Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. április 15.

gépkocsit megszerezték, és ez a fontos. Valaminek az elszállításához négy kerékre van szükség, a többi mellékes. A kék színű Fordot a Mozgalom kölcsönözte, hibás gyertyával nyolcvanra gyorsult száz méteren belül.

Antonio beállította a garázsba, és felment a házba.

— Rendben van?

— Egészen jól gurul.

— Szóval... rendben?

— Mit akarsz? Gurul. Még megy is.

— Segíts felpakolni.

— Itt az utcán?

— Nem figyelik a házat.

— Besúgók?

— Szánté biztos, hogy nincsenek.

Bementek. Az előszoba

üres volt, a másik szobában nylontakaró alatt pihent a sokszorosító. Mellette néhány csomag.

— Kettőt te viszel, kettőt én — mondta Yoyi.

— Tedd az első ülésre.

— Jobb a csomagtartó.

— Azt nézik meg elsőnek. Az ülésen nem olyan gyanús.

Amikor kimentek, Yoyi a korlátnak támasztotta a csomagjait, hogy kétszer is ráfordítsa a kulcsot. Beszálltak a Fordba, és Antonio kitolatott.

Antonio a jelzőlámpa piros fényét kihasználva rágyújtott egy szuperfinom Regáliára, és megtapogatta a csomagokat.

— Jó ez a szám?

— Vannak benne hírek — felel Yoyi. — Mindenféléről.

— A Sierráról?

— Mindenféléről.

— Jó lehet.

A szabad jelzésre tovább^ hajtottak. Antomio ügyelt, hogy ne lépje túl az ötvenet. A domb tetején a csipkés oromzat és az őrök körvonalai.

— Itt van Tico — mondta Antonio.

— Ha csak Tico volna itt.

— Tico az utolsó.

— Utolsó sosincs. Lehetsz te is, én is.

— Szerencséje volt. Életben maradt.

— Tudod, hogy fogták el, Antonio?

— Nem, mondjad.

— A huszonnyolcason utazott a 23. utcán, és a Paseo sarkán megpillant egy urat, aki az. utcáról felköszön neki. Tico visszaköszön. Az úr felszáll az autóbuszra, s mennek tovább. Tico úgy véli, az apjának lehet barátja. A G utcánál leszáll, és leszáll az úr is. Tico odamegy hozzá, üdvözli. Az úr megkérdi: „A mamád hogy van, Tico?” Azt feleli, hogy köszöni, jól, s hogy mondjon valamit, a felesége után érdeklődik. „Te hová mégy ilyenkor?” Tico megmondja, hogy az unokatestvéréhez, a Chibás házba, ahová valóban ment.

— Na és?

— Tíz perc múlva megjelent a buszos pasas három nyomozóval, elvitték őt is, meg az unokatestvérét is.

— Micsoda hülye!

— Bárkivel megeshet.

— Igen, bárkivel megeshet, ha hülye.

VégSghajitottak a Zapata úton, és a Colón előtt befordultak a 12. utcába. Abban a pillanatban sivító gumikkal egy rendőrautó fékezett előttük.

— Állj oda félre! — kiáltott az őrvezető, s géppisztollyal a kezében szállt ki a kocsiból. Egy másik rendőr a túloldalon lépett ki, s az őrvezető kezébe nyomta a géppisztolyt, hogy fedezze, amíg ő odamegy a kék színű Fordhoz.

Az őrvezető az ablakba könyökölt, és meglátta a csomagokat.

— Mi van ebben?

— Gyógyszerek — mondta Antonio.

— A felkelőknek? — kér— Most mit csináljunk? — kérdezte Yoyi.

— Neked ki kell szállnod — mondta Antonio. Fogod a csomagokat és a 12, és a 23. utca sarkán lelépsz. Nyugodtan. Ne siess.

A Ford lefelé haladt a 12. utcán, közvetlenül a nyomában a rendőrautó. A 23. utca jelzőlámpájánál megálltak. Yoyi három csomagot a karjára vett. Alig bírta. Az utolsót Antonio tette rá. Csaknem az orráig ért. Antonio kinyitotta az ajtót, és Yoyi a csomagokat egyensúlyozva kiszállt.

USANDRO OTERO:

A kék színű Ford ban

dezte az őrvezető vigyorogva.

— Ne tréfáljon ezzel, őrvezető úr, én egy laboratóriumban dolgozom.

— Kié ez a kocsi?

— Az enyém.

— Na, az jó, mert lejárt az engedélye.

— Lejárt?

— Le.

— Hogy lehet az?

— Majd megtudod. El kell vinnem a kocsit.

— Kérem, őrvezető úr, ne vigye el, legalább egy napig még. Még ma kiváltom az engedélyt. Az a helyzet, hogy nagyon sok volt a munkám.

— Szó sincs róla, be kell vinnem.

— Csak' egy napra, őrvezető úr, csak egyetlenegy napra hagyja még.

— Nem, nem. Elég volt. Bemegyünk a Kilences őrsre. Tudod hol van?

— Hogyne, itt a Zapatán.,

— Akkor gyerünk. Mögötted maradunk.

Antonio elindította a motort, és megvárta, míg a rendőrök a kocsiba szállnak.

A rendőrkocsi megugrott, a Ford mellé állt,

— Ennek meg mi baja? — kérdezte az őrvezető.

— El kell végezni, amit ránk bíztak, őrvezető úr. Különben kirúgnak.

Az őrvezető nem felelt. Jól beebédelt, finom szivart szívott. Elégedett volt.

iZöld jelzés. A tendőrkocsi indult elsőnek. Antonio követte. Amikor a 23.-ra fordult, megpillantotta a tükörben Yoyit. A 1 negyedik csomag abban a pillanatban billent meg. Yoyi megpróbálta egyensúlyban tartani, de nem tudta, s a csomag a földre zuhant, kibomlott.

Az újságok szétrepültek, elborították a járdát és az aszfaltozott úttestet. Két feltűnő, vastagon szedett szót messziről is lehetett olvasni: SZTRÁJK, és valamivel lejjebb: GYILKOSOK.

A Kilences őrsön Antonio átadta az ügyeletes őrmesternek a személyazonosságiját meg a Ford forgalmi papírjait.

— A forgalmi nem a maga nevén van.

— Hát persze — mondta Antonio.

— Ki ez a Maria Ruiz?

— A nagynéném,

— Na, akkor majd neki kell eljönnie a kocsiért, ha meglesz az új engedély.

Az őrmester visszaadta a papírjait.

— Hát én?

— Elmehet.

Már az ajtóhoz ért, amikor egy hang utánakiáltott:

— Egy pillanatra!

Az őr elállta az útját a Garandjával.

Antonio megfordult. Egy férfi állt előtte, fehér nadrágban, tarka, kívül hordott ingben.

— Én ismerlek téged.

Antonio észrevette a közeledő férfi övében a negyvenötös alakját. Érezte, hogy megint összehúzódik a gyomra.

— Te Ernesto Suárez vagy, ugye?

— Nem, uram.

— Hogyhogy nem? Talán hazudok?

— Nem uram, dehogy.

— Lássuk csak, Ramón, hazug ember vagyok én?

— Dehogyis, hadnagy úr.

— És te, Candela, hazug embernek ismersz?

— Nem uram.

— Na látod, kis Ernesto. Én nem hazudok.

— Ezt rögtön látni magán hadnagy úr.

— Honnan tudod, hogy hadnagy vagyok?

— Hiszen így szólították az előbb.

— Szóval te vagy a kis Ernesto Suárez?

Antonid kigombolta az inge felső zsebét, és kivette a személyazonosságiját.

— Nézze, hadnagy úr, ez vagyok én.

A tarkaing es figyelmesen nézegette az igazolványt, és az ügyeletes őrmesterhez fordult.

— Nem sáros?

—• Lejápt forgalmi engedély — mondta az őrmester.

— Jól van, akkor elmehetsz, kis Ernesto... mert nem te vagy a kis Ernesto.

Vállon veregette Antoniót.

— Nagy kár, mert biztos kibírnál egypár pofont.

— Sajnálom, hadnagy úr.

A hadnagy nevetett, s nadrágját felfogva, melyet lehúzott a pisztoly súlya, a csaphoz ment.

Antonio elégedetten lépett ki az őrsről, mert végül is megúszta.

Blanca lakására ment, mert az ő telefonját nem figyelték.

Több helyre telefonált. Megtudta, hogy Yoyi taxiba ült, miután kiszállt a kék színű Fordból, s meg sem állt Cerróig, így az újságok biztonságban vannak.

ötétedéskor ment el. Busszal ment a Mercado Ünicóig, kínai levest evett, sok kenyérrel. Átment a túloldalra, a Magányos Férfiak Hálóotthonába, és huszonöt centavót fizetett az ágyért. Tizenkét órát aludt egyhuzamban, mert a találkozás a rendőrkocsival teljesen kimerítette.

Hargitai György fordítása

A Kubai forradalom győzelmének 20. évfordulójára megjelent antológiából. (Harci dal három ütemben, 1978. Európa)

Kortárs'balettművészeti találkozó Budapest, 1979.

Magyar színházi és zenei napok Lengyelországban, 1979.

Gáti István:

Májusi hódítás

Eső veri őszülésem rozsdás orgonák alatt.

Vak szorítás melegében élek halk fojtás alatt.

Nem kísér dob. Parancs sem köt. Szelíd zászlókkal jövök.

Erdőt féltő erdőtűzként: lángként — lángokba zártan.

Örök meder-keresőként — parttalan áradásban.

Pátkai Tivadar:

Szerelem országa

téged kerestelek már a játszóterek libikókái között is matrózblúzos bálok teleizzadt tenyerű táncocskáiba vittelek jósoltalak magamnak álmoskönyvek lapjaiból fűtetlen mozik nyikorgó ülésein gubbasztottam veled hányszor teveled a lépcsőházak fordulóiban suta katona levelek gyöngy betűivel írtalak tele és jaj! jártam én a várótermek álmosai olcsó szerelmek árusai közt le szólítottalak gyárkapukon kiröppenő fecske-lányok seregéből érted ácsorogtam villámok idején is érted az ereszek ijedt fészkei alatt

téged kerestelek csak téged a cipó arcú falvak esti harangszavával melyet messzire visz a szél elvisz oly messzire

* * *

nem várlak már hold-hallgatással szomorú esőkkel sem zengő havazással

madaraimat a mezőkre mind elküldtem hadd dalolják NEM VOLT HIÁBA NEM az órák mutatóinak ollózása hogy egyetlen térképem lettél . amelyen eltalálok a legutolsó állomásra

BÉR RUDOLF: A FESTŐ

Vasas Károly: Cantata Profana