Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-10 / 58. szám

1979. március 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A VÁROS FELÉ HÖMPÖLYÖG AZ ÁR! Száz éve történt Szegeden, március 11-én megszólalnak a Tanácsháza tornyában a harangok. Bronz-zengésük emlékezve száll majd a város felett, emlékezve a száz esztendővel ezelőtti árvízre. (Szegeden az ünnepi tanácsülés idején is zúgnak a harangok, ugyanis a fogadalmi templomban minden hajnali fél 3-kor is megkongatják: ekkor tört a városra és döntötte az ország akkori második legnagyobb városát romba a gátakat sza­kító áradat. Az akkori sze­gedi újságíró, a fiatal Mik­száth. korabeli tudósításával szólva: „Az a sötét szándék, amely a természetben na­pokkal elébb megfogamzott, ma lett végrehajtva”). Vásárhelyi tervei Szeged már ősidők óta vé­dekezni kényszerült a Tisza és a Maros áradásai ellen. Két észázaddal ezelőtt a Ti­sza még hazánk mai terüle­tének egynegyedét rendsze­resen elöntötte, mellékfolyói­val együtt víz alatt tartotta. Nem vezette útját töltés; az áradások idején szinte min­den korlát nélkül elborítha­tott országrészeket. A re­formkorban Széchenyi kezde­ményezésére, Vásárhelyi Pál tervei alapján megkezdték a Tisza szabályozását. Több­száz kilométer hosszú egysé­ges töltésrendszer szerepelt a tervben. A folyó nagy ka­nyarulatainak átvágásával se­gítették az árhullámok gyor­sabb levonulását. Egyre több területet hódítottak vissza a víztől, de ennek ára volt: a töltések közé szorított Tisza árvízszintje rohamosan emel­kedett. Szeged már a múlt század ötvenes éveiben töltéseinek magasításával szinte versenyt futott a Tisza növekvő, re­kordokat döntő árvízszintjé­vel. Az 1772-es rekordot már 1845-ben 672 centiméterre „javította” a folyó, s állan­dósultak a 650 centiméteres tetőzések. 1867: 722 centi, 1876: 786 centi, s már a kö­vetkező évben 790 centi volt a legmagasabb vízállás Sze­gednél. Senki sem tudta, meddig fokozódik majd az emelkedés. Útszakadt a gát Az árvízvédelem országos érdek! De ezt csak most tud­juk és valljuk. Az akkori, erősödő kapitalizmus szem­lélete így mondta: „Minden­ki védje meg saját magát, ahogy tudja”. Szeged városa hiába kilincselt a kormány­nál. Sem kölcsönt, sem se­gélyt nem kapott. Száz esz­tendővel ezelőtt a mai mére­tekhez képest igen gyengék voltak a város töltései. Nem is a magasságuk: tömegük volt igazán kicsiny. 1876-ban és 1877-ben a felső szakasz gátszakadásai mentették meg a várost. Száz évvel ezelőtt, március 11-én este vihar tört ki. A hullámok a töltés testét ost­romolták, s március 12-én hajnali fél 3-kor száz méter hosszú szakaszon átszakadtak a gátak. Szeged 5723 házából 384 maradt épen, de a megma- radtakból 52 rövidesen ösz- szedőlt, 69 pedig lakhatatlan­ná vált. Emberéletben a vesz­teség 151 fő. Több mint két hónapon át sok helyen há­rom-négy méternél is mé­lyebb víz borította a várost. A Tisza csak 180 nap múlva, augusztusban húzódott visz- sza medrébe. Az árvízveszedelem tanul­ságai nemcsak Szeged kor­szerű, nagyvárosi létét ala­pozták meg, hanem hozzáse­gítettek a Tisza-szabályozás eredményességéhez és a víz­ügyek hazai jelentőségének elismeréséhez. A Magyar Vízjelző Szolgá­lat a szegedi árvíz után ala­kult meg. Megkezdődött a Duna, a Rába, a Tisza és mellékfolyói mentén a tölté­sek megerősítése. Több mint hatezer kilométer töltés épült meg a régi Magyarországon. (4200 kilométer most a töl­tések hossza.) Munkára fogják a Tiszát Szegedet a gátak ma már biztonságosan megvédik. Űj partfal épült 1500 méter hosz- szában. A régi téglafal volt, ez vasbetonból épült. A Ti- sza-parti sétány, a régi vas­úti hídtól az egykori Pénz­ügyi palotáig tart. A százéves évforduló al­kalmából dr. Vágás István­tól, a szegedi vízügyi igazga­tóság osztályvezetőjétől kér­dem: mi épül a Tiszán? „A tiszai vízlépcsőrendszer utolsó láncszeme — mondja —, a csongrádi vízlépcső. Munkára fogjuk a Tiszát. Csongrád és Bács-Kiskun me­gye öntözését látja majd el, s részben az ipari vízigénye­ket. Megvalósulhat majd a tiszai hajózás is, még nyáron a kis vizeknél is: a Tiszát is bekapcsolhatjuk az európai vízrendszerekbe.” K. Gy. Egy régi mesterség dicsérete — Csalódni fog, ha azt vár­ja, hogy a múlt keserveit rángatom elő. Hetven esz­tendő után annyi marad meg az ember fejében, hogy akkor fiatal volt — most meg öreg. Akkoriban „késhezfent” sza­lonna jutott vacsorára, de azzal átugrottam, ha kellett, a fejem búbjáig ért kerítést is. Most megvan mindenem de szaggat a derekam, és ha az étel zsíros, megfekszi a gyomromat. Nem bánom, ha mégis akarja, hogy meséljek a múltról — fene nagy hall­gatásából látom, hogy akar­ja — figyeljen, milyen mes­terség volt a csizmadiáé! — Kezdem azzal, hogy más volt a cipész és egészen más a csizmadia. Jó szülém 8 mázsa tiszta búzát adott évente Kli­ment József csizmadiamester­nek,' hogy embert faragjon belőlem. Ki is tanultam a mesterséget, és a nevem még inaskoromban se volt soha, hogy csiszlik vagy suszter. Az is igaz, hogy rég segéd vol­tam és jó pár rámás, meg strapacsizma került ki a ke­zem alól, mire a kuncsaftok hozzáragasztották a Törőcsik Pál névhez a mesterség ne­vét: csizmadia. Jászkarajenőn szegődtem kisinasnak, huszonötben sza­badultam, az inassorsot Nagykőrösön próbáltam elfe­RÁMÁS CSIZMÁT... lejteni, de két év után vissza­kívánkoztam első tanítómes­teremhez. Három évig voltam segédje, aztán Jászalsószent- györgyre jöttem, hogy felad­jam a legényéletet. Megnő­sültem, 1933-ban kiváltottam az ipart. Akkor mozdultam ki a faluból, ha portékát vit­tem, mondjuk a gödöllői, a pétervári, a kunhégyesi vagy a budapesti kirakodóvásárra. Látja, szaporodnak az em­lékek, és nem a cudar napok jutnak eszembe, pedig belő­lük is jutott bőven. Jászalsó- szentgyörgyön százhét lábbe­likészítő dolgozott a háború előtt, onnan tudom, hogy 1936-tól a háború kitöréséig alelnöke voltam az ipartes­tületnek. Volt konkurrencia, keményen kellett dolgozni az iparosnak, hogy magához szoktassa és megtartsa a kuncsaftot. Dolgoztunk nap­pal, hogy megkeressük a be­tevő falatot, és csináltuk éj­jel a vásárra való portékát, hogy télen is jusson az asz­talra. Az ám a vásárok, azok a szép napok! Bár megvolt a kutyábbik oldaluk is. ösz­szehozni az árut, amennyiért érdemes fuvarost fogadni és alkudozni a fuvarossal, úgy kelni útra, hogy estére a vá­ros határába érjünk. Ott ki­fogtuk a lovat, és az árok szélén vártuk a reggelt azért, hogy ne kelljen éjszakára is helypénzt fizetni. Hajnalban aztán beálltunk a vásártérre, a fő helyre, ahol büszkén kí­nálhattam a portékát, * ami akkoriban a divatot jelen­tette. — Hallgat ugye, és arra gondol, mennyit összehord ez az öreg? Pedig nem ke­nyerem a beszéd, amióta nyugdíjba kerültem, különö­sen keveset beszélek. Inkább csak magamnak — bár az asszony is hallgatja —dúdol- gatok, foltozgatás közben. De amikor a mesterség kerül szóba — engedelmet kérek — nem bírok csendben marad­ni. Azért ha tud még egy sort hallgatni, elmondok valamit, magának nevetség lesz, ne­kem kedves emlék. Akkori­ban történt, amikor az a nó­ta járta, hogy rámás csizmát visel a babám. Egy mulatsá­gon hallottam, hogy a legény megtoldotta a strófát, hozzá­kurjantotta, hogy .. .csizmát, amely Törőcsik sámfáján száradt! — illés — Dolgozz hibátlanul Sok üzemben nyoma sincs Bármilyen hibakereső mód­szer csak akkor ér valamit, ha a problémák megszűnnek — mondja a szolnoki Vas és Faipari Szövetkezet egyik szakmunkása. Jelenleg Ma­gyarországon DH vagyis Dol­gozz hibátlanul — a neve az egyetlen „forgalomban lévő” hibafeltáró munkarendszer­nek. Ma már, több mint 10 évvel a kezdeti lépések után — amikoris egy-két üzemben kezdték használni, hiábava­ló dolog lenne a kissé sze­rencsétlen név — választás felett meditálni. Érdemesebb azon elgondolkodni, hogy egy évtized elteltével miért nem ismerik a DH-t kisebb üzemekben — igaz, szép számmal találnánk példát er­re a nagyobbak között is — így az említett szövetkezet­ben. A Vas és Faipari szolnoki Landler úti telepén érdeklőd­ve megtudtuk, nincs DH-nak itt még csak nyoma sem. Nincs hálóterv, nincsenek tesztlapok, senki nem végzett az ajánló irodalomban előírt felméréseket. Naív dolog len­ne azt hinni: nincs hibafel­táró rendszer, tehát alig akadnak hibák. Vannak szép számmal, méghozzá nem is akármilyenek. Csak jó lehet A szövetkezetben kazáno­kat gyártanak, olyanokat, amelyeket a műszaki gárda alakított ki a kor igényeinek megfelelően — hulladékfa és fűrészpor tüzelésére. A mun­káskollektíva ténykedését fémjelzi, hogy időnként kül­földre is szállítanak jó minő­ségű termékükből. A mun­kások elmondták, időnként megküszködnek ezért a mi­nőségért. S itt visszatérhe­tünk a hibákhoz. A kazán ugyanis csak egyféle lehet: jó — mert ha nem, akkor robban. Minden héten érke­zik az államilag kijelölt ka­zánbiztos, aki tüzetesen meg­vizsgálja a félig kész és a már szállításra váró gyárt­mányokat. Ha valami nem üti meg .az előírott szintet, azt el kell dobni, jobb eset­ben ki kell javítani. Tehát a mérce magas. Ezt teljesíteni, ebben a rossz elektródás világban — mond­ják a hegesztők — nem köny- nyű. Persze nemcsak a ma­gyar hegesztő-pálcák „minő­sége” hátráltatja munkáju­kat. Félnapokat állnak oxi­génhiány miatt, máskor ép­pen olyan anyag nincs ami kellene, ha akad oxigén ne­tán, s megérkezett a várva- várt anyag, nem jött meg ve­le a műbizonylat. S ha az is „előállt”, kiderül, hogy nem a megrendelt anyagminősé­get küldték a szállítók. Találni elfekvőben A teljesítménybér persze kötelez, hiszen ilyen „kény­szerpihenők” mellett hóvé­gére vékonyabb lenne a bo­ríték, ha nem hajtanának ak­kor, amikor éppen lehet. Per­sze a gyorsabb munka néha azzal jár, mint bevallják, hogy kihagynak műveleteket — ez pedig már a minőség rovására megy. (Akadt olyan vízlágyító, amelynek két csö­vét T alakban úgy hegesz­tették össze, hogy nem folyt át rajta a víz...) Ilyenkor következik a javítás — plusz munka, plusz munkaidő és költség. Nincs DH, de ez nem je­lenti azt, hogy a szövetke­zet munkásai és vezetői nem próbálnak úrrá lenni a gon­dokon. A termelés átprog­ramozását bizonyítják az ud­varon álló félbehagyott ka­zánok. (Persze a gyakori át­állás szintén a költségeket növeli.) Ha nincs éppen rak­tárukban kellő anyag, igye­keznek beszerezni máshon­nan, ahol éppen „elfekszik”. Jobb lenne valami nagy cég­hez tartozni — mondja az egyik szakmunkás — akkor többre tartanának bennün­ket. Nem kellene az anyag- beszerzőnek apró ajándékok­kal kilincselnie. És még így sem biztos, hogy betudják szerezni azt, ami kell. Van olyan anyag például, ame­lyet a FERROGLOBUS ke­reskedelmi vállalatnak még tavaly az első negyedévben szállítani kellett volna. Ilyenkor kötbért kér a szö­vetkezet, de az a 30—40 ezer forint, amit kap. aligha fe­dezi veszteségét. S ha nincs alkatrész — mert a keres­kedelem nem ad. akkor gyárt a szövetkezet. Például kari­mákat — igaz, ez háromszor annyiba kerül, mintha be­szereznék. Szóval hiába is volna DH munkarendszer, amellyel fel­tárják a hibákat, akkor sem biztos, hogy azokat orvosol­ni tudnák. Még az a szeren­cse esetenként, hogy némely beruházás, ahová a kazánt készítik, csúszik, fgy a meg­rendelők, az építők örül­nek, ha nem szállítja határ­időre termékét a szövetkezet. (Van olyan gyártmány, amely esztendőket húz ki emiatt a szabadban.) Nincs egyedül Mindent egybevetve, ilyen szervezési feltételek között aligha élnek sokáig a háló- terves, a tesztlapos hibafel­táró munkarendszer. (Minek a tesztláp, mondja az egyik hegesztő, hiszen ha valami baj van, rögtön mehetek az üzemvezetőhöz, vagy szól­hatok éppen az elnök elv- társnak ...) A tények azt bizonyítják, hogy ilyen külső és belső szervezési feltételek miatt a szövetkezet éretlen a DH bevezetésére. Ami sajnála­tos — ebben nincs egyedül. Hajnal József A Budapesti Kőolajipari Gépgyár a Tiszai Kőolajfinomitó Vállalat részére hidrogén tárolá­sára szolgáló gáztartályokat gyártott. A minusz negyven fokon hatvannégy atmoszféra nyo­másnak ellenálló gömbtartályok elkészítése modern gyártási technológiát és nagy pontos­ságot kivánt Kutatási megállapodás Aláírták a magyar—amerikai gazdasági vegyesbizottság jegyzőkönyvét 1980-ra szóló munkatervet írtak alá tegnap az MTA Műszaki Fizikai Kutató In­tézete és a berlini Televízió Elektronika Gyár vezetői. A megállapodás szerint a ma­gyar intézmény jövőre újabb kutatási szolgáltatást nyújt partnerének különféle, az NDK-barr készülő félvezető világító diódák élettartam­vizsgálatára. A két intézmény között je­lenleg három évre szóló mű­szaki tudományos megálla­podás van 'érvényben. E sze­rint a magyar kutatóintézet — különleges vizsgálati mód­szerével — az NDK-ban ké­szült félvezető diódákat veti élettartam-próba alá. A magyar—amerikai gaz­dasági és kereskedelmi' kor­mányközi vegyesbizottság március 8—9-én megtartotta első ülését Budapesten. A de­legációk áttekintették a két ország közötti kereskedelmi és kooperációs kapcsolatok alakulását, valamint az 1978- ban életbe lépett kereskedel­mi megállapodás végrehajtá­sának tapasztalatait. Megelégedéssel nyugtázták, hogy a kereskedelmi forga­lom 1978-ban részben már a kereskedelmi megállapodás biztosította legnagyobb ked­vezmény hatására az átla­gost meghaladó mértékben, mintegy 23 százalékkal nö­vekedett. Jelenleg 65 kooperációs szerződés van érvényben, fő­leg a gépipar, a vegyipar és a mezőgazdaság területén. A jövőben az együttműködés bővíthető a többi között a csővezetéki automatikák, az élelmiszeripari gépgyártás, a hírközlés és az elektronika, a vegyipar és az alumínium- ipar területén. Kiemelték a vegyes vállalatok létrehozá­sának szükségességét. A tárgyalásokról készült jegyzőkönyvet tegnap írták alá.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents