Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

1979. március 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Magyar Grafika 1978 Kilencvenöt grafikus al­kotásai töltik meg a Magyar Nemzeti Galéria földszinti termeit. Képzőművészetünk e legdinamikusabb és legegy­ségesebb ágának sokféle vi­rága. Mert sokoldalú ez a grafikai tárlat, majdnem olyan sokoldalú, ahányan ki­állítanak. Hiszen képviselve van itt majd minden mű­vész. A mai nagy öregek régi fényükkel ragyognak. A mai középnemzedék tagjai ,— hí­ven korábbi igazságaikhoz — saját megújhodásukkal. S a fiatalok merész képzeletük­kel, kibontakozott tehetsé­gükkel. Van aki historizál, mások mesebeli, mondái ala­kokkal töltik meg lapjai­kat, ki nosztalgikus —•, de nem a múltat visszasiratván, hanem kincseit őrzi — ki szimbólumokba fogalmazza mondandóját. — Egyiküket a vonal hajlékonysága, a má­sikukat a tömbszerű építke­zés bűvöli el. Ki művesen munkálja meg lapjait, Ki a tömbök nagyvonalúságával tölti meg. Gondolati és de­koratív. ez a grafikai kiállí­tás. S amilyen sokfajta témá­ban, tartalomban, mondani­valóban a magyar grafika, ugyanolyan sokféle techniká­val élnek alkotói — a ha­gyományos ceruza-, tus- és tollrajz, vagy rézkarc és fa­metszet, litográfia és linómét- szét mellett találunk gipsz metszetet, dombornyomást, s megannyi vegyestechnikájú grafikai lapot is. Az irodalmi összeállítá­sunkban szereplő képek a kiállításról adnak ízelítőt. Varga Nándor Lajos: Konta Jóisef arcképe VERES PÉTER: izénkét éves korá­ban kezdte. Akkor ment el először pesztrának. Kisebb- nagyobb időközöket szolgált, s aztán megint ha­zajött. Tizenöt éves kora óta mind ritkábban volt itthon. Egypár évben még hazajött marokszedni, hogy közé ve­gyüljön a lányoknak, ismer­kedjék a fiúkkal, de mosta­nában még arra sem. Nincs értelme, hogy három-négy hétig süttesse magát a nap­pal, izzadjon, lesoványodjon és a végén a búza, amit meg­keres, nem ér annyit, mint amennyit a városban kényel­mesebben megkeresett volna. Bár hiszen dolgozni ott is kell, de nem ilyen az. Meg aztán jobb az úri kosztnak a maradéka is, mint a pa­rasztinak a legjava. Mióta meg szobalánnyá léptették elő, azóta éppenséggel irtó­zott a paraszti élettől. Csakhogy... Csakhogy a jövő mégis izgatta. S édes­anyám is féltette, követelte, hogy jöjjön haza. Az ideje eljár, s férjhez kellene men­nie. A fiatalurak simogatásá- ból és a nagyságos urak in- cselkedéséből, nem sülhet ki semmi jó, és főképpen nem lesz belőle jövő. Mert a lány­nak a sorsa csak az, hogy férjhez menjen, s aki ettől elkésik, annak nem ér az éle­te semmit. (Igaz, hogy az asszonyoké sem, de az más kérdés.) Űjévre hát hazajött. Még akkor este elment a bálba. De persze még egye­dül, illetve csak lánytársa- áágban. Akadtak azért ud- varlói, a legények dongták, mint a legyek a mézet, de én láttam, hogy ez nem az jgazi. Hogy nagyon finomnak, na­gyon városinak tartják, aki­nek már a múltja is bizony­talan. Olyannak gondolják, akivel mindent lehet. S aki­vel szemben még merészeb­bek, mint az itthoniakkal, pedig azoknak se nagyon vá­logatják a mondanivalókat. De azok legalább visszago- rombáskodhatnak, ő azonban nem teheti. Ha nem engedel­mes és nem elnéző irántuk, akkor megharagszanak, és azt mondják: „Hű, a Böske, de büszke, de vajon mire?” Ha meg engedelmes, akkor le­nézik, rosszul bánnak vele, mindenki lábakapcája lesz. Másnap panaszkodott ne­kem, hogy olyan buták ezek az itthoni fiúk, úgy táncol­nak, mint a lovak, majd le­tapossák az ember lábát... És milyen neveletlenek, mi­lyen éretlenek ... mennyi marhaságot mondanak ... — Nem az a baj — mond­tam. — A fiúk mindig ilye­nek voltak. Hanem te na­gyon elszoktál tőlük. Lásd, a többi lányok föl se veszik. Csakhogy te mán a bótosse- gédekhez vagy szokva. Azok finoman hazudnak, és jó sza­gú a zsebkendőjük. Meg tánc közben nem a lábára lépnek a jánynak, hanem a lába kö­zé... Hazajött — Ereggy mán te, bolon­dokat beszélsz! — Na, tán nem? Láttam, hogy táncolják a vanszteppet. Az első napokban még úgy bántunk vele, mint valami vendéggel. Ügy „szívem-lel- kem” módján. De hát ebbe hamar beleun az ember, és átveszi az uralmat a szürke és durva mindennap. Pár nap múlva már kez­dődtek is a bajok, ö minden reggel a takarításkor kinyi­totta az ablakot szellőzni. Édesanyám restellt neki szól­ni. De én meg nem állhat­tam. Irtó hideg volt, tűzre- való sincs, a szalmakazal az orrára bukott, s azt is besu- tulta a hó, alig lehet benne egy kis szárazát találni. Egyéb tűzrevaló meg nincs, de pénz sincs. — Te — mondom neki —, hadd a fenébe ezt az úri di­vatot, ne ereszd ki a mele­get, most fűtöttünk be. Nincs szalma... —• Hát olyan büdös van — mondja. — Lefullad itt az ember... — Lefullad a fenét! Mióta világ a világ, mindig ilyen büdös házban laktak a pa­rasztok, mégis annyi van be- lülük, hogy a fele se kék. Vé­gül is egymást esszük meg. Csak annyi volna nekünk a bajunk, hogy szellőzetlen a házunk! Elkedvetlenedett, de azért engedett. Nem veszekedett. Hanem, ha tehette, ment ha­zulról. Egyik-másik jánycim- borájához. Meglátogatta azo­kat, akik már férjhez men­tek. Volt olyan hely, ahol bá­rányos játszadozást, gondta­lan boldogságot látott, de a legtöbbnél, ahol már gyerek volt, szegénység, piszok és veszekedés volt. S egyik-má­sik cimboráján csak csodál­kozott. Pár éve még erős, combos, faros, csecses lány volt, s most sovány, görbe, a melle beesett és köhécsel, fáj a háta. Tüdővészes. a legények is olyan S idegenek. Minden valamirevaló fiúnak van már szeretője, s ______ vele csak tréfálni, j átszani, meg „úgy csinálni” szeretnének. Nem veszik ko­molyan. A szappanja meg a ruhá­jának a szaga miatt megint megtámadtam: — Te — mondom neki —, mosd mán ki ezt a büdös úri szagot a ruhádból... a szap­panodat meg kihajintom. Az emberre ráragad, és akár­merre megy, megérzik rajta. Ügy szaglik az ember, mint a büdösbogár ... vagy mint a görény ... Kinevetnek mi­atta ... A jányok meg ma­ceráinak, hogy de úriszagod van, vajon hová jársz? Mi­nek kell az embernek szagá­nak lenni? Micsoda úri bu­taság ez? Megsértődött, s még sírt is. De a legnagyobb baja a koszttal volt. A jó gyomor mindent megemészt, szokták mondani, csakhogy nehéz ám mindent belerakni. Erzsink irtózik a máléskenyértől, Tóth Béla: TISZTA GÉP Tiszta kezű embert már láttam, tiszta óvodát, utcát, udvart, házat, ügyet, eget és nőt, de betonkeverő­gépet csak ezt az egyet. Derűs han­gulat kapott el, mint amikor meleg szobából néz az ember első havat, turista úton szálerdőt. Gondolom, a betonkeverő gép tisztaságának kritériuma is épp úgy rögzítést nyert az ép. ip. norma­könyvek rengetegében, ahogy min­den korok törvénye szerint beíród­tak a tiszta ember kritériumai a jogok és kötelességek könyveibe^ És gondolom, ahogy a Nagykönyvbe be­írt tprvények ellenére sem volt min­den korok minden emberének tiszta a keze, úgy bizony akadnak még na­gyon is koszos betonkeverő gépek. Elannyira, hogy ezerig menő épít­kezésen láthattam már ezerig menő efféle funkciójú masinát, de azok mind nagyon szomorúak voltak. Természetesen a használattól. A gép azért van. hogy használják! Hanem mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy a gépet tisztán is lehet tarta­ni! Vagy nincs id.őnk nagy lendüle­tű építkezéseink közben efféle ap­róságokkal foglalkozni? Ezt már így szoktuk meg. A népi ellenőr, a főmérnök, a művezető, de maga a gépkezelő is. Csak akkor tűnik fel és válik el a megszokot­tól, ha egyszer tiszta gépet lát az em­ber. Szemet szúr, hogy ilyen is lehet a betonkeverő gép. Vagy netalán ilyennek kellene lennie mindnek. De nem ilyenek. Most dőljön össze a világ? Valószínű nem jó a tisztí­tás normája, vagy olyan nincs is, vagy nincs eszköz hozzá, nincs am­bíció, igény! A „nincs” az nagy úr! A „van” már engedelmesebb jelen­ség, csak tudni kell a billentyűjét. A tisztaságával feltűnt gépet fi­gyelni kezdtem. Megszeretteti. A hangját is szebbnek találtam, s ke­verő dobját értelmes kerek fejnek véltem, amelyen védő olaj csillogott a hajnali derengésben, és a hord- kerekek topa küllői is dicsekedtek jólápoltságukkal. Kicsi, szinte je­lentéktelen emberke buzgólkodott körülötte. Adagolókarral mérte a vi­zet a dobba, zsáknyi cementet ön­tött utána, sok lapát sódert dobott az egészre, majd óvatosan, szinte félve elindította a szerkentyűt. Sokáig, mintha ez lenne a dol­gom. néztem az embert, s a szép tiszta gépét. Kérdezni kellene az illetőt. Parancsolják neki, hogy a gép pedig tiszta legyen? Ha igen, a többinek miért nem? Ha nem paran­csolják, akkor... Ha arra vitt utam, naponta meg­néztem emberemet. Tartotta a for­mát és a rendet. Nagyon kérdezni kellene a titkát, de nem szeretek váratlan, oktalan kérdésekkel nor­mális embereket háborítani. Ácsor­gók messzebbről, félóvatosan leske- lődöm közelről. Ha nem kever a gép, s a kezelőnek akad id.eje, nem ül le, még nedves állapotban letörölgeti a betont. Lassacskán matat, úgy tűnik, oda sem figyel. A keze tud mindent. Aki uralt már szerszámokat, kaszát, kapát, ásót. gyalut, fűrészt, fándli* traktort, vagy esztergapadot, az ér­zi, hogy miképpen, ízzel, vagy anél­kül megy-e a munka. S az ízt a kö­rülmények állítják össze. Ügy nézem ízét érző, nyugodt tempójú ember az én tisztagépesem. Mért nem kérde­zem? Félek, nem azt mondja, amit gondolok. Hogy veleszületett, ho'»" becsület is van. öntudat is van, meg hasonlók, amik bizonyára vannak, csak nehezen mondja ki az ember, mivel annyiszor kimondtuk a becsü­letet olyan ügyben is. ahol a becs­telenség dominált, az öntudatot ott, ahol a tudatlanság igazgatta ügyein­ket. De most már odamegyek em­beremhez, mondom: — Szép tiszta gép ez a magáé. — Az — válaszol ő, — tiszta. — Mi okból tiszta? — Annak kell neki lennie! — Elhiszem, de mi végről? — Mert ez a rend. ,— Rend, rend. de a rend valahonnan jön. valahová tart! — No, látja, így még nem kérdezte tőlem senki. Ha szóltak róla, csak ingereltek vele, hogy mit simoga­tom. akár az asszonyt, pusziljam is meg, vagy talán háljak is vele. De hogy hová tart a rend, ezt nem kér­dezte senki. Hanem magának is mi­nek mondanám, csak kinevet érte. De nézze, csak kacagjon. Az igazság akkor se fordul a visszájára. Én nem tartozom sehová. Csak valahogy ide. De erre nem kíváncsi senki. Ha elmennék is, csak egy napig marad­na lyuk utánam. Aztán ideállna más. Nem vagyok izgalmas ember. Itt élek, itt élhetek. Valahogy hál«'' vagyok. De ki kíváncsi az én há­lámra. Éljent se divatos manapság kiáltani. A gépnek kellek, ahogy ő kell nekem. Tudja meg a gép, hogy" egymásból élünk. Akarom, hogy érezze, hogy sokáig tartson, hogy so­káig kelljek neki. El ne pusztuljunk. A gép érez, ahogy én. Látszik is rajta. Hát ezért. Most azitán kacag­jon, kacagjon a világ, csúfoljon meg maga is, mondja hogy öleljem a gé pem. a húgom feldörzsöli az ínyét, és a száj­padlását, hiszen évek óta friss, finom pékkenyéren, zsemlén, kiflin, süteményen él. És hiába mondom neki, hogy a lebbencsleves hason­lít a tehénhúsleveshez, mert hiszen tészta és víz ez is, az is. S nem hiszi el, hogy a vízi cibere ecettel ér annyit, mint a tea citrommal, vagy rum­mal, egyik sem arra való, hogy elhízzon tőle az ember. Hiába mondom neki, hogy az árpakávé jobb mint a bab­kávé, mert a kávéban — én olvastam valami újságban vagy kalendáriumban — nincs semmi táplálék, ellen­ben van benne egy veszedel­mes méreg, ami árt a szerve­zetnek, mert izgatja és ide­gessé teszi, pedig mink már nagyon is izgatottak vagyunk. A legjobban haragszik azon­ban az ezerédesre, amit cu­kor helyett használunk. Azt mondja, fáj a gyomra tőle.. Azon erősködik, hogy amit én mondok, az csak olyan beszéd, mókázás, ő inkább hisz az uraknak, egye meg a fene őket, azok tudják, hogy mi a jó meg mi az ártalmas. Az első napokban még csak megjárta, mert ő is hozott valamit újévre, édesanyám is sütött, hát elélt közöttünk. De néhány nap múlva már éhezett szegény és fanyalgott. Keveset evett, megsápadt, édesanyám sopánkodott raj­ta. Hiszen van mit ennünk még nekünk, ha semmi más nincs is, de van kenyerünk, s a paraszt, ha kenyere van, elél rajta. S édesanyám a maga szegénységében igyeke­zett úgy megcsinálni, hogy ízletes legyen. A káposztát is úgy kimosta, hogy savanyú ne legyen (mert a hústalan koszton élő ember irtózik a savanyútól) és krumplit fő­zött hozzá németesen. De Er­zsinek csak nem ízlett. Azt mondta, vadízű, mert nem húslében főtt meg. — Igaz mondom én. — Én se szeretem az ilyen rakott káposztát, hogy egy sor ká­poszta, azután másik sor ká­poszta, harmadik, negyedik sor káposzta, amíg tele nem lesz a fazék, jobb volna úgy, ahogy az urak csinálják, egy sor káposzta, egy sor hús ... De hát nem lehet mindenki úr. A pap is azt prédikálta a múltkor... — Te mindig maceráló- dol... — Nem macerálódok én. hallod, de lásd, neked nem ízlik az itthoni élet. Elszok­tál tőle. Jobb az urak kony­háján. Inkább kezet csókolsz egy büdös nagyságának, csak jól élhess... Na, de hát mink? Nem mehetünk mind­nyájan szobalánynak. Aki itt­hon van, az mind úgy él, mint mink, meg még rosszabbul is. Van, akinek kenyere sincs. És nem ezerédessel, hanem cukorrépával édesítik a pa- szulyt. De a cukorrépa se az övék, hanem az uraságéból lopják. De mit csináljunk? Te is eladtad magad egy kis jobb kosztért, a másik is, az egyikből szobalány lesz, a másikból szakácsnő, komorna meg daika meg lovász meg kutyapecér, rendőr, finánc, ispán, csősz, kutyaütő... a frász tudja mi, a többit meg. aki a nehéz munkát végzi, a kenyeret termeli, eheti a fe­ne... Majdnem összevesztünk. Kicsit kemény és durva vol­tam, de nagyon bosszantott, hogy még azok is lenéznek bennünket, akik hogy ma­guknak könnyebbséget sze­rezzenek, az urak körül leb­zselnek. Ö ezt irigységnek vélte, és neheztelt érte. ajnalban arra éb­redtem, hogy ég a lámpa, és Erzsink motoz. Fölpislantok, hát szedi a ruháját, s pakol. Édesanyám is fönn van. és szipogva segít neki. Sajnálja. Vajon mi lesz vele? Igen, én is ezt kérdem ma­gamból: vajon mi lesz vele? De ő más értelemben. Ö at­tól fél, hogy nem tud férjhez menni, és rossz lesz, én meg attól, hogy nem fog fölvilá­gosodni, és elvész a szolga- lelkek között. Belőle lesz majd az a jó hűséges Liza, akiről az előkelő regényírók írják, hogy rajongásig szeret­te imádott kisasszonykáját. összeállította: Rékasy Ildikó Perei László: Kerülő Decsi Ilona: Magányosan Somogyi Győző: Ló

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents