Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

1979. április 15.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

SZÜLETÉSNAP

I

rmusika imádta a virágokat. Nem kedvelte, szerette, nem gyönyörködött bennük, hanem imádta őket. Reggel felkelés után rögtön az állványához sietett és elnézte imádata tárgyait. Simogatta a levélkéket, leporolt, spriccelt, öntözött, alátöltött, permetezett.

Kláritól, sokfogú kolléganőjétől hallotta: ha sörrel mossák a leveleket, jugoszláv import sörrel, akkor egy bizonyos idő után fényleni kezdenek.

— A virágokra kell. Állítólag jót tesz nekik — magyarázkodott a harmadik alkalommal az ismerős Közértben. — Fényt kapnak tőle a levelek.

Magányos nő, ha gyakran vásárol italt, könnyen pletykák kereszttüzébe kerülhet. Irmuska pedig büszkén viselte a „megrögzött antialkoholista” kitüntető címet.

Még a professzor születésnapján sem ivott, egyetlen kortyintást se.

. — Rosszat tesz az arcbőrnek, a mellizmoknak és a léleknek — ismételgette türelmesen kolléganői előtt az aranyigazságot; persze hasztalan.

A sör valóban csodát tett. A zöldfényű, bőrszerű levélkék reggeli látványa elfeledtette és megbocsájtotta kocsmaszagukat.

Irmuska elégedetten sóhajtott. Jói kezdődik ez a nap.

Keveset tornázott a nyitott ablak előtt, utána langyoshideg fürdőt vett. A Triumph bőrápoló tej még derekasan kitartott, majdnem félig volt a tubusban.

Űjdivatú, a tavalyinál szűkebb, barna-zöld kockás puha szoknyát vett magára, bézsszínű pulóverrel. Csizmájával a kezében hosszan eltűnődött. Kétségtelenül csinos: jól megy a széles sávú barna kordbársony kabátkához, de ágasában már kissé meleg. Mégis úgy döntött: felveszi. Táskája, sapkája, sálja és kesztyűje garnitúrákban, színek szerint várt sorára a szekrényben, ráér, ha reggeli után választ közülük megfelelőt.

Természetes narancslevet, lágytojást, pirítóst, szilvabefőttet reggelizett. Gondosan bezárta az ajtót. Ebben mindig számíthatott magára. Elnézően mosolygott a szomszédain, amikor látta, hogy a folyosóról, a kaputól, sőt még a buszmegállótól is visszafordulnak megnézni, hogy vajon •>bezárták-e a lakások ajtaját.

— Egy kicsit hamvasíthatja, Nusika — mosolygott a molett fodrásznőre kedvesen. — Ma nagyon szép fejet kérek, édeském. Itt elől hagyjuk most kivételesen hosszabbra a frufrut. Jó? Ma van a születésnapom.

Jó ez az előre bejelentő rendszer, fokozódott Irmuskában tovább a reggeli kellemes közérzete. így egy óra alatt végeznek a fodrásznál az ember fejével. Hajában a csavarokkal még bement egy arcmasszázsra is, a kozmetikába.

A barna virágcserepet már egy hónapja kinézte magának. Elsétált az üzletig, hátha megjött már az újabb szállítmány. Az öblös, alul keskenyedő, sötétbarna peremű tejeskávészínű cserepet Irmuska csodaszépnek találta. Általában véve szerette a szép tárgyakat: környezetében és a kirakatokban egyaránt.

Az üzlet még nem nyitott ki. A kislétszámú intézetben, ahol Irmuska dolgozott, még mindig teljes volt a nyugalom. Á professzor külföldön tartózkodott. Ilyenkor cincogtak az egerek: mindenki késett, széledt, ahogy csak tudott.

„De szép is lehet” — mondta Józsai elábrándozva.

Másnap öt szálat tett a professzor szobájában örökké üresen porosodó vázába.

„Köszönöm Magának” — mondotta Józsai dél felé, amikor először találkoztak aznap. „Rögtön tudtam, hogy csak Maga hozhatta, Irmuska, drága.”

Akkor szólította így először. Azóta is úgy mondja: „Irmuska drága.”

Lerakta a postát, és átment az előjegyzési naptárért a titkárnői szobába. Igen, jól emlékezett. Józsai augusztusban megy szabadságra. Akkor mégis a jugoszláviai utat fizeti be magának a Budapest Turistnál. A turnus augusztus 11-től 23-ig tart.

Kettőig dolgozott, senki egy pisszenéssel se zavarta. Munka után átment a szomszédos irodaház ebédlőjébe, de előtte fölvett egy poliészter munkaköpenyt.

A köpenyt, mint műfajt általában nem kedvelte. Munka közben például soha föl nem vette volna. Az ebédezéshez azonban hasznos ruhadarabnak bizonyult. így nem itatta át ruháját a zsírszag.

Ebédre rakott kel volt. Elég sok tejföllel. Jó étvágygyal ette, de utána rögtön bevett két Cotazyn Forte emésztési tablettát.

Három óra körül kivillamosozott a Farkasréti temetőbe. Halottai örök csendben feküdtek, már jónéhány esztendeje. Kicsipegette a három-négynapos zsenge gyomocskákat, meggyújtott egy mécsest. Elnézegette az alig látható kis lángot a langyos délutánban. Rácsodálkozott egy szénfekete, sárgacsőrű rigóra. A madár egy karcsú vörösmárvány sírkövön csittegett, semmibe véve a zsongó csöndet.

A sírok felett egy-két ráncosképű öregasszony hajladozott. Más öregasszonyok, kövérek, szétfolyó képűek csak.»üldögéltek. Előre nyújtották magas cipőbe bújtatott dagadt bokájú lábukat.

A busz az iskola előtt tette le Irmuskát. Spanyol nyelvtanfolyamra iratkozott. Hét hónap alatt sokra haladt. A kurzuson, p>ersze már egyre kevesebben vannak. A tanárjuk beletörődve ingatta a fejét.

— Hiába, mindig így van. Negyvenen kezdjük, aztán eltelik két-három hónap, és csak a kitartóak maradnak, öten, hatan.

Irmuska könnyedén, elegánsan fordította a szövegeket. Jelest kapott, mint legtöbbször.

Vacsoráról nem kellett külön gondoskodnia. Tegnap — vasárnap lévén — szombatról főtt étel maradt. Késő este meg úgyis csak tejet iszik.

Saját levélszekrényében két távirat várta.

„Tisztelettel és szeretettel köszöntjük születésnapján. Dr. Józsai Loránd és munkatársai.”

„Drága Irmám. Ne búsulj, én is 70 éves vagyok. Ölel barátnőd Zsóka.” •

M

eglocsolt arctejjel egy darab vattát, és az arcát erélyesen ledörgölte. Langyos vízzel lezuhanyozott, fehérneműjét Optinolban öblítette. Megitta a pohárnyi éppen csak átlangyosított tejet, arcát vékonyan bekrémezte, a haját hajhálóval leszorította.

Tudta, hogy rossz szokás, de az ágyban kislánykora óta szeretett olvasni. A spanyol nyelvtankönyvet vette elő. Könyvjelzőnek Józsai táviratát helyezté bele.

Irmuska kitárta a régimódi, fehérkeretes, rézkilincses ablakokat. Kitámasztotta őket a nehéz, többször átfestett vaskampókkal. Aztán az ajtóhoz lépett és egy kicsi kulccsal kinyitotta az ajtóra illesztett levélszekrényt. Elővette a napi postát.

A professzorét félretette. Kezében a többi levéllel elmosolyodott. Még szebb lenne ez a mai nap, ha itt lenne, közöttpk volna az öreg.

Irmuska felkuncogott. Megszokta, hogy öregnek emlegesse. Pedig az egész ember még csak ötvennyolc éves. „Irmuska, drágám. Nagyon boldog születésnapot. Majd gondolok magára Barcelonában.”

osszasan megszorította kezét és á szemébe nézett. Irmuskát a melegség most is elborítja. Józsai professzor a közhit szerint is feltűnően jóképű férfi. A haja dús, fiúsra nyírott, acélszürke. A szeme ferde vágású és zöld. Arisztokratikusan karcsú alakja ábrándozásra készteti a női munkatársakat. Teniszezik is.

Irmuska esténként, olvasás közben egyre hosszabban gondol Józsaira. Egy éve dolgoznak együtt. Józsai eleinte tisztelt kojleginánaik szólította, pedig neki csak bölcsészdoktorátusa van. Tehát nem illeti meg a kollegina címe.

Aztán egyre jobban összemelegedtek. Bár a professzorangolul, németül és franciául tökéletesen beszél, az olasznál mind gyakrabban vette igénybe Irmuska segítségét.

„Hogy maga milyen csinos mindig” — nézett rá a múlt hétfőn is őszinte elismeréssel, amikor átnyújtotta az új olasz tanulmánykötetből készített bőséges összefoglalót.

ö is tudta: a türkiz kötöttruha jól áll a frizurájához. Csak azon csodálkozott, hogy Józsai nem találja az arcát egy kicsit fáradtnak. Szerencsére erősebb sminket rakott fel reggel, hogy palástolja a karikákat a szeme alatt. Haj- » nali háromig gépelte a fordítást, hogy elkészüljön vele, egy nappal korábban, meglepetésként. >.

Először Véletlenül került erre sor. Még meleg nyár volt, amikor Irmuska megemlítette, hogy milyen bolondul virágzik egy cíniabukra, kinn az erkélyén.

összeállította: Rékasy Ildikó

csémmel egyen, súlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Az esztékától indultunk. a Tejüzemig sínen maradtam. ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta, hogy ne, fáj! Tovább síneztünk.

— Gyűjtsünk közösen? — kérdezte.

,— Miért, mennyid van már?

—' Négyvenhat forint.

— Nekem ötvenkettő mondtam.

— Jól van. de én még meglocsolom a Pankát is meg a Sipőezéket.

— Én meg a Vanyus Marit.

— Azoknál csak tojást kapsz úgyis!

Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hoszszabbnak tűnt, mint az esztékától a nagymamáékig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp csak arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért. De bor se kell nekik ahhoz, hogy belekössenek két, ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apám fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek!

A cigánysor végén elkanyarpdott a sín, a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk tovább.

— Nekem még majdnem tele van — dicsekedett öcsém a kölnisüvegét mutatva.

— Jövőre már nem locsolok pénzért — mondtam neki.

— A Knolléknál ki se vettem a dugót — folytatta, mintha nem is szóltam volna.

— Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a magamét. — De te csak negyedikes leszel...

Megláttuk a nagyapát a kútnál. Hozzászaladtunk, barackot nyomott a szép frizuránkra.

— Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok!

Futojtunk a kapuig...

Aztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáékhoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának, ha jól emlékszem, kölnit vittünk, volt mikor konyharuhát, egyszer kötény is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forintokat, hogy legyen a kölnire meg a borra.

Húmos Vilmos:

Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk? Aztán csak annyit mondott, hogy itakonymasinák vagyunk. Borral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csaltunk sóikat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre...

Most biciklin tekerek a sín melletti földúton, öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigánysoron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján. .. nincs barack... igaz. szép frizura sincs.

Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocsolom, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, vízzel töltöm őket, vissza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kredencen a pakli kártyát keresi szemem, hiába. Kortyolgatom a bort, egyesegyedül. Maradok még vagy fél órát és elköszönök.

Nem a sínék felé. a Körte irányába indulok. Megtöltetek egy literes üveget olaszrizlinggel, és kitekerek a temetőbe.

— Locsolni jöttem, nagyapa — mondom a földkupacra.

Azzal kihúzum a dugót, és öntözni kezdem a sírját.

— Nehogy mán kilocsád!

— lép elő a szomszéd sír keresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és megfogja a kezem.

Kisétálunk a temető kapuján.

A Körtében háromdecit kér. nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit 'kereshet? Hát persze, a cigaretta! Kér valakitől egy szálat, tüzet is hozzá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat, nehogy lemaradjak.

— Minden jót, Piszkei bámondják neki többen, ahogy megyünk kifelé.

— Isten velük! — mondja nekik nagyapa.

A vursliban fölfizet a ringlispilre, egyszerre három menetre. Indul a ringlispil, láncok feszülnek, lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha, mosolyog is. Aztán az eget nézem, ott messze madarak repülnek, én is madár vagyok, úgy érzem.

A harmadik menet után kiszállok, a nagypapa sehol. Indulok a boros sátor felé, hátha... de nem. A céllövöldésnél találok rá, csokomyi műrózsát lőtt nekem, míg madárkodtam.

Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobunk rongylabdákkal, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót.

Még egy menet a ringlispilen. Boros sátor előtt a nagypapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém.

— A nagymama örülni fog a rózsának — mondom hazafelé.

z udvar végén fűrészbak. Lovagolok rajta. Nagypapa rozsét vág, nagymama alszik.

— Ne keltsük fel .— mondja. A rozsét a sparhelt mellé rakja, kezem fogja és indulunk a temető felé. A sírhoz érve. se szó. se beszéd^ eltűnik. Kutatom nyomát, hiába. A szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs.

— N agypapa! Nagypapa!

— kiabálom, aztán halkan folytatom: — Jövő húsvétkor is... — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre.

CS1 ! ---Feltámadás

ACZÉL ILONA: NAPRAFORGÓK