Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

1979. február 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP d Sárándi József: * • Oreganyám a gyilkosra gondol öreganyám a tévé előtt ül s az álomgyár műsorain szórakozgat Csak azt látja a világból amit mások eléje vetítenek Háza pusztuló rezervátum de már fejében is kalapálnak az idő fekete bontómesterei Sírkő várja a temetőben s nagymamaszagú szoba falán gongos óra zenél Amikor bezörgetek hozzá összerezzen a Kék fény-körözte gyilkosra gondol s lelke varjú-képében szökni készül Szőnyi István: Reggel-| BÓLYA PÉTER: A hordó atonaidőmet a mát­raaljai D.-ben töltöttem (pon­tosabban mellette, hiszen az őrszázad egy csertölgyes dombon „feküdt”, úgy öt ki­lométerre a falutól). Jó dol­gom volt; tartalékos tiszt voltam, az elöljáróim „doki­nak” szólítottak, és inkább haverként kezeltek, mint be­osztottként. Esténként állan­dó kimenőt kaptam, bátran leereszkedhettem a faluba, ott is Lénárt Mártonhoz, a leghíresebb d.-i borosgazdá­hoz, aki már a század eleién is metszegette a szőlőt, ősz­hajú, nagydarab ember, az arca piros, mint a kadarka, csendes, de humoros beszédű, még ma is napi három li­ter bort iszik meg (csakis a saját termésből, bolti bort még soha nem kóstolt}"; , a pincéjében hat hordó áll, a legöregebbikben tartja az aranyérmes hárslevelűt. a borok borát. A fészerbe is becsalt egyszer, nohát. majd’ hanyatt estem, amikor meg­láttam azt az óriási hordót. amelyet még borkereskedő korában csináltatott: bizony, kényelmesen ellakhatott vol­na benne egy háromtagú csa­lád. (Ma már csak emléknek szolgál az üres góliát-hordó; egyszer meg akarta vásárolni a szakszövetkezet, de Márton gazda nem adta. — „Kell az még nekem, hátha megfiad- zik” — mondta.) « Három hold kültelki szőle­je volt az öregnek, azt mű- velgette, napszámosok segít­ségével. hiszen egymaga már nem bírta volna, se felesége, se családja, magányos volt. akár a fészerbeli hordó. De a szőlő életben tartotta, hi­szen „olyan az. mint az asz- szonynép. mindig törődni kell vele” ... Tavasszal ki­takarni, időben megmetszeni, sűrűn permetezni, kapálni, csonkolni, felkötözni, aztán jön a szüret a maga örömteli gondjaival, forog a prés, kén­gyertya bűzlik a hordókban, gyűlik a cefre (pálinka lesz belőle), telik a pince, kíván­csian kacsingat a lopó a fal­ról: milyen lesz az újbor? Esténként kettesben üldö­géltünk a konyhában: Már­ton gazda meg én. Előttünk a bor, a poharak. Beszédé­tünk. Szőlőről, emberekről, katonadolgokról. — Aztán hova megy. ha leveti a mundért? — kér­dezte egyszer a gazda. — Világgá — feleltem. Hamarosan leszereltem, fe­jest ugrottam a civil életbe (lám, mégse mentem világ­gá!), fővárosi emberként per­gettem napjaimat, s hosszú évekbe telt, mire ismét D.- be vetődtem (Eger felé utaz­tam, kocsival: félúton gon­doltam egyet, s letértem a D.-be vivő bekötőútra. Ta­lán még megismer az öreg Lénárt. és megkínál a félt­ve őrzött hárslevelűből.) ... A ház üres volt. ha­lott. Bedőlt a kerítés, bur­jánzott a gaz az udvaron, az ablakok betörve, a kony- haajtó kitárva ... Beléptem a házba. A „tisztaszobá”-ban csak egy rothadó szalmazsá­kot találtam, a konyhában kukoricacsutkák hervertek szerte a padlón, a kamrában senkinek sem kellő lim-lo- mok: bicikligumi. néhány la­pátnyi brikett, rozsdás drót­tekercs, lyukas lavór, és egy halom szőlőkaró a sarokban. A fészerbe is benyitottam. A góliát-hordó elülső falát kiverték; mintha egy kerek, végtelen folyosó bejárata előtt álltam volna, amelyen Lénárt Márton is elindult, botjával kopogva, mérgesen dörmögve, mert épp abban az esztendőben kell meghal­nia. amikor soha-nem látott gazdag szüret ígérkezik. Disznóvágás Z ombori, aki élete delén lett „paraszttá”, disz­nót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárol­ta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetedi­ket megtartatta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebúgatja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz 3 leggazdagabb ember a ta­nyavilágban. (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti fog­lalkozása : városi semmit­tevő. Magyarán: simlis. (Negyvenéves korában meg­szállta a bűnbánó lélek, meg­nősült. Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zomborihoz. mert nem ka­pott se jobbat, se fiatalab­bat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen alig­ha. Kapóra jött Zomborinak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zombo­rinak, hogy tanyát vett Kecs­kemét közelében, ott festi látomásait... így történt, hogy Zombori tanyát ’vett, fillérekért; leköltözott Izsák mellé, kalapot tett a fejére, és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: „paraszti- zál”. Azokat nem lehetett becsapni, mint Zombori ha­verjait, akik ámulva és bi­zonyos tisztelettel szemlél­ték Zomborit, amikor néha­napján megjelent a főváros­ban (kölcsönkérni a soron- következő tanyasi beruházás­it). Én magam is Zombori ven­dége voltam egy téli na­pon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben a pi­ros lőre, amit Zombori gyár­tott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra el­fogyasztotta). Pattogott a fa a sparhertben; odakint a ke­mény kiskunsági tél. havas fenyők, betakart dűlőutak. s a lassan közelítő új esztendő. Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csiz­más fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó”. Zombori. miután pénz ke­rült a közelébe, azonnal le­mondott Mancival kapcsola­tos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókon- dát! — s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, más­nap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soós ék­hoz, náluk szedik szét, dol­gozzák fel. Laciék lenyelték a boru­kat, elmentek. Zombori ko­moran ült a konyhai prics- csen: sajnálta a Mancit. Meghát: egyelőre le kellett mondani arról a tervéről, hogy hatlábú disznókat te­nyészt ki, s benépesíti velük a Kiskunságot. Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, mega táska, benne a szükséges ké­sek. — Halál a Mancira! — fújtatott Karcsi, Laci sógo­ra : a böllér. Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén tor- konszúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci. de Zom­bori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci si- vítását hallgatta túlvilágian riadt tekintettel. A vihar­lámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ej­teni. Felkaptam a „vejdlin- got”, Manci torkához állítot­tam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disz­nó vére, töltve a tálat szí­nig. Kell a hurkába. Zombori futva indult a ház felé. — Hej. de nagy marha ez a Feri! — sóhajtott felegye­nesedvén Karcsi. És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; fe­ketén kocsikázott a hajnali fagyban. Visszamentem a konyhá­ba. Zombori sírt. zokogott. A felesége némán állt fe­lette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta. Nem vártam meg Laciék disznótorát. Ahogy kivilágo­sodott. elbúcsúztam Zombo- riéktól, az állomás felé in­dultam. A tanya feketén, fa­gyosan állt az akácok kö­zött. Többé már nem for­dultam vissza. 15!""* '"“«52 ház építészeti szempontból V « '! uralkodik a környék apróbb f } cserepes házai között. Nem í & i éppen nyugalmat sugároz, in­0 % ,j kább elgondolkodtat, kíván­__csiságot ébreszt, milyen le­het belül, kik azok, akik itt élnek, milyen emberek. Elhatároztam, mindenképp meg­tudom, milyen belül. A taxiszámlát kifizettem. A cirádás-vas- sal keretezett, falba épített kapu olyan biz­tonsággal távoltartja a bemenni kívánkozó embert, mint hajdani várkapuk a betola­kodót. Becsöngettem. Hallatszott, hogy távolról tér vissza a csilingelős. Láttam, a hatalmas kulcs ahogy belebúvik a zárba, és nagy nyelvét a zár lassan kihúzza a fészekből. Az ajtó szárnya hátrahúzódott: — Tessék! — szólt egy idős ember. — Újvári Lajossal szeretnék beszélni. — Jöjjön! A folyosó mellett, a garázsban két már­kás kocsi pihent. A lépcsők rézgombjai úgy csillogtak, hogy a fényesség visszatartott attól, hogy hozzáérjek. Kísérőm úgy ment előttem, nyugodt, kimért tempóval, mint, a pápa két oldalán szoktak menni a kellék­hordozók. Amikor felértem a karzatszerű, szobától szobáig nyúló sétálóra, kísérőm elébem lé­pett, kabátom, ernyőm, kalapom, nagysiet- ve átadtam neki, kicsit megbillentette fi­nom lejtéssel a fejét és eltávozott. Tágas terembe érkeztünk, ahol gondosan elhelyezett képek oldották fel a szobrok merevségét. Szent ég, micsoda értékek! Egy ajtó előtt kísérőm ismét rámintett a maga fejlejtő modorával, ami annyit jelentett: itt vagyunk ... A kétszárnyas ajtót széttár­ta, egyik szárnyát elengedte, és rámszólt: — Uram! Tessék! Beléptem. — Asszonyom! — Ön pontos ember, öö ... ön Kunsá­gi István? Ä Kunsági! A férjem néhány perc múlva tud jönni. Addig a társaságom­mal kell beérnie. — Részemről a szerencse! — Foglaljon helyet! Dohányzik? — kér­dezi tőlem. Egv eredeti kina' szelencének felnyitotta fedelét és a márványasztalon kicsit felémcsúsztatta. A hatalmas méretű Huh István: ülőalkalmatosságból alig látszottam ki, el­nyelt mint áldozatát az ingovány, amíg meggyújtottam cigarettám. Körülnéztem kicsit. Kényelem vett körül. Egy kerek va­lamin egy bulldog ült. Úgy nézett rám, hogy beleborzongtam. Valahonnan zongora kínzó dallama vergődik szobáról-szobára. — Maga újságíró. Kunsági? — Megyei lapnál, asszonyom. — Na... nem baj. Miről akar írni? — Önökről asszonyom, életükről, társa­dalmi helyzetükről. — Á ... társadalmi helyzet, ha-ha-ha ez a fogalom manapság nagyon divatos, pe- dig-pedig a helyzetek és a társadalmi foga­lom eltér; a helyzet nem függ a társadalmi tendenciától, a tányér, a váza nem azért készül, hogy ne legyen használati eszköz. De mindig tányér marad attól függetlenül, milyen táplálék kerül bele. Nem a tányér ad rangot a levesnek, hanem a leves ad rangot a tányérnak. Egy teát Kunsági úr? — Köszönöm, köszönöm. Az asztalon egy finoman faragott nyélre erősített báránycsengő megszólal a méltó- ságos asszony kezében, és mintha Jancsi Juliskáját látnám megjelenni az ajtóban ... meghajol és megszólal: — Tessék! — öőő, Jula hozzon teát! — Igenis. Szent ég, huszadik század, mi van veled! Agyrázkódást kaptam? Minden javakkal körülbugyolált emberek, úgy élnek a puha kényelemben, mint krokodilus a mocsár­ban. Három-négyszáz méterrel odébb tom­bol az élet, az emberek rohannak, lökdö­sődnek, minden percet élni akarnak, az utak. a gyárak úgy nyelik el az embertö­megeket, mint hajó az árut, fülsiketítő mo­torzajok az ember agyában vibrálnak. A tülekedés, a helycsere, a rohanás... A meghalni se érek rá ... élet... a szputnyi- kok, a szajuzok oda-vissza száguldása. És itt társadalmon kívüli élet. A gyöngykagy­ló szenvedéséről mitsem tudva ... gyöngysorok fityegnek a ráncosodó nyak­ban. — Asszonyom, szabad lenne egy kér­dést? A hölgy rámnéz és ... — Ha kérdezik, az embernek nem éppen kedvező gondolat jut eszébe; egy kérdés egy pohárba zsúfolt hatás. Gyengíti a meg­kérdezett egyéniségét, nem tudom az új­ságírók gondolnak-e erre, mielőtt 'kérdez­nének? ... No, nem kell a szívére venni, hiszen ez a munkája és szerintem nagy­szerű. Katedrája minden társadalomnak. Na, végre valami változás ... Jön a mű­vészjelölt. Tizenöt-tizenhat éves lehet. Belibeg a társalgóba, trillázva, ugrándozva egy puszi kíséretével. — A kislányom! — mondja, majd en­gem mutat be: — Kunsági úr! Újságíró. — örvendek, Flóra vagyok, maga író, ez érdekes. Apa barátja? — Ugyan kislányom, hogy gondolsz ilyet. Apa elfoglalt ember, ő nem jár olyan hely­re, ahol újságíró barátot szerezne, mit nem... mielőtt kimondasz valamit, légy tudatában annak ... — Igenis mama... Akkor miért van itt, ha nem barátunk ... dolgozik, ír, írni akar, kérdéseket vesz fel, és a válaszért kapja a fizetéseit. Én is válaszolok. Az én vála­szomért mennyit fizetnek? — Attól függ, kisasszony. — Anya, te már válaszoltál? Válaszolj! — A zongoratanár bizonyára vár? — Igen mama! — és visszatrillázott a zongoraterembe a kislány. — Á... — szólal meg valaki a hátam mögött. — Megjött a mi kis újságírónk. Remélem jól érezte magát, a feleségem nagyszerű társalgó. Végre felállhattam ebből a püffetegből. Ha csak a bemutatkozás erejéig is. Most már én is belekapcsolódom. Hol tartottál édes? — Nos, Kunságikám, ön nagyszerű em­ber. Tudja honnan lehet remek informá­ciókat várni. Munkásságom érdekli, tevé­kenységem, külügyi, belügyi viszonyom. Arannyal körítve Ami jön úgy magától kérdezések nélkül, a kérdésért úgyse fizetnek, csak a válaszért. Roppant leleményes! Akkor beszélgessünk, ami jön. — ön inkább a tartalmat, mintsem a formát kedveli. — Tudja Kunságikám a forma keretezi a tartalmat, a tartalom adja meg a hatá­rokat a formának, a tartalmatlanság szűk kereteket igényel. Tehát a tartalom nem eshet ki a formából és a forma gazdagsága nem ad értéket a szegényes tartalomnak. Nemde? Kunságikám! Csak ez a dög ne lesne, mert ez ha rám­néz, olyan érzésem támad, hogy korog a hasam. Jé, két mellső lábára állt, és ugatni készül. Ráadásul ez a savanyú tea is csak szaporította bennem a nemes vizet. — Újságírásból él Kunsági Űr? Ez bizonyára észrevette arcomon a gyöt­rődést! Igen a pénz ... az újság pénz ... igen az ... úgy élek... úgy érzem mintha bezabáltam volna aranyból, kínai vázák­ból, az az érzésem, ropogtattam a márvány- asztal sarkát. Az ikonoknak megnőttek a szemei. A kutyának sörénye nőtt. a fogai megnyúltak. Mit kapok én a szerkesztőm­től, ebből nem lesz riport, itt nincs mit írni az ólomkristályok csilingelnek, a csengő haranggá duzzad, mintha én magam len­nék a nyelve. Tömör hazugság a megért- hetőségen kívüliség az ezüst, az arany kar­mai, mirftha lávából merítenék szomjúsá­gom ellen. Fi ........■''Híj it is mondott ez a matróna? M i "I Ja, igen! Az író írni akar, I kérdéseket tesz fel, és a vá- j laszért kapja a fizetést. Mi- * -ti ne^ is jöttem ebbe az arany­_.tíit fészekbe, csömört kapni a f estményszagtól. Ki innen, ebből az arany­bazárból, mielőtt még váza lennék! Ugatok, nyöszörgők, csóválódom csak egyszer fel­állhassak ebből a galócaszagú valamiből. Esküszöm! Egy egész napig fogok megter­helt zsebekkel ülni egy falócán. — Kunsági úr! ön kissé sápadtnak tű­nik. Talán nem jól érzi magát? — Nem! De igen. — Talán halasszuk el a beszélgetést egy más időre? A telefonszámot tudja, majd szóljon, ha újra jön. Csengess! Jula majd kivezeti, lekíséri Kunsági urat!__________ ö sszeállította: Rékassy Ildikó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents