Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. március 4.

Karinthy Ferenc:

Badeni vázlat

Tél van, éjszaka, és Baden Bécstől harminc kilométer: a kaszinóban gyönge félház, csak a legelszántabb játékosok meg egy pár kósza külföldi csörgeti a pénzautomatákat, s üli körül az üzemben levő öt rulettasztalt; a többi némán, elhagyatottan vár a szezonra, posztójuk fölött sötét az ernyős lámpa, korongjuk vászonnal letakarva. Kicsiben megy a jeu is, leginkább a húszschillinges asztaloknál, mármint ahol ennyi a minimális tét, s csupán elvétve virít ki a piros zsetonok közül egy-egy sárga ötvenes vagy égkék százas. Halk- egyhangúan kopognak a krupiék tárgyilagos francia közlései, kattog a rovátkákban bukdácsoló csontgolyó; körben néhány bágyadt szisztémakutató színes tabellákra jegyezgeti be a forgandó tendenciákat. örege s fiatalok, férfiak; nőki, frissek és elhasználtak, szabványarcok közt csonttá aszalódott vagy pacnissá szétfolyt Daumier- fejek — a szokásos, mindenütt egyforma kaszinópublikum.

Szomszédom azonban fölkelti lankadó figyelmemet; testes, ősz, sörtehajú férfi, lompos szürke öltönyben, szája, orrcimpája húsos és élveteg, arcbőre enyhén szederjes, szeme mozdulatlanul mered el az asztal fölött. Előtte jó csomó zseton, ötösével feltornyozva, de ő maga nem nyúl hozzá, vastag ujjai a posztón pihennek; időnként halkan odaszól a mellette ülő fonnyadt, kosztümös asz- szonynak, s az rakosgatja a kívánt mezőkbe a téteket. S azokban a feszült pillanatokban, mikor minden szem a fáradó golyót bűvöli, hogy a forgó korong melyik rovátkájában akad fenn végül: szomszédom akkor.is csak elnéz üres tekintettel a falon függő hatalmas gobelin felé, mely valami régi velencei játékbarlangot mutat, álarcos urakkal és hölgyekkel, s csupán a krupié szenvtelenül szabatos bemondására — onze, noir, impair, manque — szegi följebb egy kicsikét az állát.

Vak. Kissé hátrapillantva látom is széke támlájára akasztva a fehér botot; az asszony mellette nyilván a felesége. De a nő csak az utasítások néma és személytelen végrehajtója: férje az, aki húsos orrával szimatolva mérlegel, dönt s közli vele halk dörmögéssel a teendőket. Az első tucatot játssza, azonkívül a 27-est és a környező négyzeteket, váltakozó szerencsével, majd a 15-öst bástyáztatja körül, aztán a

6-ost, szeszélyesen, ahogy a számok egymás után bukkannak föl a szaruhártyája mögötti sötétben. Ha kiadta feleségének a rendelkezést, nem szól többet, vár türelemmel, s csupán a csontgolyó lezök- kenése és a krupié megszólalása közti pici szünetben merevedik meg kissé ültében. Később rágyújt, öngyújtójának lángja keresi egy darabig a cigarettát, a zöld posztóra hamu hullik, de figyelme addig sem enged föl, fülével szinte körről körre kíséri nyomon a golyó keringését.

A zsetonhalom azonban szemlátomást csökken előtte, s egyre gyakrabban húzza végig ujját a tornyocskák szélén. Még egyszer megpróbálkozik az első tucattal, ezúttal is sikertelenül, erre odaszól valamit a feleségének, s mindketten fölállnak. Az asz- szony a férfi kezébe adja a botot, két ujjal megérinti a könyökét, úgy vezeti el; az asztal körül álldogáló játékosok utat nyitnak nekik. Később, amikor kifelé mentem, a másik teremben ültek, épp a krupié mellett, ott is az első tucatot játszották.

Brüsszeli dialóg

— No és hogy éltek itt?

— Köszönjük, most már megvolnánk.

— Mikor jöttetek ki?

— Ötvenhat decemberében. Az első hetekben, nem mondom, volt ünneplés, ajándék, minden. De aztán cudar idők következtek: én, mérnök létemre, egy szappangyárba kerültem csomagolónak, Anni prospektusokat címzett, írógépen és óradíjban. Később lassanként egyenesbe jöttünk: ma már kocsink van, szép lakásunk, a nyáron Olaszországban kempingez- tünk, még kutyánk is van, Bobby, sárga skót terrier, de csak magyarul ért.

— És nem hiányzik Pest, a barátok, a duma, a Pasarét?

— Nehéz kérdés: amíg dolgozom, nem. Csak az esték, tudod, hat órától másnap reggelig. Hiszen volna társaságunk is, kedves, rendes emberek, de hiába, más nyelv, más stílus, gondolkodás. A múltkor elővettem az Arany-kötetet: elhiszed, hogy . nem tudtam mit kezdeni vele? Odahaza a kedvenc költőm volt, de itt valahogy nem „ülnek” a sorok, üresen pattannak szét: mit jelenthet az nekem Brüsszelben, a Rue Neuve-ben, hogy „Vörös Rébék átalment a keskeny pallón, s elrepült”?... Hát képzelheted, Anni elbőgte magát örömében, mikor most két éve megérkezett az értesítés, hogy az anyja megkapta a látogató

útlevelet, s jön ki... Na, befutott az öreglány: az első szava, hogy miért ilyen förtelmesen rendeztük be a lakást, és kezdte összevissza tologatni a bútorokat. Attól fogva mindenbe beleszólt, a főzésbe, háztartásba, a kutya nevelésébe, összeveszett a házmesterrel, és kidobta a takarítónőnket, akit esztendei utánajárással sikerült beszegődtetnünk. A végén annyi csomaggal ment visz- sza, úgy megrakodva, mint a futballisták fénykorukban, de legalább elment...

— S azóta minden rendben?

— Nem, mert kevéssel utóbb kijött az apósom is. Nyugdíjas öregúr, de valaha, még a húszas években, nyolc napot töltött itt, ügynökként a cége megbízásából. Hát ő folyton azt magyarázta nekünk, hogy milyen ország Belgium, miképp kell itt viselkedni, de nemcsak nekünk, a bennszülött vendégeinknek is, s hozzá oly rémisztő franciasággal, szerencse. hogy nem sokat értettek belőle. Hat hétig maradt, hisz ideje van az öregnek, s alighogy jól megpakolva eltávozott, beállítottak Dobrányiék. akikkel még a Pasaréten jártunk össze; turistaútlevéllel és a saját Fiatjukon, de egy vas nélkül, mert a kocsi lerobbant a

Grossglockneren, ráment az egész devizájuk. Persze ők is itt laktak, minden este színház, vacsora, majd rögtön utánuk megjelent, me- legesákány-váltással, Szerén- ke, a nagynénim, akinek ugye nincs az égvilágon senkije, csak mi, személyesen óhajtotta megköszönni az Ik- ka-csomagokat, és a pesti útlevélosztálytól az itteni' villamoskalauzokig mindenkinek elpityeregte, hogy még egyszer látni kívánt, mielőtt örökre lehunyná a szemét, de különben az istenért sem akar terhűnkre lenni, majd elhorgolgat a sarokban és segít a házimunkában, el is törte a levesestálat meg öt tányért a szervizünkből, azonkívül nyolc poharat és a nagy tükröt a fürdőszobában ... Aznap, amikor kikísértük a vonathoz, jött meg a légiposta-levél Lajos bácsitól, hogy végre kezében az útlevél, vízumok, s szerdán érkezik a hajnali négy óra húszassal, feltétlen várjuk a Gare du Midin. Anni topor- zékolni kezdett, ledobta magát a rekamiéra, s bár egyébként a világ legszelídebb teremtése, rikácsoló fejhangon kiáltozta: — Nem bírom, nem bírom! Disznóság, miért nem maradnak ott, ahol vannak? Minek hagynak mindenkit összevissza utazni? Nem bírom tovább: ez a Kádár bosszúja!

Korona

A világ legdrágább üzletei New Yorkban, az Ötödik Avenue-n vannak. Valahol társaságban levertem egy magas whiskys poharat, fo- gadkoztam, hogy másnap küldetek helyette egy tucattal. Sakshoz estem be, a polcról gyanútlanul kiválasztottam a legszimplább fajtát, s csak amikor fizetni kellett volna, rémültem-iszkoltam el: száznegyven dollár a tizenkét pohár. Néhány utcával idébb, az áruházban öt dollárért ugyanazt — legalábbis szemre ugyanazt — gyönyörűen dobozba is csomagolták, a megadott címre szállították.

Saksszal szemben, az ékszerbolt kirakatában egyetlen tárgy: sötétkék bársonyon arany királyi korona. Talán nem olyan súlyos és régi, mint a mi szent koronánk, de azért ez is csinos darab, alsó abroncsán diónyi gránátok, rubinok, zafírok, a levelek nehéz, veretes vörösarany ötvösmunka, s igazgyöngyökkel ékítve, apróbb drágakövekkel telis-tele a pántok is, melyeket fönt óriási, csiszolt gyémánt fog össze, százfelé verve a forgó fényforrásokból ravaszul rávetülő, különböző színű sugarakat. Be is nyitok az üzletbe, további részletekért.

— A korona érdekelne.

A kereskedő magas, őszszőke úriember, jellegzetesen angolszász vonásokkal: oly halk és kimért és fenséges, ősei bizonyára a Mayflofer hajón érkeztek Amerikába.

— A korona?

— Az ott, a kirakatban. A súlya, a méretei.

Az árát meg se kérdem, mint akinek ez mellékes, elhanyagolható, csupán a minőségre háklis. Tűnődő, pici szünet.

— Bocsánat, kinek lenne?

— Nekem — válaszoltam természetes, hangon.

— És milyen célra?

— Hordani. Mi másra való egy korona? Föltenni a fejemre, és hordarii.

— Hol, ha megengedi?

— Nálunk, odahaza.

— Önöknél?

— Magyarországon.

Hunyorogva mér végig a

pult mögül: orkánkabátban vagyok, kezemben nyűtt légi- táska. dugig rakva könyvekkel, újságokkal, lábamon kissé már viseltes, elbarnult teniszcipő.

— Magyarország, ugyebár, a vasfüggönyön túl fekszik, a keleti blokkban?

— Pontosan, uram.

— És ott akarja hordani?

— Ott, uram. Felpróbálhatnám?

Ismét megnéz; úgy látszik, még most sem bízik igazán az adásvétel létrejöttében.

— Attól tartok, uram, nem lehet felpróbálni.

— Nem lehet?

— Sajnálom. Sorry.

— Én is sajnálom, akkor nem kell. Sorry.

Karinthy Ferenc: Marich Géza utolsó kalandja. Elbeszélések, úti jegyzetek. Bp. 1978. Szépirodalmi Kiadó.

Mohácsi Regös Ferenc rajza

Rózsa Endre:

A repülésről

Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar,

ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s szárnyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás,

ahogy az imbolygó törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre —

félelmetes e játék: egy hibás mozdulat, és minden gyönyörűség örökre lezuhant;

föiszállásnál a földet- érés a szebb öröm, épp ezéH kell — repülni; jó veled, köszönöm!

Zelei Miklós:

Mondd meg

mondd meg az égnek a földre ha száraz eső szakadjon

a folyónak halasodjon zöld lángokkal berkesedjen a mezőnek pirosodjon pipacsvérbe boruljon

az éneknek élesedjen lányok combköze véresedjen madaraknak az égen énekkel függeszkedjenek

Bolya Péter:

r

MÜTI

hl

1. Bevezetés

— Lacika hol mászkál? — cikázott a főműtősnő hangja a folyosón.

Kertesi, a műtőssegéd előmászott az autokláv mellől, ahol a hátát melegítette és tejet iszogatott a másnaposság ellen.

— It't vagyok, Hédi nővér.

— Fenje meg a borotvát, aztán Bányai, kettőharminc- kilenc — vezényelt a főműtősnő, és Kertesi rhegadóan indult a műszerszekréhy felé, elő a borotva, a fenőszíj, Kertesi fen, komoran, lendületesen, az'tán előkotorja a borotvaszappant meg az alumínium lavórt, és indul, hogy altesti borbélymesterré változzon az urológiai osztály 239-es szobájában.

2. Előtörténet

_______

A

z érettségi után Kertesi összes tulajdona egy sikertelen egyetemi felvételről szóló értesítés volt. Egy ideig fel-alá sétált a pes'ti utcákon, aztán egy ismerőse biztatására betegszállítónak jelentkezett a K. utcai kórházban. Pontos munkája és riad't eleganciája következtében hamarosan „kiemelték”: műtőssegéd lett az urológián. Megismerkedett a személyzettel: Hédi nővérrel, a főműtősnővel, aki valamikor apáca volt, a haja ősz, de ezt alig-alig lát'ta valaki, hiszen Hédi nővér talán még álmában is viselte műtősnői fejkendőjét ; a többi három műtősnő jóval fiatalabb, a műtétek szünetében otthoni történeteket és pikáns ügyeleti kalandokat meséltek egymásnak, amelyeknek nemegyszer Pali, az idősebbik műtős volt a főhőse. — Pali, aki mo- kány bájuszkájával, egybeszabott alakjával és ehhez idomuló fehér műtősingével legalább olyan kedvelt volt az orvosnők körében, mint az ápolónők vagy a kevésbé roggyant takarítónők között.

Kertesi Pali útmutatása alapján dolgozott. Feladatai közé tartozott a műtétesek előkészítése és szállítása, a kötszermosás, sterilizálás, a műtő takarítása, valamint Ica nővér vigasztalása (a legfiatalabb műtősnőt csalta a férje, s ezért Ica riad't volt és ügyetlen, és már nemcsak a főorvos ordítására rezzent össze, hanem a beteg nyögésére is. Így történhetett, hogy néha Kertesi vállán sírta ki magát, és az't bizonygatta, hogy előbb-utóbb elhagyja a szakmáját, ugyanígy a férjét is, és óvónő lesz egy hegyvidéki faluban).

3. Az előkészület

Kertesi — a frissen megfent borotvával és egyéb kellékekkel felszerelve — benyitott a 239-esbe.

— Bányai — mond'ta halkan.

Sovány arc fordult felé az ablak melletti ágyon.

— Én vagyok.

Kertesi az ágy mellé állt, szorgalmasan szappanozni kezdte Bányait.

— Mikor lesz? — kérdezte (illik beszélgetni a vendéggel, ő is mindig a fociról cseveg, ha a fodrásznál borotváltat ja magát).

— Tizenegykor — felel'te Bányai.

— Mi a baj? — folytatta Kertesi, gondosan forgatva a pamacsot.

— Rák.

Az ecset megállt Kertesi kezében, aztán újra megindult.

— Maga mióta van it't? — kérdezte Bányai.

— Két hónapja. — Kertesi a borotváért nyúlt, kipróbálta a körmén.

— És... megfelel? — Bányai hangja suttogó volt.

— Igen. Azaz ... Igen.

Kertesi most nézett először Bányai arcába. Kerek szemek, negyven év körüli arc, ráncolt homlok, izzadt- ságcseppek, vékony száj.

— Egyetemre akar menni? — szólalt meg Bányai.

— Igen.

— Sejtettem. Sok sikert.

— Még nem vet'tek fel.

— Fel fogják venni.

Csend.

— Készen vagyunk — mondta rekedten Kertesi.

— .Köszönöm.

— A viszontlátásra.

— Minden jót.

Kertesi hóna alá vette a

lavórt, benne a pamacsot, a borotvá't, a szappanos vizet, és kiment a kórteremből.

4. Közjáték_________

Pali jött le a műtő előterébe, fütyörészett, Kertesi a pamacsot mosta.

— Mi van, Laci mes'ter, kisokos?

— Te... Milyen műtétje lesz Bányainak? — kérdezte Kertesi.

— Finom. Elveszti a férfiasságát. Mindenestül, édesapám.

Pali újra fütyörészni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta, Kertesi re nézett, el- komorodott.

5. A műtét

Kertesi tolta be a műtőbe az elkábított Bányait. A beteg cserepes ajkakkal feküdt a hordágyon. Az'tán felnézett, megismerte Kertesit.

— Hány éves maga? ... — nyöszörögte.

— Tizenkilenc leszek — mondta Kertesi.

Bányai a műtőasztalra kerüld, Pali elhelyezte, _ lekö- töz'te.

— Minden oké lesz, Bá- nyaikám. — Pali a beteg fölé tolta bajuszos, nőbolond arcát.

Kertesi félrehúzta Palit:

— Te, ez tudja, hogy mi lesz vele?

— Régen.

Koczor doktornő volt a „fejnél” a műtőben: magas, fekete hajú nő, kék szemekkel. O'tt állt Bányai fejénél, simogatta az arcát, néha megmérte a vérnyomását, a pulzusát.

— Indulhatunk? — kérdezte a főorvos.

Kertesi Koczor doktornő mellett állt. Bányai arcá't figyelte.

— Apró szúrásokat fog érezni, aztán semmit, esetleg húzást, nyomást — súgta Bányai fülébe a doktornő.

— Szike!—< horkantott a főorvos.

Műszercsengés, utasítások, Kertesi felnéz a világos műtőablakra, „hogy van?”, hallatszik Koczor doktornő hangja, Bányai nyöszörög, aztán felemeli a szemét, az orvosnőre néz...

— Maga ... Maga nagyon szép nő ... — suttogja.

— Nem ezt kértem! — süvölt a főorvos, csengve csapódik a padlóra a műszer, Kertesi indul, hogy felvegye.