Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
8 S70IN0K MEGYE! NÉPLAP 1979. február 11. Magyar írók a forradalomban Ady Endre: Rohanunk a forradalomba Utólszor raktak katonákat. Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka, Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre Es ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Hálál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban. Ez, a legkülönb élet-sejtő Ma nálunk jár.kél legvigábban. Néztek bármerre, sorsot láttok Es isteni robbantó kedvet, Elettel-ldnáltak aggódnák S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az 6 selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. Minden a Sorsé, szeressétek, öt is, a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert. Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közössé. Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük, ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük. Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futás utcáin ' S falvak csöndjén, dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Egy „izgatás” előzményei „Verssel üvöltök be a politika kakofóniájába ... Hogy bűnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes”. Több mint egy évvel a vers megírása után tette ezt a nyilatkozatot a Világ hasábjain Ady Endre, méghozzá abból az alkalomból, hogy „osztály elleni izgatás” miatt a szegedi ügyészség vádat emelt ellene. Ady tehát vállalta a vádat, vállalta a versét, mint ahogy jól ismerte azokat az okokat is, amelyek mindkettőt kiváltották. Nevezetesen 1912 május 23-ról, a budapesti százezres munkástüntetésről van szó, amelyen rajta kívül más koszorús költőinket is pennafogásra ihletett. A véderőjavaslatokkal szemben és a parlamenti obstrukció Tiszafáié erőszakos letörése elleni tiltakozásul a Szociáldemokrata Párt vezetősége harcos politikai tüntetésre hívott fel amely akkorára sikeredett, hogy a későbbiekben ugyanez a vezetőség próbálta mederbe terelni! majd lefújta afe egészet. Addig azonban hat halott maradt a pesti kövezeten. és az az immár ki nem törölhető benyomás és tudat, hogy a munkásosztály tud és képes érdekeiért, a választójogért, a szociális haladásért roppant erőket csatasorba állítani. 1912-re Ady már világosan látta a hazai társadalmi képleteket, erővonalakat. Az új időknek új dalaival való dévényi betörés érzelmifor- radalmiságától ekkorra már hagyjából eljutott a politikai-világnézeti revolúcióig, a Hunnia úri trágyadombját a magyar ugarról eltakarító társadalmi forradalom vál- lásáig. S nemcsak egyénisé- *ge, örök elégedetlensége, a soha meg nem elégedés hátországot és támaszt kereső életszomja vezétte a tömegek harcának igenléséig, hanem a hazai valóság megváltoztatásának igénye is. Ezért találta meg az utat és a módot a munkásmozgalommal való fegyverbarátság vállalására. Ez a barátság úgy nagyjából 1908-ból datálódik. Az 1905—1906-os kormányválság idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyar- országon egyedüli erő, amely képes tömegeket megmozgatni. Ez az, ami lenyűgözte Adyt, s még egy felismerés segítette közeledését a munkásmozgalomhoz — olyan felismerés, amely ezidőtájt Európa egészében is csak kevés látónak adatott meg: az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletár-vezetéséről szóló lenini tételre ismerhetünk a következő sorokban: „Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant -a la- teiner néppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön-külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szé- gyenli... Magyarországon ... a proletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgár helyett s minden szabadság kérdést úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania”. Tévedés ne essék, Ady nem volt szocialista. Polgári radikálisnak nevezhetnők inkább.' Mégis, a korabeli progresz- szió jelesebb gondolkodóival egyetemben,makacsul hitt egy elképzelt rendteremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet voltr s nem is a századelő rosszsü- tetű germanizált szociálde- mokratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt az, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiók-polgárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztályérdekeinek tudatosítására és kiharcolására. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találtatott nálunk ezidőben egy olyan Színvonalas, ám szűkkörű értelmiségi elit, amely Adytól függetlenül, és egymást kölcsönösen befolyásolva, fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elméletével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudományi Társaságban, a Huszadik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thália Társaságban, a Vasárnapi Társaságban, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában tömörült gondolkodók, publicisták és szociológusok megnyilatkozásaiban az Ady- éhoz hasonló gondolatok visszhangoznak. Nem volt véletlen tehát az a szoros elvbaráti kapcsolat, amely a szellemileg rokonokat, Ady Endrét és a radikális Jászi Oszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő „vezérem” kitétellel illette a politikus szociológust, a legnevesebb harcosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Rohanunk a forradalomba című vers is található, Jászi Oszkárnak, „vezérem és test- vérem”-nek ajánlotta. A verset magát pedig a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23-i események után született) Ekkor már „Budapestnek fu- tós utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek” — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indulatokra. A két versszak nyugodt szigora, ténymegállapító ökonómiája csak kiemeli a „dühök” és a „csönd” odáig nem tartható ellentétét: ez volt az utolsó vereség, „S ha most támadunk, le nem vernek”. Miért? A forradalomnak minden feltétele adott: az objektív / „...a Duna-tájon/Legbujább a harag vetése” / és a szubjektív is / „Már összefogva az új itt áll / Glóriásan és fölkészülve”. / Sőt. a következő versszak Tisza István parafrázisa is az utóbbi felvétel meglétét húzza alá: az uralkodó réteg vaksága maga is hozzájárul „Hunnia úri trágyadombjá”- nak elkerülhetetlen elham- vadásához. Figyeljük meg az ötödik versszak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még haladó polgári oldalról sürgetett szövetségi politikára: „Ma még tán egymást összetévesztjük, / Holnap egy leszünk, észre se vesszük”. Ez a két sor egyben finom utalás Ady és a munkásmozgalom nehezen született test- véresülésére. A Csizmadiaügyre, s arra a bizalmatlanságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri- lateiner formaújító költő- publicistát a mozgalom fogadta. A május 23-i esmények- ből, és szocialista eszmék általa megismert erejéből, radikális értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejezte ki: „Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokrációk fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük, s az új, robbanó Magyarország derék elégedetlenében”. Dérer Miklós Sorozatunkban legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 191819-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy- egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely híven tovább őrizte a 20- as években a forradalmi gondolatot. Zelk Zoltán : f Égő házban Egyedül az égő házban, égő házban egyedül, lótfutásban, dobogásban, tűznyílásban egyedül, de jó, hogy ö nincs most itthon de jó, hogy most egyedül, omló falak alatt titkon megbúhatok egyedül, ajtók, ablakok zuhognak, ahány szomszéd, menekül, lobot vető paplanomnak lángja alatt egyedül, egyedül az égő házban, egyedül a tűzhálálban — aki leszek, rávetül tűz a tűzre, láng a lángra és elhamvad egyedül. Jákó Kovács József : Gyász belül hófehér tél kívül téli havak torkomon baltaél szíven-ütött szavak belül fekete csönd kívül üszök-idö normandiában csönd elmúlt viking-idő belül vér pirosa kívül pirosló vér csönd hűl a dalokra testre deszkafedél Jaan Kross ; Közelség Két könyv legyünk kitárult kitárult kitárult világra — éhező egymással szembe feszülő egymásba hatoló ahogy könyvek sohasem tehetik hogy minden lap lapra leljen minden sor sorra minden szó szóra minden betű betűre minden vibrálás vibrálásra gondolat pedig gondolatra Csanádi Imre fordítása Korhadt fa (Ferenczy Noémi gobelinje) •»
