hanem gépszerelő. Már a második nemzedék a téeszben. Egy a „vasfejűek” fiai közül, akik ötezer egynehányszáz magukkal 1945-ben földet kaptak. Három év múlva vasvillával állt. a földje sarkában, az akáckaró mellett ... „Leszúrom, aki az enyémhez'nyúl.” Már elment ősnek, haláláig a szövetkezet hűséges embere volt. Amorózó fia nem is tud a vasvilla-háborúról. Töpörödött emberke, szép házzal a feje fölött. Évekig nem beszélt a testvérével, mert az „feladta őt, elárulta”. Mérnök a fia, műtőaszszisztens a lánya. Kertszomszédja, a keresztkomája, aki „világnak ment” a földmozgáskor. Nem sokra rá már brigádvezető, otthon, a kunok között. Most már ő is nyugdíjas. Valaki nevetve mesélte: amikor „gyüttek” a belépési nyilatkozattal, beugrott a szekrénybe. De addig fészkelődéit, hogy kirúgta a szekrényajtót. „Mondtam ugye, a szentségit, hogy a budiban kellett volna meghúzódnom!” Visszavonhatatlan tragédiák ebben a városban nem történtek. Senki sem gyújtotta magára és családjára a tanyát, senki se dobta át a kötelet a mestergerenda kampóján, senki sem vágta bele a baltát az agitátorokba. A magyarázat kézenfekvő: Kisújszálláson a két világháború között is erős volt a kommunista befolyás, a földmunkásmozgalmak mögött az illegális párt állt. A város agrárproletáriátusa így hamar megértette, hogy a szövetkezeti mozgalom nemcsak a parasztság, de az ország létérdekét szolgálja. 1948 október elsején már megalakult az első termelőszövetkezeti csoport — Szöllősi Lukács kezdeményezésére. Néhány nappal később társult a Tisza II. Tsz egyik jogelődje, a Sallai Tsz 102 hold földön, egy tehénnel és egy szamárral. Egy öreg diák A szövetkezet elnöke. Bozó Imre kisúji „öregdiák”. A „Sej. a mi lobogónkat” korszak mindig meg-megújuló embere. Diákköri cimborájával — neves grafikus és festő azóta — az iskola névadó ünnepségének hajnalára festette meg az író arcképét. Világot járt és látott szakember. nemcsak mezőgazda, de közgazdász is, — mindenképpen reálpolitikus. Az édesapja hatvankét éves volt. amikor „kitanult” elnöknek, s öt éven keresztül irányított egy közösséget. Hány téeszelnököt nyűtt el az idő a városban? Máshol szerzett tapasztalatok alapján „csillagászati” számot vártam. de kellemesen csalódtam. Igaz, volt olyan év. amikor huszonegy különböző szövetkezés dolgozott a kisúji határ földjein, de mégis csupán harminckilenc téeszelnöke volt eddig a városnak. Itt ismeretlen „az elnök jön. az elnök megy” nótája. Aki mellé mi egyszer odatettük a voksunkat, mondta az egvik alapítótag, amellett mi kiIsznak a földek tartottunk, jóban, rosszban megvédtük, ha támadták, macerálták is, az addig elnökünk maradt, amíg bizalmunkat élvezte, vagy a világ túl nem lépett rajta. Mert mi ilyen hűséges fajta vagyunk. Megkérdeztem a mai elnököt, mire büszke? Nem fontoskodott a válaszadással, elmondta, hogy egy álló hónapig az Amerikai Egyesült Államok mezőgazdaságát tanulmányozta — többedmagával — majd a vendéglátóikkal — vezető mezőgazdasági szakemberek, tudósok — a tapasztalataik összegzésére gyűltek össze. A kisúji elnök ekkor kijelentette: sok szép, érdekes dolgot látott az amerikai farmergazdaságokban, de agronómiában mi is tudunk annyit, mint ők. „Az amerikai szakemberek, tudósok egyike sem mondott nemet, egyik sem cáfolt meg.” Tudunk kell. hogy a beszélgetésben részt vevő vezető amerikai mezőgazdák már jártak nálunk, jól ismerik helyzetünket. Kérdések a levegőben Hazafelé a repülőgépen aztán kifakadtam, teszi hozzá, hogy mennyire, de mennyire a lehetőségeink alatt gazdálkodunk. Még többre lennénk képesek ... Egy-egy kérdésben néha nem tudom eldönteni, teszi hozzá, hogy „hazafi” legyek vagy közgazdász. Mondom a zöldségügyet: félő. hogy jövőre nem lesz elegendő zöldség. A Zöldért ugyanis csak első osztályú áru átvételére szerződik. De azt minden gólyaéves mezőgazda tudja, hogy a leggondosabb termesztés esetén is csupán a termés 60—65 százaléka lesz első osztályú. Az át nem vett áruval mit csináljunk? Mi legyen az olyan zöldségfélék sorsa, amelyeket a jószágok sem esznek meg? Ki mer odaállni a tagság elé. amikor az majd megkérdezi: elnök elvtárs. miért herdáljuk el, amit megtermeltünk? Az évenkénti 180—191 millió forint termelési értéket előállító FAO mintagazdaságot harmincnégy felsőfokú végzettségű mezőgazdasági szakember irányítja. A 8 ezer 430 hektáros földterületből 3 ezer 200 hektár szántót és 400 hektár gyepet, legelőt öntöznek. Már megszokott a téeszben a vendégszakemberek'búcsújárása. Nem eszem-iszommal összekötött találkozók ezek — a nyugati szakemberek erre nemigen érnek rá — hanem szigorú szakmai találkozók. A külföldi szakvélemények általában elismerőek, dicsérőek, de az elmarasztalóak is igen tanulságosak. Egy svéd professzor, aki lassan egy évtizede minden évben meglátogatja a gazdaságot, például elmondta, hogy ha még száz évig jár Kisújszállásra, akkor sem fogja megérteni a magyar mezőgazdaság építészeti, beruházási módszereit. Miért nem az építtető határozza meg, hogy hogyan épüljön a megrendelt építmény, miért a legdrágább eljárásokat alkalmazzák, miért pazarolják az anyagot... ? (Csupa miért; miért... ?) Tényleg, miért is? A fejét csóválja a hajdani vasfejű kunparaszt mai szakmunkás utódja, amikor llátja, hogy méregdrága üzemanyaggal híg trágyás vizet szállítanak a teherjárművek a szakosított sertéstelepekről. A sűrűbb trágya „mozgatásához” ugyanis még nem gyártott szivattyút az ipar, — így csak a felvizezett trágyalevet tudják szállítani. Hogy ez így mennyibe kerül, — jobb róla hallgatni. Eredménytelenül kilincseltek a kun földek szántására megfelelőbb ekecsalád gyártása ügyében is. A búzának aprószemcsés, ülepedett talaj kell, ezt a 14—16 centiméteres mélységig hatoló nagytárcsákkal tudják biztosítani. Dehát az erőgépek ... Pedig bőven van belőlük, csakhogy a legmodernebb agrotechnika alkalmazásához még nagyobb munkagépek kellenének. Ügy mondják: az ipari háttértől függ további fejlődésük. Elégedetlenek a zárt rendszerű állattenyésztő telepekkel: nincs bennük megoldva a légcsere, a takarmányozás nem az állat igényeinek megfelelően történik, a jelenleg érvényben lévő úgynevezett szűkített önköltségi takarmányelszámolási rendszerit nem találják kellően ösztönzőnek. Epilógus helyett Fikció: a Tisza II. Tsz földterületének régi szintű megműveléséhez körülbelül háromezer igásállatra lenne szükség. De nem teremne hektáronként 70 mázsa kukorica, 18 mázsa szója, 420 mázsa cukorrépa stb. Tízórás munkanap alatt nem keresnének a tagok 161 forintot. Igaz, nem volna szükség a kétszázhúsz szak- és betanított munkásra sem, a technikusokra sem .. . De kellene néhány ezer kapával, kaszával verítékező ember. Napkeltétől, napnyugtáig — ahogy régen. Ennyi hát a válasz arra a kérdésre, hogy a „vasfejű kunok” fiai, unokái mire mentek a földdel. Tiszai Lajos „A jószágnak lelke van"
